Stanislaw Lem - A Kudarc

Az a társadalom már csak az egyedek óriási halmaza, és bajosan akad benne olyan egyed, aki életfeladatának tekintené, hogy kozmikus méretekben hírül adja, milyen jól vagy rosszul megy a sora. A mesterséges környezetet bizonyára olyan technikai koncepció alapján hozzák létre, hogy ne tehessen szert egy bolygó méretű „személy” tulajdonságaira. Az ilyen mes terséges környezet, az SENKI, akárcsak a rét, az erdő, a pusztaság. Csupán annyi a különbség, hogy nem magának növekszik, nem magának virágzik, hanem valaki másnak. Más lényeknek. Elbutulnak ettől ezek a más lények, tohonya haspókokká válnak, életüket üres szórakozásokkal töltik, amelyeket tálcán kapnak bolygóméretű gyámjuktól? Nem szükségszerűen. Ez felfogás kérdése. Amit az egyik hiú ábrándozásnak vagy naplopásnak tekint, a másiknak életre szóló szenvedélye lehet. Honnan lenne akkor mércénk, megítélési alapunk, mikor egy más világ másfajta lényeiről van szó, a miénktől már eleve eltérő történelem másfajta korszakáról?

Nakamura és Lauger a kozmológiai hipotézist vallották. Aki a kozmoszt megismeri, a kozmoszban hal meg. Nem olyan értelemben, hogy ott veszíti életét — az aforizma egészen mást jelent. A csillagászat, az asztrofizika, az űrhajózás csak szerény, parányi kezdet. Már mi magunk is megtettük a következő lépést, elsajátítván a csillagtechnika elemeit. Nem is a terjeszkedésről van szó, arról, amit régebben „az Értelem lökéshullámának” neveztek: az Értelem a saját bolygója után úrrá lesz a szomszédos bolygókon, majd kirajzik a galaktikákba. De minek? Hogy egyre sűrűbben benépesítse az űrt? Nem arról van szó, hogy „crescite et multiplicamini”, hanem olyan tevékenységekről, amelyeket nem vagyunk képesek megérteni, még kevésbé a jelentésüket meghatározni. Megértheti-e egy csimpánz, hogy min töri a fejét egy kozmogonikus? Netán annyi az egész, hogy az univerzum egy nagyon nagy lángos, a civilizáció pedig egy gyerek, aki igyekszik minél hamarabb befalni a lángost? Az űrlények inváziója olyan gondolat, amelyben a ragadozó, az úgy-ahogy ki-kupálódott majomember agresszív ösztönei tükröződnek. Mivel ő maga szívesen megtenné felebarátjával, amit nem kíván saját magának, ugyanígy képzeli el a Fejlett Civilizációt. Galaktikus csatahajók flottái fognak lerohanni egy szegény kis bolygócskát, hogy az idegen csillaglakók megkaparinthassák a ropogós dollárokat, a temérdek briliánst és csokoládét, meg persze a szép nőket. Úgy kell nekik egy földi nő mint nekünk egy nőstény krokodil. De hát akkor mivel foglalkoznak azok az ablakfölöttiek? Olyasmivel, amit mi nem tudunk felfogni, de lám, mégsem nyugszunk bele, hogy az Idegenek tevékenységét egyszerűen nem érhetjük fel ésszel. Tessék, mire készülünk: lyukat fúrunk a Hádész időhagymájába, hogy elbújjunk benne. De nem bújócskát játszunk. Fülön akarunk csípni egy civilizációt, mielőtt kirepül az ablakból. Elenyésző a valószínűsége, hogy más expedíciók is útra kelnek majd ilyen célból. Unokáink legfeljebb tisztelettel gondolnak majd ránk — mint mi az argonautákra, akik útra keltek az aranygyapjúért.

Khargner, aki szintén ott szokott lenni Laugernál, ezt az okfejtést a kapcsolatablakon túli civilizációkról úgy nevezte: „megértés a meg nem értés által”. Újabban már nem ért rá részt venni a vitákban, mert a célhoz közeledve szinte állandóan ott kellett lennie a hajtóerő-szabályozóban.

