Stanislaw Lem - A Kudarc

A professzor, még mindig csukott szemmel, belső zsebébe nyúlt. Jegyzetfüzetéből kiemelt egy papírlapot, amelyen piros tintával rajzolt, kusza vonalak kanyarodtak.

— Nehéz kiigazodni rajta. Itt végződik a dzsungel, mintha elvágták volna. Ez a királyság határa. Megkérdeztem, mi van azután. Éjszaka nem akart beszélni róla. Újra el kellett jönnöm, nappal. És csak akkor, abban az ablaktalan, büdös kunyhójában. el sem tudja képzelni azt a fülledt bűzt. akkor mondta meg, hogy azután a hangyák vannak. Fehér, vak hangyák, amelyek nagy városokat építenek. Sok-sok kilométeren át minden az ő birodalmuk. A vörös hangyák harcolnak a fehérekkel. Nagy, eleven folyóként jönnek a dzsungelen át. Ilyenkor az elefántok csordába verődnek, és elhagyják a vidéket, nagy alagutakat törve a bozótban. A tigrisek is elmenekülnek. Még a kígyók is. A madarak közül csak a keselyűk maradnak. A hangyák vonulása kiszámíthatatlan: néha egy álló hónapig jönnek, éjjelnappal, mint egy nyüzsgő, rozsdavörös folyam, és ami az útjukba kerül, elpusztítják. Elérik a dzsungel szélét, megtalálják a fehér hangyák várait, és elkezdődik a harc. Nfo Tuabé egyszer látta őket életében. A vörös hangyák legyőzik a fehérek őreit, aztán bemennek a fehér hangyák városaiba. Sohasem térnek többé vissza. Senki sem tudja, hogy mi történik velük. De a következő évben újabb csapat érkezik a dzsungelen át. Így volt ez már az apja, a nagyapja és a dédapja idejében. Így volt mindig. A fehér hangyák városában termékeny a talaj. Hajdanában a négerek megpróbálták hasznosítani, felgyújtották a termeszek várait. De elvesztették ezt a harcot. A vetéseik elpusztultak. A kunyhókat, karámokat fából építették. A termeszek föld alatti folyosókon eljutnak a faházakhoz, és úgy szétrágják belülről a deszkát, hogy egyszerre csak egy érintéstől összeomlik a ház. Megpróbáltak agyagkunyhókat építeni. Akkor a munkások helyett megjelentek a katonák. Ezek — mutatott egy nagy tégelyre.

Az edényben, kis kapcsokkal az üveglemezhez erősítve, óriási termeszek feküdtek. Néhány harcos, hatalmas és valahogy nyomorék példányok. Testük harmadrészét szarupáncél fedte, ágas-bogas ollóban végződő sisakrostéllyal. A karcsú lábakat és a potrohot majdnem agyonnyomta a túlburjánzó páncél tömege.

— Ez nem újdonság önnek, igaz? Tudjuk, hogy vannak vidékek, ahol a termeszek uralkodnak. Dél-Amerikában. Kétféle katonájuk van, egyfajta belső rendőrség és a védők. A termeszvárak nyolc méter magasak is lehet nek. Homokból és ürülékből épülnek, keményebbek a portlandi cementnél. Semmilyen acél meg nem birkózik ezzel a cementtel. Szem nélküli, fehér, puha rovarok, amelyek tíz-egynéhány millió éve élnek így, elvágva a fénytől. Tanulmányozta őket Packard, Schmelz és még sokan. De egyikük sem sejtette, nem is gyanította. Érti már? Megmentettem a fiát, és ő hálából. Ó, milyen bölcs volt. Tudta, mi az, amivel királyi módon mondhat köszönetet a fehér embernek. Az a galambősz, öreg néger. a bőre már nem is fekete volt, hanem szürke, mint egy füstben pácolt álarc. Azt mondta nekem:

— Mérföldeken át csupa termeszvár van. Az egész síkságot elborítják. Mint egy erdő, mint egy halott erdő, csupa megkövült, hatalmas fatörzs, egyik a másik mellett, alig lehet átférni közöttük. Mindenütt kemény talaj, tompán kong az ember lába alatt, zegzugos minta fedi, mintha vastag zsinórokból volna. Ezek a csatornák, amelyekben a termeszek járnak. Ugyanabból a cementből épültek, mint a várak. Messzire nyúlnak, föld alá bújnak, megint felszínre jönnek, elágaznak, kereszteződnek, bejáratok nyílnak belőlük a várak belsejébe, és úgy félméterenként kiszélesednek, itt mennek el egymás mellett az ellenkező irányba futó termeszek. Ott, a város közepén, millió megkövesedett termeszboly között, amelyekben fortyog az erőszakos, vak élet, van egy másfajta vár. Kicsi, fekete és görbe mint a kampó. — Megmutatta barna hüvelykujjával, hogy milyen. — Ott van a hangyák népének a szíve. — Többet nem akart mondani.

— És ön hitt neki? — suttogta a másik.

A professzor fekete szeme csak úgy perzselt.

