Stanislaw Lem - A Kudarc

— Én nem — mondta a távolabbi és fiatalabb.

— Miért? Ártani nem árthat.

— Nézd az agyát. Nem, nem a calcarina. A jobb temporalis. A Wernicke. Látod? Már hall minket.

— Az amplitúdó kicsi, nem hiszem, hogy megérti, amit hall.

— Már mind a két homloklebeny, tulajdonképpen a normális állapot.

— Látom.

— Tegnap alfa még alig mutatkozott.

— Mert hibernálva volt. Ez normális. Akár érti, akár nem, még mindig túl sok a nitrogén. Növelem a héliumot.

Hosszú csönd és halk lépések.

— Várj csak, ide nézz.

Ez a bariton volt.

— Felébredt, nahát.

A folytatást nem hallotta, suttogtak. Már világosan tudott gondolkodni. Kik beszélnek itt? Orvosok. Baleset ért? Hol? Ki vagyok? Egyre gyorsabban gondolkodott, amazok pedig egymás szavába vágva sugdolóztak.

— Jó, a frontálisak kifogástalanok, de a talamusszal valami nem stimmel, kapcsold alacsonyabbra, nem ismerem ki magam. Add az Aszklepioszt. Vagy inkább a medikomot, Ez az. Élesítsd ki a képet. A köztiagy?

— Majdnem nullán áll. Ez furcsa.

— Inkább az a furcsa, hogy nem a nullán áll. Mutasd a légzésközpontot, mhm.

— Serkentsem?

— Nem, minek? Még nem tud magától lélegezni. Így biztosabb. Csak a kiazma fölött.

Valami pendülés.

— Nem lát — mondta csodálkozva a fiatalabbik hang.

— A kilencese már működik. És hogy lát-e valamit, az mindjárt kiderül.

A hallgatásban, a csöndben fémes kattanások jutottak el hozzá. És sötétségébe halvány, szürkés derengés úszott be.

— Ez az! — örvendezett a bariton. — Csak a szinapszisokon múlott. A pupillái már egy hete reagáltak. Egyébként — folytatta halkabban — nem fog tudni.

Érthetetlen suttogás.

— Agnózia?

— Dehogy. Jó volna, ha, nézd a felső szintet.

— Helyreáll a memóriája?

— Nem tudom. Vagy igen, vagy nem. Vérkép?

— Rendben.

— Szív?

— Negyvenöt.

— Szisztolés vérnyomás?

— Száztíz. Mi lenne, ha már lekapcsolnánk?

— Inkább ne. Várj. Adunk egy kis impulzust a gerincvelőnek, Úgy érezte, megrándul benne valami.

— Visszatér az izomtónus, látod?

— Nem nézhetem egyszerre a miogramot és az agyat. Mozog?

— A kezével, összevissza.

— És most? Figyeld az arcát. Hunyorog?

— Kinyitotta a szemét. Lát?

— Még nem. Mennyire reagálnak a pupillák?

— Négy luxra. Adok rá hatot. Lát?

— Nem. De érzékeli a fényt. Talamikus reakció. A medikom igazítsa meg az elektródákat, és adjon áramot. Ez az! Remek.

A ködben meglátott maga fölött valami halvány rózsaszínű és csillogó dolgot. És hallotta a hangot, meg a lélegzetvételt minden mondat után:

— Élni fogsz. Egészséges leszel. Ne próbálj beszélni. Ha megértettél, hunyd be kétszer a szemed. Kétszer.

Megtette.

— Nagyszerű. Beszélni fogok hozzád. Ha nem értesz, hunyoríts egyszer.

Nagyon igyekezett pontosabban kivenni azt a halvány és rózsaszínű valamit, de nem sikerült.

— Próbál megnézni téged — hallotta a távolabbi, másik hangot.

Honnan tudhatja?

— Látni fogsz engem is, meg mindent — mondta lassan a bariton. — Türelmesnek kell lenned. Érted?

Igent intett a szemhéjaival.

Meg akart szólalni, de csak valami hörgés támadt benne.

— Ne, ne — intette ugyanaz a hang. — Beszélgetni még korai. Nem tudsz beszélni, mert cső van a gégédben. Azon át kapod a levegőt. Még nem magad lélegzel, mi lélegeztetünk. Érted? Akkor jó. Most aludni fogsz. Amikor majd felébredsz és kipihented magad, akkor beszélgetünk. Mindent meg fogsz tudni, most pedig, altasd el, Viktor, de lassan, szép álmokat.

