Stanislaw Lem - A Kudarc

Bar Horab nem várta meg a színjáték végét, visszament a kajütjébe. Előtte állt a legnehezebb hetvenkilenc óra: most kell beindítani az Orpheusz gracerének csillagtechnikai akcióját, hogy a rezgések létrehozzák a gravitációs időkikötőt, aztán be kell hajózni ebbe a kikötőbe, pontosabban elmerülni benne, mert ez azt jelenti, hogy teljesen el lesznek vágva a külvilágtól.

Az Orpheusznak kiküldött indítóparancs két napig suhant az űrben, és éppen ez alatt a két nap alatt meghökkentő dolgok történtek a Quintán. Az asztrofizikusok mindaddig, amíg műszereik végleg meg nem vakultak, szorgalmasan figyelték a Hárpia csillagainak térségéből érkező egész galaktikus sugárzást. Az Alfa, a Delta meg a többi csillag színképe, egészen a Dzétáig bezárólag, semmit sem változott, így jó minőségű megfigyeléseket szerezhettek a Quintáról. A sugárzás megszűrődött, miközben a bolygóról eljutott az Euridikéhez, a szűrt színképeket a számítógépek lépcsős erősítői összehasonlították, egymásra helyezték és pontosították. A legjobb vizuális nagyításban a Dzéta naprendszere akkora foltocska volt, amelyet a kinyújtott kezünkben tartott gyufaszál feje eltakar.

A planetológusok figyelme természetesen a Quintára összpontosult. A spektro— és hologramokból nem annyira a bolygó képe alakult ki, mint inkább a számítógépek találgatásai erről a témáról. Mivel az információk forrását a minden lehetséges sugárzás spektrumában szabálytalanul szóródó fotonnyalábok alkották, az Euridiké obszervatóriumában éppúgy mint hajdan a földi csillagvizsgálókban, az első teleszkópok mellett, nem sikerült egyetértésre jutni a kritikus kérdésben: mit látnak valóban, és mi az, amiről csak azt hiszik, hogy látják?

Az emberi elme, éppúgy, mint bármely más információ-feldolgozó rendszer, nem képes élesen elhatárolni a teljes bizonyosságot a sejtésektől. A megfigyelést megnehezítette a Quinta napja, a Dzéta, továbbá a Dzétanaprendszer legnagyobb bolygójának, a Septimának a gázcsóvája, végül a csillagok erős háttérsugárzása. Eddig annyit sikerült megállapítani, hogy a Quinta fizikailag sok tekintetben hasonlít a Földre. Légköre 29 % oxigént, elég sok vízgőzt, és mintegy 60 % nitrogént tartalmaz. A sarkvidéki fehér jégsapkák albedója olyan magas, hogy már a földi Nap környékéről észlelhetők voltak. A jéggyűrű bizonyára már az Euridiké indulása óta keletkezett, vagy legalábbis azóta vált észlelhető méretűvé. Most, kozmikus mércével közelről, már teljes bizonyossággal megállapíthatták, hogy a Quinta erős rádiósugárzása mesterséges jellegű. Légköri viharok kisüléseiről már szó sem lehetett. A Quinta rövidhullámú rádiósugárzása már ugyanolyan erős volt mint a napjáé. A Földön ez akkor következett be, amikor világszerte elterjedt a televíziózás.

Röviddel azelőtt, hogy alámerültek volna a gravitációs kikötőbe, a megfigyelések váratlan és meglepő eredményekkel szolgáltak, ezért Bar Horab tüstént összehívta a szakértőket, bár tudta, hogy a tanácskozás eredményeit már úgysem juttathatják el a Hermész legénységéhez. A tanácskozásnak egyetlen lehetséges célja volt: minél hamarabb diagnosztizálni, mi történik a bolygón, és az információt a felderítők után küldeni. A nagy energiájú kvantumokkal mint írásjelekkel kódolt levél majd utoléri a Hermészt és az embrionátorokban szunnyadó legénységet, GOD veszi az üzenetet, és majd átadja az embereknek, miután a Dzéta naprendszerének peremén felélesztette őket. A csillaglevelet úgy kell rejtjelezni, hogy csak GOD olvashassa el. Az óvatosság ajánlatosnak látszott: a Quintán végbement változások így együttvéve elég aggasztóan festettek.

