Stanislaw Lem - A Kudarc

Vizuális memóriája már visszatért, számos élettapasztalattal együtt, ismét tudta mindazt, amit navigátorként és járótorony-kezelőként tudott. Persze, az űrhajók éppúgy megváltoztak mint a bolygóképek, tehát nagyjából úgy érezte magát, mintha egy tengerész a vitorlás hajók korából hirtelen az óriási óceánjáró luxushajók korába csöppenne. De tudásának hézagait kellő szorgalommal ki tudta tölteni. Elavult ismeretei helyett újakat tanult meg. Annál keservesebb volt beletörődnie, hogy sok mindent talán végleg elfelejtett. Egyetlen nevet sem tudott felidézni magában, a sajátját sem. És ami még furcsább, a memóriája mintegy kettéoszlott. Az, amit valaha átélt, halványan, de részletekben gazdagon éledt fel benne, olyasformán, ahogy a szülői ház zugaiban sok év múlva föllelt gyermekkori kacatok nemcsak képeket varázsolnak elő az emlékezetből, hanem érzelmi aurát is. Egyszer például a fizikusok műhelyében a desztillátorból kipárolgó kesernyés szag szempillantás alatt felidézett benne egy réges-régi képet, de nemcsak egy képet, hanem sokkal többet: világosan látta magát, noha éjszaka volt, egy repülőtéren, ahová a véletlen sodorta — nemcsak látta magát, ott állt a még izzó fúvókák alatt, frissen megmenekült űrhajója alatt, érezte a nitrátfüstnek ugyanezt a szagát, és valami nagy boldogságot, amelyről akkor semmit sem tudott, csak most értette meg, az emlék hatására. Nem mesélte el a dolgot Gerbert doktornak, pedig tulajdonképpen el kellett volna mesélnie, hiszen Gerbert a lelkére kötötte, hogy azonnal jöjjön el hozzá, ha valamilyen meglepő emlékkép feltámad benne, mert az ilyen reminiszcenciák a memória betemetett tájairól villannak fel, és ott kell a mélybe ásni, nem a pszichoterápia kedvéért, hanem hogy utakat törjenek az agyban, ébresztgessék és segítsék egyre teljesebben magára találni. Ésszerű tanács volt, Gerbert ért a szakmájához, ő pedig ésszerű embernek tartotta magát, mégis eltitkolta ezt az esetet az orvos elől. Úgy látszik, lényeges jellemvonása, hogy hallgatag. Nem szeret beszélni magáról, még kevésbé ilyen intim vallomásokat tenni. Különben is úgy gondolta: nem kutya ő, hogy egy szagról jusson eszébe, kicsoda. Persze belátta, hogy ez buta gondolat. Távol állt tőle, hogy okosabbnak tartsa magát az orvosoknál, de azért csak kitartott a döntése mellett.

Gerbert hamar kiismerte, milyen tartózkodó. Szavát adta neki, hogy a Memnorral folytatott társalkodásait nem rögzítik, és ő maga törölheti az oktatógép memóriáját minden szeánsz után, ha akarja. Meg is tette. A gép előtt nem voltak titkai. A Memnor segítségével rengeteg emlékét sikerült rekonstruálni, csak az emberi neveket nem — köztük a sajátját. Végül aztán egyenesen rákérdezett.

A gép sokáig hallgatott. A memóriatréningnek nevezett emlékidézés egy elég furcsán berendezett kajütben folyt. Volt itt egypár óvilági holmi, valóságos múzeumi darabok, udvari stílusban, ívelt lábú, aranyozott kis fotelok, a falakon régi holland mesterek festményei — azok, amelyekről eszébe jutott, hogy valaha a kedvencei voltak, aztán feltűntek itt, hátha segítenek. A festmények többször változtak, a cirádás keretekbe foglalt vászon pedig nem volt vászon, bár tökéletesen utánozta a vászon szövését és az olajfesték pici göröngyeit. A Memnor azt is elmagyarázta neki, hogyan készülnek ezek a tökéletes, ideiglenes másolatok. Maga az oktatógép láthatatlan volt, persze senki sem dugta el, de hát nem lévén egyéb mint az Aszklépiosz alrendszere, amelyet ezekhez a beszélgetésekhez elkülönítettek, nem öltött a kajütben olyan formát, amely a tanítvány hangulatát megzavarhatta volna, de hogy a hajótörött mégse csak a levegőbe beszéljen, ne is mikrofonba vagy a falnak szónokoljon, idevarázsolták neki a szobába Szókratész mellszobrát, akit ismert a görög mitológiából. Vagy talán a filozófiából. Az eléggé csapzott hajú beszélgetőpartner kőszobornak látszott, de időnként mégis élénk mimikával színezte vitáikat. A tanítványnak ez nem tetszett — valahogy ízléstelennek találta. De nem tudott semmilyen más konkrét formát kitalálni, Gerbertet sem akarta zavarni, hát inkább hozzászokott a szakállas archoz, és ha valami kényes témát akart megpendíteni, inkább fel-alá járkálva beszélt hozzá, nem nézve rá, mintha saját magához beszélne. Az ál-Szókratész ezúttal tétovázni látszott, mintha túl nehéz problémán töprengene.

