Stanislaw Lem - A Kudarc

Bar Horab mintegy akaratlanul a főorvosra pillantott, de ő látszólag mélyen elmerült a papírjai tanulmányozásába.

— A szavazást fölöslegesnek tartom — mondta ekkor Bar Horab. — Mint parancsnok elrendelem a meghajtás lefékezését az orvosok által megjelölt időpontban, annyi időre, amennyire szükségük van. A tanácskozást ezzel lezárom.

Némi mozgolódás támadt a teremben. Bar Horab felállt, megérintette Khargner karját, és mindketten elindultak a terem alsó kijárata felé. Gerbert és Terna szinte futott kifelé a felső galérián, még mielőtt valaki megszólíthatta volna őket. A folyosón a dominikánussal találkoztak. Nem szólt hozzájuk, csak biccentett, és elindult a kajütje felé.

— Ezt azért nem vártam Hrustól — fakadt ki Terna, miután beszálltak Gerberttel a tatliftbe. — Hanem a parancsnok, az aztán legény a talpán! Éppen ilyennek kell lennie egy parancsnoknak. Már éreztem, ahogy ránk vetik magukat a rokon szakos kollégák, elsősorban a mi szeretett „pszichonautáink”. De itt nem volt kecmec.

A lift már lassított, egyre ritkábban suhantak el előttük a fények.

— Hrus nem izgat — dörmögte Gerbert. — De ha éppenséggel tudni akarod, Arago beszélt Horabbal közvetlenül a tanácskozás előtt.

— Ezt honnan veszed?

— Khargner mondta. Az atya Horabnál volt, mielőtt velünk beszélt.

— Gondolod, hogy,?

— Nem gondolom, hanem tudom: ő segített nekünk.

— De mint pap. Mint teológus.

— Ahhoz én nem értek. O viszont ért az orvostudományhoz is, meg a teológiához is. Hogyan egyezteti össze ezt a kettőt, az már az ő dolga. Gyerünk átöltözni, elő kell készíteni mindent, aztán megadjuk az időpontot.

A műtét előtt Gerbert még egyszer elolvasta a holotékából átküldött jegyzőkönyvet. A munkálatok folyamán a nehéz bolygógépek leálltak, mert szenzoraik jelezték, hogy fém és azon belül szerves anyag van a közelben. A birnami görgetegekből egymás után hét öreg járótornyot emeltek ki, és belőlük hat emberi testet. Két Diglátor egymástól alig pár száz méterre feküdt. Az egyik üres volt, a másik embert őrzött a harangforma vitrifikátorban. A jégmezőt nyolcadik generációs talajmaró gépek szaggatták fel, amelyekhez képest a Diglátor törpe volt. A talajmunkák vezetősége leállította az automata óriásokat, és hozzálátott a további áldozatok felkutatásához, a birnami teknő ugyanis kilenc embert nyelt el. A kutatáshoz lépegető fúrógépeket küldtek ki, nagy érzékenységű bioszenzorokkal. Annak az embernek, aki otthagyta a Diglátorát, nem bukkantak nyomára. A járótornyok páncélja behorpadt az egymásra zúduló jéglavinák alatt, de a vitrifikátorok meglepően jó állapotban voltak. A felügyelőbizottság először azt tervezte, hogy a Földre küldik őket reanimálás végett, de akkor a fagyott testeknek háromszor kellett volna túlterhelést elszenvedniük: amikor a kis űrkomp felszáll a Titánról, majd amikor a Titán-Föld szállítórakéta felgyorsul, és amikor leszáll a Földön. A tartályok átvilágítása kimutatta, hogy valamennyi tetem súlyos sérüléseket szenvedett, többek között agyalapi törést, ennélfogva túl kockázatosnak minősítették ezt a bonyolult szállítási módot. Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy adják át a vitrifikátorokat az Euridikének, amely a legkorszerűbb reanimációs felszereléssel rendelkezik, és indulási gyorsítása minimális, tekintettel az űrhajó gigászi tömegére. Hátra volt még a tetemek azonosítása, amelyet a vitrifikátorok kinyitása nélkül nem lehetett elvégezni. Hrus, az Euridiké főorvosa, a parancsnoksággal és a SETI vezérkarával egyetértésben úgy döntött, hogy a Titán jegéből kiemelt holtak nevét és pontos adatait majd a Földről továbbítják rádión az űrhajónak, mivel a Titán számítógépes memórialemezeit már előzőleg kiszerelték, és a SETI svájci központjának archívumában helyezték el. Csakhogy a kommunikációs csatornák egészen az indulásig zsúfoltak voltak, valaki vagy valami — ember vagy számítógép — alacsony fontossági szintre sorolta be ezt az adattovábbítást, és mire az orvosok észrevették, hogy ezek az információk hiányoznak, az Euridiké már elhagyta a Titán körüli pályáját. Gerbert hiába fordult a parancsnokhoz, mert az űrhajó már gyorsult, a Herkules lézerek már javában taszítot ták ki az űrbe. Ebben a szakaszban a lézermeghajtás egész tolóereje a Titánra nehezedett, és a planetológusok úgy vélték, hogy a Titán darabokra hasadhat. Aggodalmaik nem igazolódtak, de a gyorsítás nem ment olyan simán, mint a tervezők remélték. A Titán kérgét a Herkules mélyen benyomta a litoszférába, a heves szeizmikus hullámok mozgásba hozták a lézerágyúk talapzatát, és jóllehet a mesterséges talapzat kibírta ezt a földrengést — pontosabban Titán-rengést —, a fényoszlop imbolygott és remegett. Csökkenteni kellett a kibocsátott kapacitást, kivárni a rengés csillapodását, és ismét rálőni a koncentrált lézersugarat az űrhajó tattükrére. Ez megzavarta a kommunikációt, halmozódtak az idejében el nem küldött információk, ráadásul a Titán, amelyet két évvel azelőtt távolabb mozdítottak a Szaturnusztól, és keringését lefékezték, hogy a Herkules látszólag mozdulatlan helyzetben taszíthassa el lézeroszlopával az Euridikét, rezegni kezdett. A több százezer régi termonukleáris töltet, amelyet vésztartalékként belelőttek a nehéz holdba, végül ezt a rezgést is kioltotta. Ám ez nem ment könnyen. A reanimálók tehát nem láthattak munkához, mivel az Euridikét heteken át hol eltalálta, hol eltévesztette a lézeroszlop, és valahányszor megint elérte a tatot, az egész űrhajó beleremegett a csapásba.