Rövid felvillanások sorozatát észlelték a bolygó termoszférája és ionoszférája fölött, valamint a bolygó és holdja között, mintegy kétszázezer kilométerre a Quintától. A felvillanások időtartama húsz-harminc nanoszekundum volt. Színképük megfelelt a napsugárzás spektrumának, némileg megkurtítva az infravörös és ibolyántúli tartományban. A felvillanások egy-egy sorozata néhány óra hosszat tartott, minden ilyen sorozat után sötét kis sávok jelentek meg a bolygó korongján az egyenlítői övezetben, a jéggyűrű mindkét oldalán. Egyidejűleg fölerősödött a méteres hullámhosszú sugárzás, meghaladta az addig észlelt maximumot, a déli félteke sugárzása pedig ugyanakkor gyengült.

Éppen mielőtt a tanácskozást megkezdték, a bolygó korongjának középpontját célba vevő bolométer száznyolcvan Kelvin-fok nagyságrendű hirtelen hőmérsékletcsökkenést mutatott ki, aztán lassú emelkedést. A hideg folt akkora területre terjedt ki mint Ausztrália. A folt fölött először eltűnt a felhőréteg, viszont a foltot mindenfelől nagyon világos felhősánc vette körül, és még mielőtt a felhők visszatértek, a bolométer a folt kellős közepén lokalizálta a pontméretű „hidegforrást”. A hirtelen lehűlés tehát az ismeretlen természetű forrásból körkörösen terjedt.

A Quinta nagy holdjának a nappal ellentétes irányba forduló, sötét féltekéjén megjelent egy villogó pont, amely úgy remegett, mintha a holdkéreg mozgásától függetlenül mozogna. Mintha közvetlenül a hold felszíne fölött tízezred másodperces frekvenciával remegne egy sugárzó pont, amelynek anyaga millió Kelvin-fok hőmérsékletű nukleáris plazma.

A tanácskozás megnyitása után a hideg folt eltűnt a felhők alatt, a Quinta felhőtakarója pedig megnövekedett, nagyobb felületet borított be mint addig bármikor: a bolygó korongjának kilencvenkét százalékát.

Könnyű elképzelni, mennyire megoszlott a szakértők véleménye. Az elsőnek kínálkozó hipotézist, nevezetesen, hogy kísérleti vagy háborús atomrobbanásokat észleltek, vita nélkül elvethették. A felvillanásoknak, mint a színkép mutatta, semmi közük sem volt uránszármazékok robbanásához vagy termonukleáris reakcióhoz. Kivételt képezett a holdon feltűnt plazmaszikra, ennek termonukleáris spektruma azonban folyamatos volt. Azt a gondolatot sugalmazta, hogy mágnesesen rögzített, nyitott hidrogén-hélium reaktor működik a holdon. A nukleonikusok azonban el sem tudták képzelni, mi lehet egy ilyen reaktor rendeltetése. A bolygó körüli térben észlelt felvillanások származhattak speciálisan koncentrált lézerektől, amelyek eltaláltak valamilyen fémtárgyakat — talán nikkel-magnetit meteorokat —, vagy sok vasat, nikkelt és titániumot tartalmazó, 80-100 km/sec sebességgel mozgó testek frontális ütközéséből. De az sem volt kizárható, hogy a napsugárzás egy részét elnyelő, energiaátalakító tükrök robbantak fel valamilyen baleset folytán.

A tanácskozásból ádáz vita lett, mindegyik szakértő mondta a magáét. Emlegettek klímaszabályozást nagyon nagy fotonkonverterek segítségével, meg fotoelektromos fókuszokat, ez azonban nem illett össze az egyenlítői fagyközponttal. A legmeglepőbb eredményt azonban a Quinta teljes rádiósugárzásának Fourier-elemzése szolgáltatta. Mindennemű moduláció nyomtalanul eltűnt, az adók kapacitása viszont megnőtt. A bolygó rádiólokációs térképén százával tűntek fel a fehérzaj-adók, sugárzásuk formátlan foltokká mosódott össze. Ezt a fehérzajt sugározta a Quinta minden hullámhosszon. Mármost ez a zaj vagy zavaró jelzések sugárzását jelentette, vagy látszólagos káosszal leplezett, rejtjelezett kommunikációt, vagy szándékosan létrehozott rádiós zűrzavart.

Bar Horab sürgős választ követelt arra a kérdésre, mit üzenjenek a Hermésznek a következő tizenkét óra folyamán, mert azután minden kapcsolat megszakad vele. Konkrétabban: mire készüljenek fel a felderítők, következésképpen hogyan járjanak el, ha ott lesznek a Dzéta naprendszerében?