Stanislaw Lem - A Kudarc

Ez a hír nagy izgalmat keltett az űrhajón, főleg miután valaki elferdítve adta tovább: azt mesélte, irányított sugárzás ez, mint a radar, tehát a bolygó már észrevette az Euridikét. Az asztrofizikusok nem győzték cáfolni ezt a pletykát. Nincs a világon olyan radar, amely felfedezne egy űrhajót a kollapszár közelében. De ahhoz így is elegendők voltak a hírek, hogy a nulla óra táján a legénység diadalittas hangulatban ünnepeljen. Hiszen immár semmi kétség: a Quintát fejlett civilizáció lakja, és technikájuk olyan magas szintű, hogy nem holmi apró űrhajókat küldözgetnek a kozmoszba, hanem egész óceánokat röppentenek fel az űrbe.

Amikor a felderítőcsapat az induláshoz készülődött, az Euridiké módosított pályán repült, a Hádész viszonylag nyugodt aphéliumában. Abbamaradt a piezoelektromos jelzőkészülékek csipogása, amely korábban arról tanúskodott, hogy a hajótest bordáiban és gerincében folyton változik a feszültség. A rajtirányító központ eladdig vak képernyőin ferdén felragyogott a galaxis spirális karja, s némi jóakarattal és képzelőerővel fel lehetett fedezni a fehérlő csillaghalmazok és sötét porfelhők között a mozdulatlanul fénylő csillagporban a Hárpia Dzétáját. Bolygóinak optikai észleléséhez persze a fantázia nem volt elég. A technikusok felkészíették a Hermészt az indulásra. A tatszelvény raktáraiban sürögtek-forogtak a rakodógépek, zúgtak a szivattyúk, remegtek a csőkígyók, amelyeken át az Euridiké hipergolt pumpált a felderítő űrhajó tartályaiba. A vezérkar ellenőrizte a hajtóműveket, a navigációs rendszert, a klimatizációt, a dinatronok működését, hol GOD közvetítésével, hol nélküle, a párhuzamos közvetítővonalakon. A numerikus blokkok és programjaik, a rádiólokációs emittorok egymás után jelezték, hogy készen állnak. Az antennák előbújtak és visszahúzódtak, mint egy gigászi csiga szarvai, mély basszus hangon berregtek a turbinák, amelyek oxigént szivattyúztak a Hermész alagsori tartályaiba, ettől a mély berregéstől finoman vibrált a Hermész nyitott dokk alakú ágya, és mindeme sürgés-forgás közepette a milliárd tonnás Euridiké tatjával lassan a Hárpia Dzétája felé fordult, mint egy lövésre készülődő ágyú.

A Hermész legénysége elbúcsúzott a parancsnoktól és a jó barátoktól. Ahhoz túl sok ember volt az anyahajón, hogy mindenki mindenkivel akár csak kezet szoríthatott volna. Aztán Bar Horab és még egypár vezető, aki otthagyhatta a helyét, elkísérte a Hermész legénységét, és ott álltak a hengeres szelvényközi alagútban, míg a dokk nagy kapuja bezárult, becsukódtak a kis személyajtók az emelőlift mögött, majd a Hermész elkezdett lassan kicsúszni az indítóhangárból, hófehéren, apránként siklott előre, óvatos, centiméteres lökésekkel taszították a hidraulikus karok, hiszen száznyolcvanezer tonnás tömege a súlytalanság ellenére is megőrizte soha el nem tűnő tehetetlenségét. Az Euridiké technikusai meg a biológusok, Terna és Hrus már felkészítették a Hermész legénységét a sokéves álomra. Nem vitrifikálták, nem is hibernáltak őket, hanem az embrionálás módszerét alkalmazták. Embrionált állapotban az emberek úgy élnek mint születésük előtt — magzati életet élnek, vagy valami ahhoz hasonlót, lélegzés nélkül, víz alatt lebegnek. Már réges-régen, amikor az ember első lépéseit tette a kozmoszban, kiderült, mennyire földi teremtmény, és milyen kevéssé képes alkalmazkodni azokhoz az óriási erőkhöz, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a legrövidebb idő alatt nagy távolságot tegyen meg. Az erőtel jes gyorsulás összepréseli a testet, különösen a levegővel teli tüdőt, összenyomja a mellkast, és lehetetlenné teszi a vérkeringést. Mivel a természet törvényein nem lehet változtatni, az űrhajósoknak kell alkalmazkodniuk. Erre való az embrionálás. Először is a vért cseppfolyós oxigénhordozóval helyettesítik, amely a vér más tulajdonságaival is rendelkezik, például alvadékony, és gondoskodik a szervezet ellenálló képességéről. Ez a folyadék a tejfehér onax. A testet lehűtik a téli álmukat alvó állatok hőmérsékletére, és műtéti úton megnyitják azokat a véredényeket, amelyeken át egykor a magzat vércseréje folyt az anyaméhben. A szív tovább működik, de a tüdőben a gázcsere lassan megszűnik, a tüdő összeesik, és megtelik onaxszal. Amikor már sem a mellkasban, sem a zsigerekben nincs levegő, az eszméletlen embert a vízhez hasonló rugalmas folyadékba merítik. Az űrhajóst elhelyezik az embrionátorban, a torpedó alakú, kétméteres tartályban. Ez nulla fok fölötti hőmérsékleten tartja a testet, ellátja tápanyagokkal és oxigénnel, mégpedig az onax révén, amelyet a köldökön és a mesterséges véredényeket át a szervezetbe szivattyúz. Az így preparált ember baj nélkül elviseli az óriási nyomást, akár a mélytengeri halak, amelyek ezer méter mélyen úszkálnak az óceán felszíne alatt, és nem morzsolja szét őket a vízoszlop óriási nyomása, mert testszöveteikben ugyanolyan nagy a nyomás mint a kinti. Az embrionátorban lévő folyadékot is olyan sűrűre szivattyúzták, hogy a testfelület minden négyzetcentiméterére több száz atmoszféra nyomás nehezedjék. Minden ilyen tartályt ingás felfüggesztésű kapcsok tartanak az űrhajón. Az emberek úgy pihennek páncélgubóikban mint az óriási bábok, olyan helyzetben, hogy a gyorsítás és fékezés erői mindig a mellüktől a hátuk felé nehezedjenek rájuk. Testük, amely több mint nyolcvanöt százalék vizet és onaxot tartalmaz, levegőt pedig semenynyit, éppen olyan nyomásálló mint maga a víz. Ezért nem baj, ha az űrhajó állandó gyorsulása hússzor akkora nyomást teremt mint a földi gravitáció. Ekkora gyorsulásnál a test súlya két tonna, és még egy atléta sem lenne képes légző-mozgásokat végezni a bordáival. De az embrionáltak nem lélegeznek, így sebesen repülhetnek a csillagok között, testük teherbírásának csak a szövetek molekuláris finomszerkezete szab határt.

