Stanislaw Lem - A Kudarc

Amikor GOD bekapcsolta a reanimáló rendszereket, a Hermészen a felélesztéshez kedvező súlytalanság uralkodott. Az elsőnek felélesztett Gerbert szívműködése és testhőmérséklete normalizálódott, mégsem tért eszméletre, GOD lelkiismeretesen megvizsgálta, aztán jó ideig habozott, mielőtt döntött volna. Önállóságra volt kárhoztatva. Pontosabban szólva, nem habozott, hanem a hatékony eljárások különböző valószínűségi eloszlásait vetette össze. Számításaiból kiderült, hogy két egyformán ígéretes dolgot tehet. Vagy nekiáll feléleszteni a parancsnokot, Steergardot, vagy kiemeli az orvost az embrionátorból, és átviszi a műtőbe. GOD pontosan úgy cselekedett mint az ember, aki feldob egy pénzdarabot, ha másképpen nem tudja eldönteni, mit csináljon. És valóban, ha sok az ismeretlen tényező, és nem tudjuk, melyik a jobb megoldás, legjobb taktika a véletlenre bízni magunkat. A randomizator a parancsnokot mutatta, és GOD eszerint járt el. Két óra múlva Steergard, még kábán, felült a nyitott embrionátorban, és eltépte a meztelen testét borító, átlátszó hártyát. Körülnézett, keresve azt, akinek már ott kellene állnia fölötte. A hangszóró mondott neki valamit. Tudta, hogy ez géphang, tehát Gerberttel valami történt, de nem értette tisztán az újra meg újra elmondott szavakat. Fel akart állni, beverte a fejét az embrionátor félig felhajtott tetejébe, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Az első emberi hang a Dzéta naprendszerében egy zamatos káromkodás volt. Ragacsos, fehér folyadék csordogált Steergard hajából a homlokán át az arcára, a mellére. Megint túl hirtelen akart felállni, és ezúttal félig ülő helyzetben, bukfencezve végigrepült az alagúton az embertartályok mentén, egészen a csapóajtóig. Háttal a puha falbélésnek ütközött az ajtó és a mennyezet közötti sarokban, és kidörgölve szeméből az ujjaihoz tapadó, tejszerű folyadékot, végigpillantott az embrionátor henger alakú belsején. A nyitott födelű szarkofágok között már nyitva voltak a fürdőszobába vezető ajtók. Meghallgatta, mit is mond a gép. Gerbert él, mint a többiek is, de nem tért magához az umbilikátor kikapcsolása után. Nem lehet komoly baja: az enkefalográfok és elektrokardiográfok mind az előírásos görbét mutatják.

— Hol vagyunk? — kérdezte.

— A Júnó mögött. Az út zavartalan volt. Átvigyük Gerbertet a műtőbe?

Steergard egy picit gondolkodott.

— Ne. Majd én megnézem. A hajó állapota?

— Hibátlan.

— Kaptál táviratokat az Euridikétől?

— Igen.

— Sürgősségi fokuk?

— Egyes. Közöljem a tartalmukat?

— Miről szólnak?

— Az eljárás módosításáról. Közöljem a tartalmukat?

— Milyen hosszúak azok a táviratok?

— Háromezer-hatszázhatvan szó. Közöljem a tartalmukat?

— Közöld, de csak rövidítve.

— Ismeretleneket nem tudok rövidíteni.

— Hány ismeretlen van?

— Az is ismeretlen.

Az eszmecsere folyamán Steergard ellökte magát a mennyezettől. A Gerbert krioténere fölötti zöld-piros lámpa felé repülve, látta magát a fürdőszobaajtó tükrében: izmos törzsén fénylett az onax, sőt még csöpögött is elkötözött köldökcsonkjából, mint egy óriási újszülött köldökzsinórjából.

— Mi történt? — kérdezte. Csupasz lábaival megtámaszkodott az orvos konténere alatt, és tenyerét Gerbert mellére tette. Az alvó férfi szíve egyenletesen dobogott. Félig nyitott száján ragacsosan fehérlett az onax.

