Stanislaw Lem - A Kudarc

A fő vonulat konzervatívjai hallgatnak: ez nyilvánvaló.

Nem konzervatív biotikus megoldás sokféle van. A döntések általában visszafordíthatatlanok. Ezért olyan erős a széttartás a régi pszichozoikumok között. Hortega, Neyssel és Amicar vezette be a „kapcsolatablak” fogalmát. Ez az az időköz, amelyben az értelmesek MÁR ma gas szintű hasznos tudás birtokosai, de MÉG nem kezdték átalakítani természet adta értelmüket — az emberi agy megfelelőit. A „kapcsolatablak” kozmikus mércével mérve csupán egy pillanat.

A gyantás fadorongtól a petróleumlámpáig tizenhatezer év telt el, a petróleumlámpától a lézerig száz év, a fafáklya-lézer lépés megtételéhez szükséges információkülönbség hasonló a különbséghez, amely ahhoz a lépéshez kell, hogy eljussunk a genetikus kód felfedezésétől a posztnukleáris iparba való bevezetéséig. A „kapcsolatablak” szakaszában az ismeretek mértani haladvány szerint növekednek, a szakasz vége felé hiperbolikus görbe szerint. A kapcsolatablak mint párbeszéd-lehetőség időtartama peszszimista becslés szerint ezer földi év, legjobb esetben ezernyolcszázkétezerötszáz év. Az ablakon kívül csak a néma csönd van — éretlen és érett civilizációk számára egyaránt. Az előbbiek még nem képesek kapcsolatot teremteni, az utóbbiak vagy betokosodnak, vagy olyan aggregátokat hoznak létre, amelyek fénysebesség feletti úton-módon kommunikálnak egymással. A fénysebesség feletti kommunikáció kérdéséről heves viták folytak. Az anyag vagy energia semmilyen fajtáját nem lehet annyira felgyorsítani, hogy a fénysebességet túllépje, ám ezt a korlátot meg lehet kerülni, állították némelyek. Tegyük fel, hogy egy pulzár, a neutroncsillag mágneses mezejével együtt, majdnem fénysebességgel forog. Az általa kibocsátott sugár köröket ír le a pulzár tengelye körül, és kellő távolságban már a fénysebességet meghaladó sebességgel szeli át a tér egyes szakaszait. Ha mármost e sugár útjának egymást követő szakaszain megfigyelők tartózkodnak, az Einstein által fölfedezett korlát fölött igazíthatják össze óráikat. Csak ismerniük kell a „pulzár-A megfigyelő-B megfigyelő” háromszög oldalainak távolsági adatait és a „világítótorony” forgási sebességét.

Ennyit tudott meg az Euridiké feltámasztott utasa a kozmikus civilizációkról egy év alatt, miközben az űrhajó szüntelenül gyorsult. Akkor elért egy korláthoz, amelyen képtelen volt átvergődni. A géppedagógus nem adta ugyan jelét, hogy elégedetlen csekély tehetségű tanítványával, ez azonban nem változtatott a tényen: a tanítvány sehogy se tudta felfogni a sziderális energetika rejtelmeit és összefüggéseit a gravitációs technikával és ballisztikával. Pedig hát a legújabb felfedezéseknek éppen ezekre a gyümölcseire épült a terv, hogy expedíciót indítanak a Hárpia csillaghalmazba, amelyet a múlt századi csillagászok elől még eltakart a Szenezssáknak nevezett ködfelhő. Az Euridiké útiterve úgy szólt, hogy megkerüli a Szeneszsákot, belép a Hádésznak elkeresztelt kollapszár „időkikötőjébe”, egyik szelvényét leküldi egy bolygóra, mégpedig a Hárpia Dzétájának Quintájára, megvárja a felderítők visszatérését, majd hazafelé menet végrehajt egy rejtélyes manővert, amelynek neve: átkelés a retrokronális teroidon — ennek jóvoltából alig nyolc évvel indulása után visszatér a Nap közelébe. A titokzatos átkelés nélkül csak kétezer év múlva térne vissza, illetve valójában sohasem.