Amikor a tíz embrionált szív már csak percenként egyet dobbant, az eszméletlen emberek gondozását GOD vette át, az Euridiké szakemberei pedig visszatértek az anyahajóra. Az operátorok ekkor lekapcsolták az anyahajó számítógépeit a Hermészről, és a halott, mert áramtalan kábeleken kívül már semmi sem kötötte össze a két űrhajót.

Az Euridiké tatja, rajta a fotontükör gigászi lapjaival, szétnyílt, és előbukkant a felderítőhajó. Acélmancsok nyúltak utána, elvágták az immár fölösleges kábeleket, mint a cérnát, és kitaszították a Hermész testét az űrbe. Ekkor a Hermész két oldalmotorjából sápadt iontűz lövellt ki, ám ez az impulzus túl gyenge volt ahhoz, hogy elmozdítsa — ilyen óriási tömeg nem tud egyhamar felgyorsulni. Az Euridiké már visszahúzta katapultjait, tatja bezárult, és mindazok, akik a vezérlőteremből figyelték az indítást, most fellélegeztek — GOD töredék másodpercnyi pontossággal munkához látott. A Hermész eddig néma hipergolrakétái fellángoltak. A lendületet növelő segédrakéták csatlakoztak. Az ionmotorok is megtették, amit csak tudtak. Kékes, átlátszó lángjuk összekeveredett a rakéták vakító tüzével, a hajótest a remegő tűzoszlopra támaszkodva simán és nyílegyenesen elúszott az örök éjszakába, az elsötétített vezérlőteremben csak a képernyők fénye világította meg a parancsnok mellett álló emberek arcát, és ebben a derengésben halálsápadtnak látszottak. A Hermész egyre hosszabb, folyamatos lángot lövellt feléjük, amint növekvő sebességgel távolodott. Amikor a távmérők a megfelelő távolságot mutatták, a látómező szélén pedig ott bukfencezett az üres henger, amely az utolsó percig összekapcsolta a Hermészt az Euridikével, de a rajttűz elrepítette a sötétségbe, akkor a milliárd tonnás űrhajó tattükre összezárult, központi nyílásán lassan kibújt az emittor tompa kúpja, felvillant egyszer, kétszer, háromszor, a fényoszlop elsuhant a messzeségbe, és éppen eltalálta a Hermészt. Az Euridiké két vezérlőtermében az izgatottan figyelő csoportok egy emberként kiáltottak fel örömükben és — valljuk be — kellemes meglepetésükben, hogy ilyen simán ment minden. A Hermész nemsokára eltűnt a vizuális monitorokról. Már csak egyre kisebb, fényes gyűrűk látszottak, mintha egy láthatatlan óriás cigarettázna a csillagok között, és fehér füstkarikákat eregetne. A karikák egyre kisebbek lettek, majd remegő ponttá olvadtak össze — a felderítőhajó tükre visszaverte az Euridiké lézersugarát, amely követte útját.