— Mondd el azt, ami biztos — szólt oda a gépnek. Közben két hüvelykujjával kinyitotta Gerbert száját, benézett a torkába, érezte meleg leheletét, mutatóujját bedugta a fogai közé, és óvatosan megérintette a szájpadlását. Gerbert megrázkódott, és kinyitotta a szemét. Csupa könny volt a szeme, de világos és tiszta. Steergard csöndes elégtétellel állapította meg, milyen hatékony ez a primitív élesztgetés. Gerbert azért nem ébredt fel, mert köldökéről nem kapcsolódott le teljesen a fogó. Steergard elvágta a katétert, a cső felugrott, fehér folyadékot fröcskölve. A köldök magától bezárult. Steergard most két kézzel masszírozni kezdte fekvő társa mellét, érezve, mennyire ragad a tenyere. Gerbert nyitott szeme rámeredt, mintha csodálkozna.

— Nincs semmi baj — mondta Steergard. De Gerbert nyilván nem hallotta.

— GOD!

— Tessék.

— Mi történt? Az Euridikével van valami? Vagy a Quintával?

— Változások történtek a Quintán.

— Összegezd.

— A zavaros adatok összege is zavaros.

— Mondd el, mit tudsz.

— Az alámerülés előtt ugrásszerű albedováltozások történtek, a rádiósugárzás háromszáz gigawatt fehérzajt ért el. A holdon egy fehér pont rezeg, amelyet mágnesesen rögzített plazmának tartanak.

— Mi az utasítás?

— Óvatosság és álcázott felderítés.

— De konkrétan?

— Cselekedjünk saját belátásunk szerint.

— Távolságunk a Quintától?

— Egymilliárd-háromszázmillió mérföld légvonalban.

— Álcázás?

— Végrehajtottam.

— Mix?

— Igen.

— Megváltoztattad a programot?

— Csak a megközelítését. Az űrhajó a Júnó árnyékában van.

— Az űrhajó teljesen működőképes?

— Teljesen. Felélesszem a legénységet?

— Ne. Megfigyelted a Quintát?

— Nem. A Júnó termoszférájában csökkentettem le a kozmikus sebességi.

— Akkor jó. Most hallgass és várj.

— Hallgatok és várok.

Érdekesen kezdődik — gondolta Steergard, még egyre az orvos mellét masszírozva.

Gerbert most felsóhajtott, és megmozdult.

— Látsz engem? — kérdezte a meztelen parancsnok. — Ne beszélj. Csak hunyd le a szemed.

Gerbert behunyta a szemét, és elmosolyodott. Steergardról már folyt a veríték, de tovább masszírozta.

— Diadochokynesis…? — javasolta Steergard.

Gerbert behunyta a szemét, és bizonytalan kézzel megérintette az orra hegyét. Aztán mosolyogva néztek egymásra. Az orvos behajlította a térdét.

— Fel akarsz állni? Ne siess.

Gerbert nem válaszolt, megkapaszkodott az ágya szélében, és megmozdult. Felülés helyett a lendülettől a levegőbe repült.

— Vigyázz, nulla g — figyelmeztette Steergard. — Csak lassan.

Gerbert körülnézett az embrionátorban, már egészen kitisztult a feje.

— Hogy vannak a többiek? — kérdezte, hátrasimítva homlokába ragadt haját.

— Most folyik a reanimálás.

— Ne segítsek, Gerbert doktor? — kérdezte GOD.

— Nem kell — mondta az orvos. Sorra ellenőrizte a mutatókat a szarkofágok fölött. Tenyerét az emberek mellére tette, megnézte szemgolyóikat, megvizsgálta kötőhártyareflexüket. A fürdőszobából kihallatszott a víz zubogasa és a szellőzők zúgása. Steergard zuhanyozott. Mire az orvos az utolsó emberhez, Nakamurához ért, a parancsnok már a kabinjából jött vissza sortban és fekete trikóingben.

— Hogy vannak az emberek? — kérdezte. 322.

— Mindenki egészséges. Rotmontnál aritmia nyoma.

— Maradj mellettük. Én megnézem a postát.

— Vannak hírek?

— Öt évvel ezelőttiek.

— Jók vagy rosszak?

— Érthetetlenek. Bar Horab azt javasolta, hogy változtassuk meg a programot. Mielőtt alámerültek, valamit észleltek a Quintán. És a holdon.

— Mi a csudát?

Steergard az ajtóban állt. Az orvos Rotmontnak segített felállni. Hárman már zuhanyoztak. A többiek ide-oda úszkáltak a levegőben, sorra felismerték egymást, megnézték magukat a tükörben, kissé zűrzavarosán beszélgetni próbáltak.