Marek Tempe, aki tudta, hogy valójában másképp hívják, de nem szabad elárulnia, amit tud, tekintettel az orvosokra, elalvás előtt a Hermész legénységének személyi adataival ismerkedett. A tíztagú csapatból csak Gerbertet ismerte jól, meg a fekete szemű kis Nakamurát, aki ott szokott lenni Laugernál. A parancsnokról, aki alatt szolgálni fog, jóformán semmit sem tudott. Steergard a neve, ő Bar Horab első helyettese, második szakmája a szociodinamikus játékelmélet. A felderítőcsoport minden résztvevőjének egyik szakmája azonos egy másikéval, hogy baleset vagy betegség esetén ne gyengüljön a csapat működőképessége. Az energiavezérlő a Hermészen Polassar lesz, a gravisztikus-sziderátor. Ot Marek csak mint remek úszót ismerte az Euridiké uszodájából, ahol megcsodálhatta izmos testét, mikor háromcsavaros műugrást mutatott be. Ilyenkor mégsem mehetett oda Polassarhoz, hogy megkérje, magyarázza el neki a csillagtechnika rejtelmeit, hát megpróbált egyedül belekóstolni ebbe a témába, de hiába, mert már az előszó megértéséhez töviről hegyire ismernie kellett volna a relativitáselmélet kifinomult utódait. Az első pilóta Harrach lett. Magas, testes, lobbanékony ember, az informatikában is otthonosan mozog, és Halbannal, az asztromatikussal együtt ő vette gondjaiba a Hermész számítógépét. Illetve, ahogy a szóban forgó számítógép egyszer kifejezte magát, ez a két ember a számítógép növendéke. Úgynevezett utolsó generációs számítógép ez, mivel nagyobb számítókapacitású komputer egyszerűen nem lehetséges. A határt az anyag olyan tulajdonságai szabják meg, mint a Planck-állandó és a fénysebesség. Nagyobb számítókapacitás csak az úgynevezett imaginárius számítógépek esetében lehetséges, ezeknek a tervezői a létező világtól független, tiszta matematikával foglalkozó teoretikusok. Ami viszont a tervezőmérnököket illeti, az ő dilemmájuk abból ered, hogy minél több idegsejtet kell minél kisebb térbe összezsúfolniuk, ennek pedig megvannak a nélkülözhetetlen, de egymásnak ellentmondó feltételei. A jelek átfutási ideje nem lehet hosszabb mint a számítógép alkotóelemeinek reakcióideje. Ellenkező esetben az átfutási idő korlátozza a számítási sebességet. A legújabb relék a másodperc százmilliárdod része alatt reagálnak. Akkorák mint egy atom. Ezért maga a számítógép csupán három centiméter átmérőjű. Minden olyan komputer, amely ennél nagyobb, lassabban működne. A Hermész számítógépe a fél vezérlőtermet elfoglalja ugyan, de nem maga a komputer ilyen terjedelmes, hanem a különféle se gédkészülékek, dekóderek, alegységek, a hipotéziskészítő, nyelvészeti és egyéb meditátorok, amelyek nem reális időben működnek. De kritikus helyzetekben, in extremís a számítógép galambtojásnál nem nagyobb, villámgyors magja hozza meg a döntéseket. Neve GOD, General Operational Device. Némelyek úgy vélték, ez a rövidítés nem a véletlen szülötte. A Hermészen két GOD működik, az Euridikén tizennyolc.

