Stanislaw Lem - A Kudarc

Szünetet tartott.

— Ez a ház, amelyben vagyunk, azért áll ilyen magányosan, minden védelmi intézkedés, amit alkalmazok, azért van, mert szüntelenül ostromolnak a hangyák. — Felállt. — Kísérleteket végeztem. Gyémántfúróval lefaragtam a golyóról egy mákszemnél nem nagyobb forgácsot. Ugyanúgy vonzotta a hangyákat mint az egész golyó. Arra is rájöttem, hogy ha vastag ólomköpennyel veszem körül, akkor megszűnik a hatása.

— Valami sugárzás.? — szólalt meg rekedt hangon a másik. Mint a hipnotizált, úgy függött az öreg tudós sötétbe vesző arcán.

— Lehetséges. Nem tudom.

—.és megvan az a golyó?

— Megvan. Akarja látni?

A másik felugrott. A professzor maga elé engedte az ajtóban, visszament az íróasztalához a kulcsért, és vendége után sietett a sötét folyosón. Beléptek egy ablaktalan, szűk kamrába. Üres volt, csak a sarokban állt egy régimódi, nagy páncélszekrény. A mennyezetről függő, csupasz villanykörte gyenge fénye kékesen csillant meg a páncéllemezen. A professzor biztos kézzel a zárba illesztette a kulcsot. Elfordította, kattantak a visszahúzódó reteszek, a vastag ajtó kinyílt. A professzor hátralépett. A páncélszekrény üres volt.”

A fizikusok kajütjei a negyedik szinten voltak. Már jól eltájékozódott az Euridikén. Áttanulmányozta a hajó térképét — ez az űrhajó cseppet sem hasonlított azokra, amelyekkel ő repült hajdanában. A hármas zsilippel elválasztott, néptelen tatszelvényben olyan furcsa gépezetek voltak, ame lyeknek a nevét és a rendeltetését nem is értette. Az egész óriási, hernyóforma űrhajót keresztül-kasul átszelték a közlekedő alagutak, mint egy henger alakú nagyváros föld alatti utcahálózata. Az ő izmaiban másféle vándorlások emléke pihent: ovális keresztmetszetű, szűk folyosók vagy kútszerű, kerek aknák, amelyekben a súlytalanság állapotában kellett úszkálni, időnként könnyedén ellökve magát, hogy a kanyarban be tudjon fordulni, a teherűrhajók rakodóterébe pedig egyszerűbben is be lehetett jutni a szellőzőaknán keresztül, amelyben mintha igazi szél süvített volna, ha bekapcsolta a kompresszort, és hagyta, hogy a léghuzat magával sodorja — a levegőben kalimpáló lába ilyenkor fölösleges, csökevényes szervnek rémlett, amellyel nem tudott mit csinálni. Szinte visszakívánta most a súlytalanságot, pedig hányszor káromkodott miatta, ha valamit meg kellett javítani, mert Newton törvényei szigorúan érvényesültek, és ha jól meg nem kapaszkodott a másik kezével, akkor egy kis kalapácsütéstől merőlegesen elrepült, kapálózva és bukfencezve, amit csak az esetleges szemlélő talált viccesnek.

Itt a liftek, valójában kereketlen, tojásdad fülkék olyan domború ablakokkal, hogy az ember formátlanná zsugorodott torzképét látta bennük, nesztelenül suhantak, útközben mindig közölve az elhagyott szektorok számát, és villogó számjegyekkel jelezték a megérkezést.