— Visszatértem Bomba. Vásároltam ötven kiló dinamitot egyfontos rudakban, amilyeneket a bányában használtak. Csákányokat, lapátokat, ásókat, fúrókat, mindent, ami csak kell. Kéntartályokat, fémcsöveket, álarcokat, hálókat, mindenből a legjobbat, amit csak kaphattam. Kannaszám a repülőgépbenzint, rovarirtó szerek egész arzenálját, amit csak el lehet képzelni. Aztán felbéreltem tizenkét teherhordót, és elindultam a dzsungelbe.

Ismeri Collenger kísérletét? Ráfogták, hogy mese az egész. Igaz, nem volt mirmekológus, csak amatőr. Kettéfűrészelt egy egész termeszvárat, felülről lefelé, és acéllemezzel elválasztotta a két felét, hogy semmiképpen ne érintkezhessenek egymással. Fiatal vár volt, a termeszek még csak építették. Hat hét múlva kiemelte az acéllemezt, és kiderült: a termeszek úgy építették az új folyosókat, hogy a torkolatuk az acéllap két oldalán pontosan egymáshoz illeszkedett. egy milliméterrel sem különböztek, semmilyen irányban. Mint amikor az emberek alagutat építenek, egyszerre kezdik a munkát a hegy két oldalán, és a hegy mélyében találkoznak. De hogyan kommunikáltak egymással a termeszek az acéllemezen át? Aztán. ott volt Gloss kísérlete. Szintén ellenőrizetlen. Azt állította, ha megölik a termeszkirálynőt, a rovarok a vártól több száz méterre is azonnal izgatottan kezdenek viselkedni, és hazatérnek.

Megint elhallgatott. A kandalló vörös parazsába bámult, amelyben felfellobbantak a kék lángocskák.

— Ami az utamat illeti. hát igen. Először a vezető szökött meg, aztán a tolmács. Otthagytak csapot-papot, és eltűntek. Reggel, mikor felébredtem a moszkitóhálóban, az embereim gyanúsan hallgattak, a szemüket meregették, rémült arcokat vágtak, összesúgtak a hátam mögött. A végén egymáshoz kötöztem őket, és a kötél végét a kezemre csavartam. A késeket magamhoz vettem, hogy el ne vághassák a zsinórt. Az örökös kialvatlanságtól vagy az erős napsütéstől szemgyulladást kaptam. Reggel nem bírtam kinyitni a szememet, úgy összeragadt. És az a hőség. Az ingem a verítéktől merev, mint a keményített ruha, a sisakhoz nem szabad kívülről hozzáérni, mert hólyagosra perzseli az ember ujját. A puskacső éget, mint a tüzes vas.

Harminckilenc napig törtünk magunknak utat a dzsungelben. Nem akartam átmenni az öreg Nfo Tuabé faluján, mert megkért erre: így váratlanul érkeztünk ki a dzsungelből. Egyik percről a másikra véget ért ez a pokoli, fülledt labirintus, a falevelek, indák, rikoltozó papagájok, majmok tömkelege. Előttünk, ameddig a szem ellát, csak a síkság, sárga, mint a vén oroszlán bőre. És a síkságon, a kaktuszcsomók között a tuskók. Termeszvárak. Belülről épülnek, vakon, hát a legtöbbje csálé. Itt töltöttük az éjszakát. Reggel szörnyű fejfájással ébredtem. Előző nap óvatlanul levettem egypár percre a sisakomat. A nap már magasan járt. Akkora hőség volt, hogy a levegő perzselte a tüdőmet. A tárgyak képe remegett, mintha égne a homok. Egyedül voltam. A négerek átrágták a kötelet, és elszöktek. Csak egy tizenhárom éves gyerek maradt, Uagadu.

Elindultam. Kettesben elcipeltük a poggyászt úgy harminclépésnyire. Aztán visszamentünk a többi holmiért. Ötször kellett fordulni, és a nap égetett, mint a sátán. Hiába volt rajtam fehér ing, sebesre égett a hátam, és a sebeim elgennyedtek. Hason fekve kellett aludni. De ez nem érdekes. Egész nap mentünk befelé a Termeszek Városába. Nem tudom, van-e ennél iszonyúbb a világon. Képzelje el: minden irányban, elöl, hátul két emelet magas kőhalmok. Néha olyan közel egymáshoz, hogy alig bírja az ember átpréselni magát. Göcsörtös, szürke oszlopok végtelen erdeje. És belül, ha megálltunk, az a halk, állandó, egyenletes moraj, amely olykor kopogássá erősödik. A fal, ha az ember hozzáér, szüntelenül zsibong, remeg, éjjel-nappal. És a földön mindenütt az alagutak, mint a kötegszám szét szórt, szürke rőzse. Egyszer-kétszer beszakadt a lábunk alatt egy ilyen alagút. Végtelen sorokban meneteltek benne a fehér rovarok. Rögtön megjelentek a szarvas, sisakos katonák, vakon vagdalkoztak az ollóikkal, és égető, ragacsos folyadékot lövelltek ránk.