Stanislaw Lem - A Kudarc

— Semmit.

— Éppen ez a differentia specifica a tudás és a hit között. Úgy tudom, az a tény, hogy a felélesztettek nem láttak semmit, nem ingatta meg a vallás dogmáit. A kereszténység újabb eszkatológiája kijelenti, hogy a feltámasztott személy elfelejti túlvilági tartózkodását. És hogy ez, a magam szavaival élve, amolyan isteni cenzúra, amely megtiltja az embereknek, hogy ideoda ugráljanak a világ és a túlvilág között. Credenti non fit iniuria. Ha érdemes egy ennyire rugalmas hitért élni, amire Arago a bizonyíték, mennyivel könnyebb készpénznek venni azokat az ellentmondásokat, amelyek jóvoltából eljuthatsz a Quinta-lakók közé. Bízz a fizikában úgy, ahogy Arago bízik a hitében. A fizika, a hittel ellentétben, hajlamos a tévedésre.

Szabadon választhatsz. Fontold meg a dolgot. És most már menj. Dolgoznom kell.

Éjfél felé járt, mire visszakerült a kajütjébe, és hol Laugerre, hol a szerzetesre gondolt. A fizikus a maga helyén van, de az atya? Mit remél? Mire számít? Csak nem misszionáriusi küldetésre? Valóban létrejött már a teológia felépítménye, amely Istennek az embertől idegen adományaival és teremtményeivel foglalkozik, és Arago azért jött, hogy ennek a szószólója legyen? Miért mondta abban a beszélgetésben, hogy ott a gonosz uralkodhat? Csak most értette meg, milyen szörnyű gondolatokkal viaskodhat ez az ember. Nem önmagát félti — hanem a hitét. A Megváltás az ő hite szerint az emberiségnek szóló kegyelem, és ő most nem emberi lények felé hajózik — olyan világ felé, amelyről nem szól az ő Evangéliuma. Lehet, hogy így gondolkodik. És mivel hisz Isten mindenütt jelenvalóságában, hisz a mindenütt jelenvaló, személyes gonoszban is, mert a démon, aki Krisztust megkísértette, létezett már az Angyali Üdvözlet és a Fogantatás előtt. De hát azért hozta magával a dogmákat, amelyek az életét jelentik, hogy aláássa őket? Csüggedten rázta a fejét. Laugertól mindent meg lehet kérdezni — de az atyától nem. Az Evangéliumban egy szó sincs arról, mit mondott Lázár a feltámasztása után. O sem segíthet semmivel Arago atyának, pedig feltámadt halottaiból. A hit, hogy megóvja magát, önvédelemből, ezeknek a felélesztéseknek más, laikus, e világi nevet adott, és ily módon nem szenvedett csorbát. Persze, nem sokat értett ehhez, és csak azért tudta átérezni a szerzetes gyötrő magányosságát, mert ő most már nem magányos, tanácstalan és passzív, véletlenül a fedélzetre fölszedett, kihalászott hajótörött. Vetkőzni kezdett, az Euridiké tökéletes csendjét figyelve. Az űrhajó a fénysebesség határán repült. Nemsokára fékezni kezd. Akkor majd minden helyiségben a kritikus percet mutatják az órák, hogy a legénység idejében hanyatt fekhessen az ágyakon, és leszíjazza magát. A hajótest gömbjei száznyolcvan fokos fordulatot tesznek a páncélfalú szelvényekben. Körös-körül minden összekavarodik. A kavargás, a vertigo, csak egy percig tart. Aztán megint néma nyugalomba dermed minden. A hajtómű lángjai nem a tatot söprik, hanem az orr mentén lövellnek előre. Ettől némileg megjavul a kapcsolat a Földdel. Sokéves késéssel utolérik az Euridikét az üzenetek azoktól, akiket a legénység otthon hagyott a Földön. Hozzá nem érkezik ilyen lézerlevél, mert nincs a Földön senkije. De múlt helyett van már jövője, amelyért érdemes élni.