A folyosó padlóját párnázott, de durva szövésű bélés borította, a sarkon éppen eltűnt egy teknősbéka formájú porszívó, ő pedig végigment az ajtók előtt, amelyek enyhén domborúak voltak, mint az egész fal, és magas küszöbüket rézveret díszítette, bizonyára így találta szépnek a belsőépítész. Egyéb okot nemigen tudott kitalálni. Megállt Lauger kajütje előtt, és egy csapásra szétfoszlott a magabiztossága. Még mindig nem sikerült elérnie, hogy ugyanolyan legyen mint a legénység akármelyik tagja. Nagyon kedvesek voltak hozzá a kantinban, hol ez, hol amaz invitálta lelkesen az asztalához, de szívélyességüket valahogy túlzottnak érezte, igyekeztek úgy tenni, mintha valóban egy volna közülük — és csak véletlenül adódott volna úgy, hogy egyelőre semmilyen feladatot nem bíztak rá. Igaz, beszélgetett már néha Laugerral, és éppen Lauger mondta, hogy nyugodtan benézhet hozzá, amikor csak akar, de ettől nemhogy felbátorodott volna, inkább még idegesebben toporgott. Végtére Lauger nem akárki: első fizikus, és nemcsak az Euridikén. Sohasem hitte volna, hogy valaha kétségek fogják gyötörni, miként viselkedjen valakivel szemben, az „illem” szó itt ugyanolyan furcsán hangzott, mint a „flört” egy piramis sírkamráiban. A kilincs nélküli ajtó, mikor még csak épp megérintette az ujja hegyével, olyan gyorsan kinyílt, hogy kis híján visszahőkölt, mint vadember az autó előtt. A tágas szoba meglepően rendetlen volt. Tekercsek, lemezek, papírok, atlaszok hevertek halomszám a félkör alakú, nagy íróasztal körül, a félkör közepén forgószék volt, mögötte a falon nagy, fekete tábla, futkosó színes fényekkel. A mozgalmasan szikrázó tábla két oldalán alulról megvilágítva spirálködök nagy fényképei függtek, távolabb pedig részben nyitott, oszlopszerű hengerek domborodtak ki a falból, bennük polcokon számítógéplemezek. A bal sarokban óriási, négyszögletes készülék nyúlt fel ferdén a mennyezeten is túlra, előtte hozzákapcsolt kis szék volt, a nézőke alatti részből pedig apró ugrásokkal papírszalag tekeredett elő valami grafikonnal, a szalag már széles karikákban kígyózott a padlón. Egyébként a padlót régi perzsaszőnyeg borította elmosódott hieroglifamintával. Ettől a szőnyegtől teljesen elámult. A lemeztartó oszlop egyszerre csak eltűnt, helyén átjáró nyílt a másik szobába. Ott állt Lauger, vászonnadrágban és pulóverben, hajzata borbély után kiáltott. Cinkosan és ártatlanul mosolygott a vendégére. Húsos arca olyan volt, mint egy idő előtt megöregedett gyereké, s éppolyan kevéssé hasonlított magas szintű absztrakciók megteremtőjére, mint Einstein, amikor még valami hivatalban körmölt.

— Jó napot kívánok. — szólalt meg a vendég.

— Gyere csak, kolléga, gyere. Éppen jókor jöttél: egy csapásra beléphetsz a fizika és a metafizika világába. — És magyarázólag hozzátette: — Itt van nálam Arago atya.

Követte Laugert a másik, kisebb szobába, ahol letakart hajóágy volt, meg egy asztal, körülötte néhány kis fotel. Az asztalnál a dominikánus nagyítóval nézegetett valami tervrajzot, vagy talán számítógépes bolygótérképet, mert szélességi fokok húzódtak rajta.

Arago hátrább húzta a mellette lévő fotelt. Leültek mind a hárman.

— O Marek. Ismeri, atyám? — kérdezte Lauger, és választ sem várva, folytatta: — Sejtem, hogy nehéz a dolga, Marek úr. Nem könnyű egy gépbe zárt szellemmel társalogni.

— A gép semmiről sem tehet — mutatott rá a szerzetes, érezhető iróniával a hangjában. — Azt fecsegi, amit belétápláltak.

— Mármint amit önök tápláltak belé — kontrázott dacos mosollyal a fizikus. — Az elméletek nem vágnak egybe, de soha nem is vágtak. Az ablak feletti civilizációk sorsáról beszélünk — magyarázta az új vendégnek. — De ha már így belecsöppent a vitánkba, röviden elmondom az elejét. Azt már tudja, hogy a régi fogalmak az ETI* témájában igencsak átalakultak. Még ha millió civilizáció van is a galaktikában, létezésük időbeli szórása olyan nagy, hogy nem lehet először szépen megállapodni a bolygólakó házigazdával, aztán meglátogatni. A civilizációkat nehezebb életben találni mint a kérészlepkét. Ezért nem a lepkét keressük, hanem a bábot. Tudja, mi az a kapcsolatablak?

* Extraterrestrial Intelligence.

— Tudom.

— No látja! Átfésültünk vagy kétszázmillió csillagot, és fölfedeztünk tizenegymillió jelöltet. Többségüknek a bolygói vagy élettelenek, vagy az ablak alatt, vagy az ablak fölött vannak. Képzeld el — tért vissza hirtelen a tegezésre —, hogy kezedbe került egy tizenhat éves leányzó fényképe, beleszerettél, és útnak indulsz, hogy elnyerd a kegyeit. Sajnos, az utazás ötven évig tart. Mire odaérsz, a leányzó megvénült, vagy meg is halt. Ha pedig szerelmes levelet írsz neki, te öregszel meg, mire megérkezhet a válasz. Ennyi lenne dióhéjban az eredeti CETI-koncepció. Nem lehet több évszázados intervallumokkal beszélgetni.