Steergard, Nakamura, Gerbert, Polassar és Harrach azok, akiket már az Euridiké indulása előtt beválogattak a felderítőcsapatba. Csak később tisztázódott a további résztvevők személye: Arago mint tartalékos orvos, ami a titkos szavazás váratlan eredményének látszott, Tempe mint másodpilóta, Rotmont, a logisztikus, és két szakértő, akiket a SETI földi elnökségének tucatnyi egzobiológusa és egyéb szakembere közül választottak ki — Kirsting és El Salam. Az utazás utolsó heteiben ez a tíz ember az Euridiké ötödik szelvényébe költözött, amely a Hermész belsejének pontos másolatát tartalmazta, hogy jól megismerkedhessenek egymással és a rájuk váró feladattal. Naponta eljátszották a szimulátorokban a Quinta megközelítésének különböző változatait és a Quinta-lakókkal való kapcsolatteremtés taktikáit. Thetes, egy másik SETI-delegátus, aki ezt a szimulációt irányította, ugyancsak megizzasztotta a Hermész leendő legénységét: a legagyafúrtabb géphibákkal bombázta őket, többfélével is egyszerre, vagy az idegen bolygó hangját imitáló, érthetetlen jelzések áradatát zúdította rájuk. Nem tudni, hogyan és miért terjedt el közben az a szokás, hogy az apostoli delegátust ne atyának, hanem Arago doktornak szólítsák. Mareknek az volt a benyomása, hogy a pap maga akarta így. A szimulációkat a program befejezése előtt félbeszakították, mert Bar Horab hívatta a felderítőket, hogy elmondja nekik, milyen friss hírekkel szolgáltak a Dzéta naprendszerének megfigyelői. Azt persze már régen tudták, hogy a Dzéta K osztályú, nyugodt csillag, összesen nyolc bolygója van, a négy belső bolygó kicsi, tömegük a Merkúréhoz és a Marséhoz hasonlít, igen élénk vulkáni tevékenységgel és vékonyka légkörrel büszkélkedhetnek. Jóval messzebb három Jupiter nagyságrendű, óriási gázgömb kering a Dzéta körül, mindegyiknek nagy gyűrűje van, hevesen kavargó légkörükben a hidrogén olykor fémes állapotba préselődik. A Jupiternél kétszerte nagyobb tömegű Septima több energiát sugároz ki az űrbe mint amennyit a napjától kap: nem sok hiányzik ahhoz, hogy beinduljon benne a magfúzió, és csillaggá váljon. Mindezektől a kis és nagy bolygóktól elüt a Quinta, amely másfél év alatt kerüli meg a Dzétát — és messziről éppúgy kéklik, akár a Föld. Fehér felhők borítják, réseiken át óceánok és szárazföldek körvonalait lehet fölfedezni. Csak az a baj, hogy majdnem öt fényév távolságból szemlélik, és ez ko moly nehézségeket okoz. Az Euridiké optikai eszközeinek felbontóképessége nem tud megbirkózni a feladattal. Az űrbe kilőtt műholdak sem adnak elég éles képet. Jelenleg a Quinta az Euridikéről nézve a második negyedben van. Korongjának fele világos, és éppen itt fedezték fel a színképben jelentős mennyiségű víz és hidroxil vonalait. Mintha az egyenlítőnél, éppen fölötte, rendkívül sűrű vízgőz kígyója övezné a Quintát. De a légkör fölött. Úgy festett a dolog, hogy a Quintának jéggyűrűje van, amelynek belső széle a légkör felső rétegeit súrolja. Hamarosan szét fog esni. Az asztrofizikusok három-négytrillió tonnára becsülték a tömegét. Ha vize az óceánból származik, akkor az óceán mintegy húszezer köbkilométer vizet veszített — víztömegének alig több mint egy százalékát. Csakhogy egy óceán vize semmiféle természetes okból nem repül föl az égbe, hogy ott jéggyűrűvé fagyjon. Nagyon valószínű tehát, hogy a jelenséget szándékosan idézték elő, mert csökkenteni akarták a tengerszintet, hogy a szárazföldek ily módon felszabaduló peremét lakhatóvá tegyék. Másfelől ez az akció, úgy látszik, gyatrán sikerült — a jéggyűrű túl alacsony pályán kering, ezért az óceán megfagyasztott része pár száz év múlva vissza fog potyogni. Ilyen nagyszabású munkát ennyire trehány módon elvégezni — ez már nemcsak furcsa, hanem érthetetlen. Ráadásul a Quintán még rejtélyesebb, gyors ütemben lejátszódó jelenségeket is észleltek. Az elektromágneses zaj, amelyet a bolygó több helye szabálytalanul kisugároz, jelentősen fölerősödött. Mintha egy csapásra több száz Maxwell-féle adót kapcsoltak volna be. Megélénkült az infravörös sugárzás is, a centrumokban apró felvillanásokkal. Ezek lehetnek nagy tükrök, amelyek a napfényt koncentrálják erőművek működtetéséhez. De csakhamar kiderült, hogy a sugárzásból itt is kevés esik a hősugárzás tartományába. A felvillanások színképe sem a Dzétasugarakéra nem hasonlított (tehát nem a napfényt koncentrálták valamiféle tükrök), sem nukleáris robbanás színképére. A rádiózaj viszont folyvást erősödött. Rövid— és középhullámú volt, számos hullámhosszon. A méteres sugárzás moduláltnak rémlett.