A sugár-összpontosítás nehézségei, a Titán szeizmikus rázkódásai, egypár segédrakéta bedöglése miatt ily módon egyre csak halogatták a felélesztést, és a késedelmet a repülő személyzet sok tagja azzal is mentegette, hogy az áldozatok életre keltésének esélyei úgysem valami fényesek. Amikor a gyorsulás már egyenletessé vált, a Földdel való kapcsolat napról napra romlott, no és persze elsőbbséget élveztek az expedíció sikere szempontjából döntő fontosságú rádióüzenetek. Végül az űrhajó megkapta a Földről öt vitrifikált személy nevét, fényképét és életrajzi adatait, ez azonban nem volt elég az azonosításhoz. A robbanásszerű vitrifikálás az arccsontokat szétmorzsolta. A krioténereken belül végbement másodlagos implóziók letépték a megfagyasztott emberekről a szkafander alatt viselt ruhát, s a ruha foszlányait az oxigén kilökte a megrepedő szkafanderből a nitrogénkoporsóba, és elporlasztotta. Utólag még beszereztek a Földről ujjlenyomatokat és a fogazat állapotára vonatkozó adatokat, de ez csak a zűrzavart növelte. A Grál és a Roembden ősrégi rivalizálása miatt a számítógépes munkanaplókat rendetlenül vezették, különben sem tudta senki, hogy a memórialemezek egyik-másik része megsemmisült-e, vagy Svájcon kívüli archívumokba került. Annyit lehetett tudni, hogy az Euridikén feléleszthető ember a következő hat név valamelyikét viselte: Ansel, Nawada, Pirx, Kochler, Parvis, Illuma. Az orvosok már csak arra számíthattak, hogy a megmentett személy a reanimálást követő amnéziából kilábalva, felisme ri majd a saját nevét ebből a listából — sőt talán már magától is eszébe jut. Ezt remélte Hrus és Terna. Gerbert, a pszichonikus, kételkedett benne. El is ment a parancsnokhoz, miután a műtét időpontját kitűzték, és előadta problémáját. A józan, gyakorlatias Bar Horab úgy vélte, hogy érdemes még egyszer átvizsgálni a vitrifikátorok tartalmát, amikor a testeket már kiemelték belőlük.