Az expedíció őstörténete veszekedésektől volt hangos. A vállalkozást, bár elvileg végrehajtható, sokan ellenezték. A siker különbözőképpen számított esélyei nem voltak valami nagyok. Ezer címszó alatt sem fért el az események listája, amelyek ilyen vagy olyan módon az expedíció pusztulását okozhatják. Talán ezért sikerült végül is nyélbe ütni. Majdnem teljes hiábavalósága, félelmetes veszélyessége olyan nagyszerű kihívás volt, hogy akadtak emberek, akik vállalták. Mire az Euridiké növekvő gyorsulással elsuhant, még nagyobb mértékben növekedtek a vállalkozás költségei mint az ellenfelek és bírálók joggal hangoztatták. De ha egy beruházás elindul, akkor már viszi a saját lendülete, és vonja maga után a többit. A vállalkozás gazdasági része éppolyan látványosan recsegett-ropogott mint a Titán az Euridiké indítása után. Az olvasásba merült utas átlapozta az előkészítő munkálatok válságait, a hajóépítés zökkenőit és különféle rút földi velejáróit: a gyártási zavarokat, meg a hozzájuk kapcsolódó politikai és korrupciós botrányokat. Mit érdeklik őt ezek, ha egyszer már repül? Annál nagyobb érdeklődéssel böngészte az űrhajózás történetét, a naprendszeren túli utak és az Alfa Centauri felé küldött űrszondák dokumentációját, meg azokat a jelentéseket, amelyekben minduntalan felbukkant a Grál és a Roembden dolgozóinak neve — talán azt remélte, hogy felismeri közöttük hajdani jó ismerőseit. És mint fonál mentén a gombolyaghoz, a felismert név nyomán talán még önmagához is eljut. Voltak pillanatok, elalvás előtt vagy éppen ébredezve, amikor már-már úgy érezte, kisvártatva eszébe jut minden, különösen mivel álmában elég gyakran tudta, ki volt. De mire felébredt, csak az a bizonyosság maradt, hogy az igazságot álmodta. Mire inaséve letelt, s a fékező Euridiké a fénycsóváját már a kollapszárba fúrta, amely igazi lyukként, csillagtalan sötét foltként növekedett az égen, a sok edzés, tanulás, olvasás közepette már felhagyott múltidéző kísérleteivel. De mégsem egészen: ébren már tetőtől talpig a Hermész egyik pilótája volt, de álmaiban, amelyekről senkinek sem beszélt, még mindig az az ember volt, aki bement a birnami erdőbe.

Az Euridiké csökkentett meghajtással két napig lassított, az evolvensnek nevezett pályán repülve a Hárpia Bétája felé, amely kollapszár lévén, látha tatlan. Már átsuhant néhány, egymástól távol eső izográvon, amelyek gravitációs árama még elviselhető a legénység és az űrhajó számára. Az optimális számítással kijelölt útirány biztonságos volt, de azért korántsem problémátlan. Az izográvok, a tér azonos görbületű pontjain áthaladó vonalak, úgy tekeregtek az izolokátorokon mint kígyók a fekete tűzben. A vezérlőteremben, amelyet szakaszosnak neveztek, mert csak az erősen változékony gravitációs erőtérben kormányozta a hajót, az ügyeletesek csak nézték az előttük villogó monitorokat, közben dobozos sört iszogattak, és hogy unalmukat elűzzék, apró-cseprő szamárságokról beszélgettek. Az ügyelet igazság szerint az űrhajózás klasszikus korának hagyományos maradványa volt. Senki meg sem próbált volna kézi vezérlésre átállni — nincs olyan ember, akinek ehhez elég gyorsak lennének a reakciói.

A kollapszár azok közé tartozott, amelyeket későn és nagy üggyel-bajjal fedeztek fel, mivel magányos csillag. Azokat a legkönnyebb felfedezni, amelyek egy kettős rendszer tagjai, s a közelükben van egy „élő” csillag, amely fénylik, és külső rétegeit folyamatosan elszippantja a Fekete Lyuk; a testvércsillag anyaga szűkülő spirálban száguld a Fekete Lyuk felé, s a legkeményebb röntgenfelvillanások kíséretében belezuhan. A testvércsillagtól elszippantott gázok akkréciós koronggal veszik körül a kollapszárt, ez az óriási kerék roppant egészségtelen tartózkodási hely mindennemű objektum számára, tehát az űrhajók számára is. Nincs az az űrhajó, amely ilyen vidéken át tudna vitorlázni, mert mielőtt a kollapszár beszippantaná az eseményhorizont alá, a sugárzás rég elpusztítja az emberi agyakat éppúgy mint a számítógépet.