— Nem tudok neked kielégítő választ adni. Nem túl jó az embernek, ha teljesen megismeri testi és lelki szerkezetét. A teljes megismerés kijelöli az emberi lehetőségek határát, ezt pedig az ember annál rosszabbul viseli, minél hajlamosabb arra születése óta, hogy szándékaiban ne ismerjen korlátokat. Ennyit előszörre. Másodszor, a nevek másképp rögződnek az emlékezetben mint a beszéddel kifejezett egyéb fogalmak. Miért? Mert a nevek nem alkotnak semmiféle összefüggő rendszert. Tisztán egyezményesek. Mindenkit hívnak valahogy, de hívhatnák egészen másképp is, attól még ugyanaz az ember lenne. A keresztneveket a véletlen határozza meg, a szülők képében. Sem a keresztnévnek, sem a vezetéknévnek nincs logikai és fizikai szükségszerűsége. Ha megengeded, hogy filozófus lévén, egy kis bölcseleti kitérőt tegyek, létezni csupán a dolgok és viszonylataik léteznek. Embernek lenni annyi mint bizonyos dolognak lenni, itt most mellőzhetjük, hogy élő dolognak. Testvérnek vagy apának lenni, az már viszonylat. Mármost ha egy újszülöttet minden módszerrel megvizsgálsz, mindent fölfedezhetsz benne, eljutsz egészen a genetikai kódjáig, de nem tudhatod meg a nevét. A világot az ember megismeri. A neveket csak megszokja. Ez a különbség a mindennapi életben nem érződik. De aki kétszer jött világra, az tapasztalja. Nincs kizárva, hogy eszedbe fog jutni a neved. Akármelyik pillanatban megtörténhet. Az is lehet, hogy sohasem jut eszedbe. Ezért tanácsoltam neked, hogy válassz legalább egy ideiglenes nevet. Nincs abban semmi becstelenség vagy hazugság. Abban a helyzetben leszel, mint a szüleid voltak a bölcsőd felett. Ok sem tudták, mielőtt összeházasodtak, hogy milyen nevet fognak neked adni. Mikor megszülettél, választottak neked egy nevet, aztán később, évek múlva, már el sem tudták volna képzelni, hogy van valami más, igazibb, veled született neved, és hogy ők nem azt adták neked.

— Elég dodonai módon beszélsz — mondta erre, leplezni próbálva, milyen érzékenyen érintették a haláláról szóló szavak. Nem értette, miért reagál így a jól ismert tényre, mikor pedig inkább ugrálhatna örömében, hogy feltámadt. — Különben sem a keresztnév érdekel. Tudom, hogy a vezetéknevem P-vel kezdődik. Összesen négyvagy hatbetűs. Parvis vagy Pirx. Tudom, hogy a többieket nem sikerült megmenteni. Jobb lett volna, ha nem mutatják meg nekem azt a listát.

— Arra számítottak, hogy magadra ismersz.

— Nem választhatok vaktában. Mondtam már neked.

— Tudom, és megértem az indítékaidat. Te az olyan emberek közé tartozol, akik nem sokat törődnek saját magukkal. Mindig ilyen voltál. Szóval nem akarsz választani?

— Nem.

— És felvenni valamilyen keresztnevet?

— Azt sem.

— Hát akkor mit akarsz?

— Nem tudom.