Nem látott többé, mintha benne aludt volna ki a fény, és nem fölötte. Nem akart elaludni. Talpra akart ugorni. De már az a sötétség is, amely ő volt, szétfolyt és eltűnt. Sokat álmodott, különös, szép álmai voltak, olyanok, amelyeket nem lehet megjegyezni, sem elmesélni. Sok valamivé vált szét, amelyek egyszerre érzik a dolgokat. Elúszott valahova messzire, és visszatért. Embereket látott, felismerte az arcukat, de nem tudott rájönni, kicsodák. Néha csak a látása maradt meg, s az korlátlanul szárnyalt, láthatatlan napok fényességével volt tele. Úgy rémlett, évszázadok múlnak el ezekben az álmokban és a közöttük lévő ürességben. Hirtelen feleszmélt. Nemcsak tudata, hanem teste is lett. Hanyatt feküdt, bolyhos, puha takaróba burkolva. Megfeszítette hátizmait. Bizseregtek a combjai. Fölötte halványzöld, lapos mennyezet volt, mellette vezetékek és üvegek csillogtak, de nem tudta oldalt fordítani a fejét. Rögzítette valami, egy homlokáig nyúló, puhán, rugalmasan tapadó fejtámasz. A szemét már könnyedén tudta mozgatni. Egy átlátszó fal mögött valamiféle készülékek ágaskodtak, látótere határán lámpácskák villogtak, és hamarosan észrevette, hogy ezek öszszefüggnek vele, mert ha mellkasát teleszíva, mélyebbet lélegzett, a lámpácskák ugyanabban a ritmusban felfénylettek. Ott pedig, ahová tulajdonképpen már nem látott el, egyenletes, monoton, lassú ütemben rózsállott valami, és ez a rózsaszínű lüktetés is az ő ritmusát követte — az ő szívverését. Semmi kétség: kórházban van. Tehát baleset érte. Miféle és hol? Szemöldökét ráncolva várta, hogy a magyarázat előbukkanjon az emléke zetéből, de hiába. Mozdulatlanul behunyta a szemét, minden akaraterejét erre a kérdésre koncentrálta, de nem jött válasz. Már nem érte be azzal, hogy kedvére mozgathatná a lábait, karjait, ujjait, ha nem volna takaróba burkolva. Igyekezett megköszörülni a torkát, nyelve a fogai belső felületéhez ért, végül megszólalt:

— Én. Én!

Megismerte a saját hangját. De hogy kié ez a saját hang, azt nem tudta, és nem értette, hogy ez miként lehetséges. Szabadulni próbált a szoros takaró alól, többször is megfeszítette az izmait. Ekkor furcsán hirtelen ólmos álmosság zuhant rá, és tudata megint kihunyt, mint az eloltott lámpa fénye.

Nem számolta a múló napokat. Az űrhajón az életciklust egyezményes, egyszerű módon a földi ritmushoz igazították. Nappal valamennyi fedélzeten, folyosón, a szelvények közötti átjáró alagútban nappali világosság volt. Tízkor kezdett esteledni, gyengült a mennyezetről és a falakból áradó aranyosfehér fény, nagyjából egy óra hosszat kékes félhomály uralkodott, aztán kialudt a világítás, csak a folyosók mennyezetén sorakozó éjszakai lámpák vezették a magányos vándort. Az éjszakát szerette ugyanis a legjobban. Nappal is szabadon járkálhatott az Euridikén — minden helyiségbe bemehetett, biztosították, hogy senkit se zavar, csak járkáljon, kérdezősködjön kedvére, de ő jobban szeretett éjszaka kóborolni.

Már jó erőben volt, reggelenként a tornateremben edzette magát, aztán iskolába ment. Ezt persze csak ő nevezte így. Leült a Memnor elé, hogy a képzettársításokat keltő szavak és képek segítségével élesztgesse memóriáját, és egyben megtanulja azt, ami oly nagyon idegen. A végtelenül türelmes gép előtt, amely semmiféle érzést, csodálkozást, fölényt nem tud kimutatni, ő sem jött zavarba. Ha valamit nem értett, a Memnor elmagyarázta képi segédeszközökkel, egyszerű ábrákkal, ügyesen alkalmazva az oktatóprogramokat, amelyeket más számítógépek memóriájából hívott elő. A holotéka archív részlegében sok tízezer film volt, illetve nem is film — fénykép, de nem olyan mint a régi fényképek, mert minden előhívott kép valóságos környezetté vált, minden ige testté lőn, bár csak időleges és tünékeny testté. Ha akarta, bejárhatta a piramisok belsejét, a gótikus katedrálisokat, a Loire menti kastélyokat, a Mars holdjait, városokat, erdőket, de ezt csak azért tette, mert tudta, hogy az effajta vizuális jelenségek a terápia fontos részét alkotják. Az orvosok igyekeztek úgy bánni vele mint a legénység akármelyik tagjával, sohasem mint pácienssel, sőt az volt a benyomása, hogy némileg kerülik, mintha csak hangsúlyozni akarnák, hogy semmiben sem különbözik a többiektől.