Stanislaw Lem - A Kudarc

— Ez gyakran előfordul, amikor sok ember hatásköre fedi egymást. Ami persze nem mentség, A szerzetes elhallgatott, Gerbert szemébe nézett, és halkan megkérdezte:

— Ön ellenezte, hogy az áldozatokat felhozzák a hajóra?

Gerbert kelletlenül bólintott.

— Abban a felfordulásban, az indulás előtt, nem sokat számított egy szál ember véleménye, főleg, ha az illető csak orvos, nem pedig tapasztalt űrhajós. Én elleneztem, mert voltak bizonyos aggályaim, de ne gondolja, hogy ettől most könnyebb a szívem.

— Tehát mi lesz? Milyen alapon szándékoznak dönteni? Kockadobással?

Gerbert kicsit megsértődött.

— A kiválasztás kizárólag miránk fog tartozni, mármint a tanácskozás után, amennyiben eleget tesznek a követeléseinknek, tisztán technikai szempontból. A navigációs ügyekben. Akkor ismételt boncolást végzünk, és még egyszer átvizsgáljuk a vitrifikátorok egész tartalmát, az utolsó hajszálig és porszemig.

— Mennyiben befolyásolja a reanimálandó személy kiválasztását, ha sikerül azonosítani?

— Talán semennyiben. Mindenesetre nem lesz orvosi szempontból értékelhető tulajdonság, minőség.

— Ezek az emberek — a szerzetes óvatosan mérlegelte szavait, lassan beszélt, mintha egyre vékonyabb jégen lépkedne — tragikus körülmények között szenvedtek balesetet. Némelyikük mindennapi munkája közben, mert az ottani bányák vagy üzemek dolgozója volt. Mások akkor, amikor az előbbiek megmentésére indultak. Elképzelhetőnek tart egy ilyen megkülönböztetést, már amennyiben lehetséges, mint kritériumot?

— Nem.

A válasz azonnali és kategorikus volt.

Az asztalnál ülőkkel szemben szétnyílt a könyvespolc, belépett Terna, és elnézést kért a késésért.

A szerzetes felállt. Gerbert is.

— Mindent megtudtam, amit lehetséges — szólt Arago. Magasabb volt mind a két orvosnál. Háta mögött Éva Ádám felé fordult, a kígyó a paradicsomi almafán tekergett. — Köszönöm, uraim. Meggyőződtem arról, amit úgyis tudnom kellett volna. Az önök szakterülete érintkezik az enyémmel. Mi senkit sem ítélünk meg érdemei és hibái szerint, ahogyan önök senkit sem az ilyen különbségek szerint mentenek meg. Nem tartóztatom önöket: ideje, hogy induljanak. Találkozunk a tanácskozáson.

Kimentek. Gerbert néhány szóban elmondta Témának, miről beszélgettek az apostoli megfigyelővel. A folyosó tökéletesen kerek elágazásában beszálltak a tojás alakú, tompán ezüstös járműbe. A kiválasztott akna megnyílt, és elnyújtott sóhajjal beszippantotta a kereketlen kocsit. Amint elsuhantak a fedélzetek előtt, fények villantak a kerek ablakokban. Ültek egymással szemben és hallgattak. Mindkettőjüket, nem tudva, miért, érzékenyen érintette a szentencia, amellyel a szerzetes a találkozást összegezte. Ez az érzésük azonban túl homályos volt ahhoz, hogy érdemes lett volna elemezgetni, mindaz előtt, ami rájuk várt.

A tanácsterem az Euridiké ötödik szelvényében volt. Az űrhajó repülés közben és messziről nézve hosszú, fehér hernyóra hasonlított, gyűrűformán kidomborodó szelvényekkel, méghozzá szárnyas hernyóra, mert oldalaiból lapos lemezek álltak ki, amelyek a hidroturbinák hengereiben végződtek. Az Euridiké lapos fejét csápok vagy rágok módjára sok-sok antenna tövisei övezték. A gyűrűforma szelvényeket harmincméteres átmérőjű, rövid hengerek kötötték össze, az egész gyűrűsor összekapcsolásáról és merevítéséről a kettős belső gerinc gondoskodott, amikor az űrhajó gyorsított, teljes sebességgel haladt vagy fékezett. A hidroturbináknak nevezett motorok valójában termonukleáris gyorsreaktorok voltak, az üzemanyag pedig a vákuumhidrogén.

