Stanislaw Lem - A Kudarc

— Nem szólok.

— Rosszul esne nekik. Tudom, hogy ezt nem akarod.

— De nem fogják kitalálni, ha.

— Nem hinném. Az orvosok folyamatosan vizsgálják az egész legénység egészségi állapotát. A szavazás titkos. Csak a tanács tagjai szavaznak. Az öt szavazatból hármat meg fogsz kapni. Legalábbis erre számítok. És azért szólok már előre, mert alaposan neki kell gyürkőznöd a munkának. Tudom, hogy a szimulátorokban jó asztrogátornak bizonyultál, a múlt századi kategóriában, akkori mércével elérted a legjobb fokozatot. de nem a mai mérce szerint. Mától fogva egy évig csillagközi hajósinas leszel. Ha beválsz, akkor meglátod a Quinta-lakókat. Es most Isten áldjon, mert még rengeteg munkám van.

Felálltak. Magasabb volt a híres fizikusnál, és fiatalabb. O nem jön velünk — gondolta. Lauger kikísérte az ajtóhoz. De a vendég nem látta sem őt, sem a fekete képernyőn villogó szikrákat, nem is emlékezett, elköszönte, mondott-e valamit. Arra sem, hogyan került vissza a kabinjába. Szédelgett, mint a részeg. Be akart menni a kis gardróbszobába, tévedésből másik ajtót nyitott ki, meglátta a tükörben a saját arcát, és azt mondta:

— Meglátod a Quinta-lakókat.

Nekiveselkedett hát a tanulásnak. A statisztikai számítások mérlege mindent összevéve világos volt. A bolygókon megszületik és évmilliárdokig fejlődik az élet, de még néma. A civilizációk nem azért nőnek ki belőle, hogy elpusztuljanak, hanem hogy átalakuljanak azzá, ami már emberen túli. Mivel a technogén civilizációk születési gyakorisága az átlagos spirális galaktikákban nagyjából állandó, egyforma ütemben születnek, érlelődnek és tűnnek el. Bár mindig újak keletkeznek, a kommunikáció szakaszából, vagyis a kapcsolatablakból gyorsabban eltűnnek, semhogy jelzéseket lehetne váltani velük. A primitíven tengődő civilizációk némasága érthető. A fejlettek hallgatásáról számtalan hipotézist gyártottak. Egész könyvtárra valót, de ide egyelőre nem járt. Olvasta viszont a következőket: az adott percben, az adott évszázadban (csillagászati szempontból ez mindegy) a Föld tekinthető az egyetlen MÁR technikai és MÉG biológiai civilizációnak a Tejútrendszerben. Úgy látszott tehát, hogy a CETI számításait végleg eltemetheti. Másfél évszázad múltán azonban kiderült, hogy nem így van. Legyőzni a távolságot két csillag között, hogy az idevalósi Értelmes Élőlények találkozhassanak Amazokkal, és vissza is térhessenek, egyszerű űrrepüléssel lehetetlen. A fénysebességhez közeli sebességgel száguldó űrhajósok sem láthatnák meg sohasem azokat, akik felé elindultak, sem azokat, akik a Földön maradtak. Mindkét bolygón legalábbis évszázadok telnének el a fedélzeti idő néhány éve alatt. A tudománynak ez a kategorikus kijelentése késztette az egyházat a maga teológiai reflexiójára: Az, Aki a világot teremtette, elérhetetlen álommá tette a teremtett lények csillagközi találkozását. Gátat emelt közéjük, tökéletesen üres és láthatatlan, de áthatolhatatlan gátat: az iszonyatos távolságot, amely csak az O léptékével mérhető, nem az emberével. De hát az emberi történelem mindig más irányt vesz mint a jósok gondolták. A végtelen űr szakadéka olyan gátnak bizonyult, amelyen áthatolni valóban nem lehet. De meg lehet kerülni ravasz manőverek sorával.

A galaktika átlagideje azonos — ő maga az óra, amely a saját életkorát, tehát az időt is mutatja. De ott, ahol a legerősebb a gravitáció, a galaktikus idő hirtelen megváltozik. Határai támadnak, ahol megáll. Ezek a Schwarzschild-övezetek — az önmagukba zuhant csillagok fekete burkai. Ez a burok az eseményhorizont. A felé közeledő tárgy fokozatosan elmosódik a távoli megfigyelő szemében, majd eltűnik, még mielőtt elérné a Fekete Lyuk felszínét, mert a gravitáció hatására megnyúló idő a fényt eltolja először az infravörös felé, majd az egyre hosszabb elektromágneses hullámok felé, míg végül már egyetlen visszaverődő foton sem tér vissza a megfigyelő személyhez, mivel a Fekete Lyuk horizontja örökre elnyel minden atomot és minden fényrészecskét. Persze a Fekete Lyuk felé közeledő utast űrhajóstul atomokra tépi a növekvő gravitáció. A gravitációs áramlás minden anyagi objektumot először fonallá formál, amelynek meghosszabbítása a Fekete Gömb sugara, mígnem az összes atom végleg eltűnik a Fekete Lyukban.