Az Euridiké felderítő űrhajója egy egész parszeket önállóan fog megtenni, legénysége ezalatt embrionált állapotban lesz. Szóba került az emberek vitrifikálása is, de ezt a változatot elvetették, mert a jéggé fagyasztottak felélesztésének esélye csak kilencvennyolc százalék volt. A múlt századi űrhajók pilótája, mikor az oktatógép ezeket a dolgokat magyarázta neki, úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akinek a szinkrofazotron működését magyarázzak. Vagy a Memnor képességei voltak elégtelenek, vagy az övéi. Azonkívül rájött, hogy teljesen emberkerülő lett, és nem éldegélhet tovább Robinsonként, csak elektronikus Péntekjével társalogva. Elliftezett az Euridiké orrszelvényében lévő obszervatóriumba, hogy megnézze a csillagokat. A hatalmas teremben érthetetlen készülékek csillogtak, hiába kereste a reflektor ágyútalpát vagy az ismert szerkezetű távcsövet — vagy egyszerűen az eltolható tetejű kupolát, amelyen át a csillagászok az eget szemlélik. A magas csarnokban egy lelket sem talált, pedig be voltak kapcsolva a falakon körös-körül végighúzódó, emeletes lámpafüzérek. A lámpasorok mentén keskeny galériák húzódtak a falon, a készülékek magas oszlopai kapcsolták össze őket. Az ördögnek tartozott ezzel a felfedezőúttal. Visszatért a kajütjébe, s az asztalán meglátott egy régi, szamárfüles könyvet, rajta egy cédulán Gerbert üzenetét, ő adta kölcsön a könyvet, esti olvasnivalónak. Az orvosról mindenki tudta, hogy egy halom fantasztikus témájú könyvet cipelt magával a fedélzetre, és jobban szerette őket mint a káprázatos holovíziós mozit. Az űrhajós meghatódott, mikor meglátta a könyvet. Oly régóta repül megint a csillagok között, oly régóta nem látta a csillagokat, és ami még rosszabb, sehogy sem tud baráti szót váltani az emberekkel, akiknek ezt az újabb utazását köszönheti — az új életével együtt. A kajütjét a kérése szerint rendezték be: kicsit olyan, mintha egy tengeri hajón volna, de olyan is, mint a kormányos vagy a navigátor szobája egy régi teherszállító űrhajón — az utasszállító űrhajók kabinjaihoz cseppet sem hasonlít, nem időleges lakóhely, mint egy hotelszoba, hanem otthon. Még emeletes ágya is van. A felső ágyra szokta lerakni a ruháját, mikor levetkőzik. Most is ágyba bújt hát, meggyújtotta az olvasólámpát, magára terítette a plédet, és bűntudatosan arra gondolva, hogy már megint passzív és lusta, még most az egyszer, de talán már utoljára, kinyitotta a könyvet ott, ahol Gerbert megjelölte. Egy darabig meg sem értette, mit olvas, annyira meghatódott a közönséges, nyomtatott betűktől. A betűk formája, az elöregedett, sárgás papír, a valódi kézi kötés, a könyv domború gerince mind valami hihetetlenül otthonos, egyetlen, elveszített és újra megtalált kincsnek tűnt — pedig Isten a tudója, sohasem volt valami nagy könyvmoly. De most olyan ünnepélyesnek érezte az olvasást, mintha a rég elhunyt szerző valamikor ígéretet tett volna neki, és noha sok-sok akadályt kellett leküzdenie, beváltotta ígéretét. Volt egy furcsa szokása: találomra kinyitotta a könyvet, és ott kezdte olvasni. Az íróknak ez nem nagyon tetszett volna. Nem tudta, miért csinálja így. Talán az az öntudatlan szándék vezette, hogy ne az előre elkészített kapun át lépjen be a kitalált világba, hanem mindjárt ott legyen benne. Most is így tett.

„…azt akarja, hogy elmeséljem?

A professzor összefonta a karját.

— Először Bom kikötőjébe hajóztam — kezdte, hátradőlve a fotelban. Behunyta a szemét. — Folyami gőzössel utaztam Bangáiig. Ott kezdődik a dzsungel. Aztán hat hétig lóháton folytattam az utat, tovább nem lehet. Még az öszvérek is megdöglenek. Az álomkór. Volt ott egy öreg sámán, Nfo Tuabé — franciásan ejtette ki a nevét, az utolsó szótagot hangsúlyozva. — Azért utaztam oda, hogy lepkéket gyűjtsek. De ő megmutatta az utat.

Rövid szünetet tartott. Kinyitotta a szemét.

— Tudja-e, hogy mi a dzsungel? Honnan tudhatná? Az eleven, zöld téboly. Minden remeg, figyel, mozog, falánk élőlények nyüzsögnek a bozótban, őrült virágok, akár a színrobbanások, ragadós pókhálókba akadt rovarok. ezer meg ezer ismeretlen faj. Ott nem úgy van mint nálunk, Európában. Nem kell keresni őket. Éjszaka az egész sátrat ellepik a lepkék, akkorák mint a tenyerem, vakon rohamoznak, százával hullanak a tűzbe. Árnyékok suhannak a vásznon. A négerek reszketnek, a szél ijesztő hangokat hoz mindenfelől. Oroszlánok, sakálok. No, de ez még semmi. Aztán jön a gyengeség és a láz. Ha a lovakat már otthagyta az ember, gyalog kell továbbmenni. Volt nálam szérum, kinin, germanin, amit csak akar. Végül egy napon. nem számoltam a napokat, ott érzi csak az ember, hogy a hetekre osztás és az egész naptár milyen nevetséges csinálmány. egy napon nem lehet továbbmenni. A dzsungel véget ér. Még egy néger falu. A folyóparton. A folyó nincs rajta a térképen, mert évente háromszor elnyeli a futóhomok. Egy darabon a föld alá bújik a medre. A falu: egypár napégette agyagkunyhó. Ott lakott Nfo Tuabé. Angolul nem tudott, persze. Két tolmácsom volt. Az első a partvidéki dialektusra fordította, amit mondtam, a második a dialektusról busman nyelvre. Az egész dzsungelsáv fölött, a hatodik szélességi foktól, egy régi királyi család uralkodik. Az egyiptomiak leszármazottai, azt hiszem. Magasabbak és sokkal intelligensebbek mint a közép-afrikai négerek. Nfo Tuabé még térképet is rajzolt nekem, megjelölte rajta a királyság határait. Kigyógyítottam a fiát az álomkórból. És ő ezért.