Talán hallott volna még egy-két meggyőző tanácsot, de most először, amióta ebbe a kajütbe jár, élt azzal a jogával, hogy törölje a memóriából a géppel folytatott összes beszélgetése tartalmát, és mintha ezt még kevesellné, a következő gombnyomással eltüntette a görög bölcs mellszobrát is. Ekkor valami értelmetlen, de mélységes, kaján elégtételt érzett, mintha meggyilkolta volna, méghozzá gyilkosság nélkül, azt, aki előtt túlságosan kitárulkozott, és aki, Senki lévén, olyan józanul és megfellebbezhetetlenül igazgatta az ő tanácstalanságát. Siralmas pótcselekvés volt ez, érv helyett, és meg is bánta, hogy így vett búcsút egy ártatlan eszköztől. De mivel szegény eszköznek igaza volt abban, hogy ő nem annyira önmagát akarta megtalálni a világban, mint inkább önmagában a világot, visszafojtotta hiábavaló dühét, szégyenkezését, és nagyjából meg is feledkezett róluk, inkább olyan dolgokkal kezdett foglalkozni, amelyek fontosabbak a saját múltjánál. Volt mit tanulnia. A Földön kívüli civilizációk keresésének legnagyobb és utolsó terve, a KÜKLOPSZ-terv tízegynéhány év után kudarcot vallott. Így vélekedtek azok, akik értelmes jelzéseket próbáltak kiolvasni a csillagok sugárzásából. A Hallgató Világegyetem rejtélye, a Silentium Universi, a földi tudománynak szóló kihívássá növekedett. A huszadik század alkonyán egy maroknyi asztrofizikus szélsőséges optimizmusa megfertőzött sok ezer más szakembert, a laikusokról már nem is beszélve. Ez a bizakodás aztán a visszájára fordult. A milliárdok, amelyeket rádióteleszkópok építésébe fektettek, hogy a csillagok és galaktikák millióinak sugárzását elemezzék, nem vesztek ugyan kárba, mert számos új fölfedezéshez vezettek, de a „Másik Értelem” várva várt hírét ezek sem hozták meg. Az orbitális űrállomásokon elhelyezett teleszkópok néhányszor elcsíptek egy-egy sajátosan viselkedő hullámsávot, ami újabb tápot adott a halványuló reményeknek. Ha ezeken a sávokon értelmes jelzés jött is, a vétel rövid volt, hamarosan megszakadt, és nem tért többé vissza. Lehetségesnek látszott, hogy a Nap körüli térséget ismeretlen csillagközi címzetteknek szóló üzenetek tűi döfködik át, megpróbálták hát megfejteni ezeket a feljegyzéseket, számtalan módszerrel, de mindig hiába. Nem sikerült teljes biztonsággal megállapítani, hogy ezek az impulzusok valóban jelzések-e. A hagyomány és az óvatosság szavára hallgatva, a szakértők úgy nyilatkoztak, hogy az efféle jelenségek egyszerűen a csillaganyag termékei, a legkeményebb sugárzást véletlenül koncentrálják keskeny sávokká vagy tűkké az úgynevezett gravitációs lencsék. A megfigyelés alapszabálya az volt, hogy természetes jelenségnek kell minősíteni mindent, ami nem nyilvánvalóan mesterséges eredetű. Az asztrofizika pedig már oly nagyot fejlődött, hogy minden alkalomra volt a tarsolyában egy hipotézis, amely pontosan „kimagyarázta” az észlelt sugárzást, anélkül, hogy bármiféle értelmes feladókra kellett volna hivatkozni. Paradox helyzet alakult ki: minél nagyobb számú elméletet produkált az asztrofizika, annál nehezebb lett volna bebizonyítani egy értelmes jelzés hitelességét. A huszadik század végén a KÜKLOPSZ-terv szószólói terjedelmes katalógust állítottak össze: milyen kritériumok alapján lehet megkülönböztetni azt, amit a természet gazdag erői egyáltalán képesek lehetnek létrehozni, attól, ami már semmiképpen sem lehet pusztán a természet műve, ennélfogva „kozmikus csodának” látszik? Földi viszonylatban példa lehetett az utóbbira, ha egy fa lehulló levelei betűket formálva, értelmes mondatot alkotnak, vagy ha egy folyó homokpartján a kisodródó kavicsok köröket és érintőket, vagy eukli deszi háromszögeket rajzolnak ki. A tudósok így amolyan tízparancsolatot állítottak össze, amelynek a Földön kívüli jelzések feladói kötelesek eleget tenni. A következő század elején aztán törölni kellett a kritériumlistának majdnem a felét. Nemcsak a pulzárok, nemcsak a gravitációs lencsék, nemcsak a csillagközi gázfelhők mézerei, nemcsak a galaxisok közepének roppant anyagtömegei bolondították el a megfigyelőket ezerféle szabályos, ismétlődő, sajátos rendszert követő impulzussorozattal. A „feladók tízparancsolatának” érvénytelenné vált tételei helyett újabbakat találtak ki, majd hamarosan ezeket is törölni kellett.