Az összeomlott csillagot, a kollapszárt nem is lehet tetszés szerinti pályán körülrepülni; a gravitációs áramlások megölik az utasokat és széttépik az űrhajókat. Lehetne az az űrhajó akár egy neutroncsillag is, a legsűrűbb kozmikus törpe, összepréselt atommagok gömbje, olyan szilárd anyag, amelyhez képest az acél puhább a gáznál, az sem segítene. A kollapszár az ilyen gömböt is orsóvá formálja, széttépi és elnyeli egy szempillantás alatt, csak a röntgensugárzás marad belőle hírmondónak, amely végvonaglásai közben kiáramlik az űrbe. Ilyen egykettőre kivégzik a jövevényeket a kollapszárok, amelyek a Napnál néhányszorta nehezebb csillagokból keletkeztek. Ha viszont a Fekete Lyuk tömege száz vagy ezer naptömeggel egyenlő, akkor horizontjánál a gravitáció olyan gyenge lehet mint a földi. Egyelőre semmi veszély nem fenyegeti az űrhajót, ha odáig elér, a legénység talán észre sem veszi, hogy a horizont alá kerültek. Csak éppen kijutni nem tudnak soha többé ebből a láthatatlan burokból. A hajót napok vagy órák alatt, a csapda tömegviszonyaitól függően, magába szívja az óriási kollapszár, és a csillag centruma felé zuhanva, az űrhajó megsemmisül.

A gravitációs sírok ilyen elméleti modelljeit állította fel az asztrofizika a huszadik század vége felé. Ahogy az már a tudománytörténetben lenni szokott, a modell fogyatékosnak bizonyult. Túlságosan leegyszerűsítette a valóságot. Először a kvantummechanika helyesbítette: minden Fekete Lyuk annál gyengébben sugároz, minél nagyobb. A gigászok, amelyek rendszerint a galaktikák központjában vannak, szintén eltűnnek majd valamikor, de „kvantumgőzölgésük” százmilliárd évig fog tartani. A kozmosz hajdani csillagpompájának utolsó maradványai lesznek.

A további számítások és szimulációk újabb különbségeket tártak fel a Fekete Lyukak között. A csillag, amikor összeomlik, mert gyengülő centrifugális sugárzása már nem tud ellenállni a gravitációnak, nem lesz azonnal gömb alakú. Összeomlása közben rezeg, mint egy vízcsepp, hol koronggá lapul, hol orsóvá nyúlik. Ezek a rezgések nagyon sűrűn követik egymást. Frekvenciájuk a kollapszár tömegétől függ. A kollapszár úgy viselkedik mint egy gong — amely önmagát üti. De az elnémult gongot meg lehet rezegtetni, ha ráütnek. A Fekete Gömböt is ráveheti a csillagtechnika, hogy megint rezgésbe jöjjön. Csak ismerni kell, no és kell megfelelő, 1044 erg nagyságrendű energia, amelyet úgy bocsátanak ki, hogy rezgésbe hozza a Fekete Gömböt. Mi célból? Hogy létrehozzák azt, amit az asztrofizikusok, lerázva magukról a vizsgált óriás nyomasztó hatását, „időhagymának” neveztek el. Ahogy a hagyma közepét veszik körül a rétegek, keresztmetszetben éppoly karikákat mutatva mint a fa évgyűrűi, úgy veszik körül a rezgő kollapszárt a gravitáció által meghajlított idő, pontosabban téridő bonyolult rétegei. A távoli megfigyelők úgy látják, hogy a Fekete Lyuk másodpercekig rezeg, mint egy hangvilla. De annak a számára, aki ott van a kollapszár közelében, a görbült idő valamelyik rétegében, a galaktikus óra által mutatott idő semmit sem jelent többé. Ha tehát az űrhajó bekerül a téridőt újra meg újra deformáló Fekete Lyukba, beúszhat a bradikronba, és a lelassult időnek ebben az övezetében maradhat évekig — majd elhagyhatja ezt az időkikötőt.