Ez a meghajtás még a fotonmeghajtásnál is jobbnak bizonyult. A nukleáris üzemanyagok a fénysebességhez közeli sebesség esetén egyre kevésbé használhatóak, mert a kinetikus energia oroszlánrészét elviszi a sugárhajtómű lángja, amely fölöslegesen zúdul az űrbe, és a felszabaduló kapacitásnak csak egy kis töredéke hajtja a rakétát. A fotonmeghajtáshoz, vagyis fénymeghajtáshoz viszont több millió tonna anyaggal és antianyaggal kell megterhelni az űrhajót, mint annihilációs hajtóanyaggal. Az átfolyásossugárhajtású motorok ezzel szemben a csillagközi hidrogént használják fel üzemanyagnak. Hidrogénatomok mindenütt vannak a galaktikus űrben, de olyan szétszórtan, hogy az effajta motorok csak másodpercenként harmincezer kilométeres sebességen felül működnek hatékonyan, teljes hatékonyságukat pedig a fénysebességhez közeledve érik el. Az ilyen meghajtású űrhajó azonban nem tud magától felszállni egy bolygóról, mert ahhoz túl masszív, és magától felgyorsulni sem képes addig, amíg a reaktorok nyílásán berepülő atomok eléggé össze nem sűrűsödnek a begyújtáshoz. A tátongó bemeneti tölcsérek ilyenkor már elég gyorsan száguldanak ahhoz, hogy a kozmikus űrben is elegendő hidrogénatomot nyeljenek el, és a tűzkamrákban felvillanjanak a mesterséges napsugarak; a hasznos energia együtthatója egyre növekszik, és az űrhajó, amelynek nem kell üzemanyagot cipelnie, állandó gyorsulással suhanhat előre. Nem egészen egyévi, a földi gravitációnak megfelelő gyorsulás után eléri a fénysebesség majdnem kilencvenkilenc százalékát, és míg fedélzetén percek múlnak el, a Földön évtizedek.

Az Euridikét a Titán körüli pályán építették, hogy a Titánt használhassák fel indítóplatformnak. A hold tömegéből sok billió tonnát hagyományos atommáglyákkal energiává alakítottak át, hogy a lézerágyúk a koncentrált fény oszlopaival ellökjék az Euridiké gigászi tatját, mint ahogyan a lőpor gázai kilökik az ágyúcsőből a gránátot. A Titánt először, nagy asztrotechnikai munkával, meg kellett szabadítani sűrű légkörétől, aztán sugárkémiai üzemeket építettek rajta, majd hidronukleáris erőmű épült az egyenlítői kontinens lemezén, miután a hegyeket leolvasztották róla egyszer használatos műholdak kumulatív hőcsapásaival. A hőcsapásoktól a hegytömeg elolvadt, láva lett belőle, aztán krioballisztikus bombákkal fokozták a fagyot, hogy a vörösen szétfolyó lávatenger sima, kemény, mesterséges síksággá dermedjen. Így keletkezett a Mare Herculaneum. Ezen a tizenkétezer négyzetmérföldes síkságon állították fel a lézerágyúk erdejét, az expedíció valóságos Herkulesét. A kitűzött napon és másodpercben mind egyszerre kilőtték lézeroszlopaikat, hogy az Euridikét kilökjék stacionárius pályájáról. A koncentrált fény meghosszabbított oszlopa az űrhajó tattükreit kitolta a naprendszeren túlra. Amikor a taszító lézersugár gyengülni kezdett, az űrhajó besegített a saját rakétáival, aztán a Plútót elhagyva sorra ledobta kiégett rakétafokozatait. Csak itt kezdtek működni az űrt nyelő hidromotorok.

Mivel a motorok egész úton működtek, az űrhajó egyenletesen gyorsult, így a földivel egyenlő gravitáció érvényesült rajta. Persze csak a hossztengely irányában. Ezért az Euridiké minden gyűrű alakú szelvénye önálló egység volt. Fedélzetei keresztben helyezkedtek el, a hajó egyik szélétől a másikig, felfelé menni annyit jelentett: a hajó orrához közeledni, lefelé: a tat irányába tartani. Amikor az egész űrhajó fékezett vagy irányt változtatott, a meghajtás tengelye elferdült az egyes szelvények tengelyéhez képest. Ilyenkor a mennyezetek falakká váltak volna, vagy legalábbis megdőlnek a fedélzetek. Hogy ezt elkerüljék, minden szelvény tartalmazott egy gömböt, amely úgy forgott páncélágyában, mint egy golyóscsapágyban. A girosztátorok gondoskodtak róla, hogy mindegyik ilyen gömb — nyolc lakógömb volt — minden fedélzetét mindig merőlegesen érje a meghajtóerő. Az ilyen manőverek közben az egyes gömbök fedélzetei elhajlottak az űrhajó fő gerinctengelyétől. Hogy ilyenkor is közlekedni lehessen a szelvények között, csigaházaknak nevezett pótzsilipek alagútrendszere kötötte össze őket. Az alagutakban közlekedők csak olyankor érezték a gravitáció változását vagy hiányát, amikor liftjük a szelvények közötti hengereken haladt át.