Stanislaw Lem - A Kudarc

— Nem bánom — egyezett bele váratlanul Steergard. — GOD, spinografáld meg.

A Hermész orrából kilőtt két orsó alakú szonda utolérte a kövér lepkét, és a kellő távolságból közrefogta. A vezérlőterem felső monitorai életre keltek, összefonódó sávok, csíkok, árnyékok cikáztak rajtuk, közben a képernyők szélén felvillantak az atomok jelzései: szén, hidrogén, szilícium, mangán, króm, az oszlopok egyre magasabbak lettek, végül Rotmont megszólalt:

— Ezzel semmire se megyünk. Fel kell hozni a fedélzetre.

— Kockázatos — dünnyögte Nakamura. — Jobb lenne távirányítással szétszerelni.

— GOD? — kérdezte a parancsnok.

— Lehet. Öt-tíz órába telik. Elkezdjem?

— Ne. Küldd ki a teletomot. Vágja fel a páncélját a legvékonyabb helyen, és adjon képet a belsejéről.

— Fúróval?

— Igen.

A zsákmányt körülrajzó szondákhoz egy újabb csatlakozott. A gyémántfúró nem boldogult a burokkal, mert az se volt puhább nála.

— Csak lézerrel lehet — közölte GOD.

— Akkor azzal. Minimális impulzussal, hogy a belsejét meg ne olvassza.

— Nem kezeskedem érte — mondta GOD. — Mehet a lézer?

— Csak finoman.

A fúrófej visszahúzódott, és eltűnt. A rücskös felületen felizzott egy fehér pont, és mikor a füstfelhőcske eloszlott, a kiolvasztott lyukon át bebújt a teleobjektív feje. A monitoron kormos csövek látszottak, mindegyik egy domború lemezbe torkollott, és az egész kép kissé remegett. Ekkor GOD megszólalt:

— Figyelem! A spinográfia szerint az objektum középpontjában excitonok vannak, és a virtuális részecskék összenyomták a Fermi-féle konfigurációs teret.

— Értelmezés? — kérdezte Steergard.

— Több mint négyszázezer atmoszféra nyomás a fókuszban, vagy Holenbach-féle kvantumeffektus.

— Valami bomba?

— Nem. Valószínűleg a hajtóerő forrása. A hajtósugár tömege argon volt. Már kimerült.

— Felhozhatjuk ezt az izét a fedélzetre?

— Fel. A komplex energiamérleg nullával egyenlő.

A fizikusokon kívül senki sem értette, mit jelent ez.

— Felhozzuk? — kérdezte a parancsnok Nakamurától.

— GOD jobban tudja — mosolygott a japán. — És te mit mondasz?

El Salam bólintott. Bevontatták hát a trófeát az orrban lévő vákuumkamrába, és a biztonság kedvéért energianyelőkkel vették körül. Alig fejezték be ezt a műveletet, GOD máris újabb felfedezésről adott hírt. Észlelt egy objektumot, amely az előbbinél jóval kisebb, burkolata elnyeli a rádiólokátor sugarait, csak az anyag spinrezonanciája jóvoltából fedezte fel: hasas, szivar alakú tárgy, tömege nagyjából öt tonna. Megint kirepültek a szondák, és felizzítva a szigetelőköpenyt, kihámozták belőle a fémesen csillogó orsót. Reagálásra késztetni hiába próbálták. Hulla volt: oldalában kiolvasztott lyuk tátongott. A lyuk peremének állapota arról tanúskodott, hogy a sérülés nem túl régen keletkezett. Ezt a zsákmányt is felhozták a hajóra.

A vadászat tehát könnyen ment. A nehézségek csak akkor kezdődtek, amikor meg akarták szemlélni a terítékre került zsákmányt, és fel akarták boncolni a vadat.

Az első roncs, amely a csarnokban húsztonnás, ormótlan testével óriási teknősbékára emlékeztetett, rücskös kérgével elárulta, hogy legalább százesztendős, annyi lyukat ütöttek rajta a belé ütköző mikrometeorok és kozmikus porszemcsék. Pályája az aphéliumban a Dzéta legtávolabbi bolygójánál is messzebb nyúlt. A szilárd páncéllal ellátott teknősbéka anatómiája meglepte a boncolókat. A jegyzőkönyv két részből állt. Az első részben Nakamura, Rotmont és El Salam teljes egyetértésben leírták az objektum belsejében talált és megvizsgált berendezéseket, a második részben pedig kifejtették gyökeresen eltérő véleményüket a berendezések rendeltetéséről. Polassar, aki szintén részt vett a vizsgálatban, mindkét fizikus véleményét megkérdőjelezte. Ez a jegyzőkönyv annyit ér, mutatott rá, mint az egyip tomi piramisok leírása, amelyet pigmeusok készítenek. Hiába értenek egyet abban, hogy milyen anyagból épült az objektum, ez korántsem magyarázza meg a rendeltetését. A vénséges vén műholdnak sajátos energiaforrása volt. Piezoelektrit elemeket tartalmazott, ezeket egy olyan konverter töltötte fel, amilyennel a fizikusok még sohasem találkoztak. A tisztán mechanikus nyomáserősítők soklépcsős satujába préselt elektritek fellazulva áramot adtak, olyan adagokban, amelyeket egy fázisimpedanciás gátlórendszer szabályozott, de hirtelen, teljes kisülésre is képesek voltak, ha a páncél szenzorai rövidre zárták a gátlórendszert. Akkor az egész áram végigfut a kétcsévés indukciós tekercsen, és mágneses robbanással a levegőbe repíti. Az akkumulátorok és a köpeny között salakkal teli zsákok vagy zsebek voltak. Félig üveges erek haladtak át rajtuk, megkopott tükörbéléssel — talán erózió marta fényvezetékek. Nakamura feltételezte, hogy ez a roncs valamikor túlhevült, ettől alegységeinek egy része megolvadt, és szenzorai elpusztultak. Rotmont ezzel szemben úgy gondolta, hogy a lepusztulást hideg úton váltotta ki valami katalízis. Mintha valamiféle, kétségkívül élettelen mikroparaziták rágták volna szét a műhold elülső részének vezetékhálózatát. Méghozzá nagyon régen. A páncél belső felszínét több rétegben méhkaptárok sejtjeihez hasonló, de sokkal apróbb kamrácskák borították. Csak kromatográffal lehetett hamujukban felismerni a szilíciumsavakat, a kettős hidrogénkötésű aminosavak szilíciumos megfelelőit. A boncolók véleménye itt azután végleg külön utakra tért. Polassar ezeket a maradványokat a páncél belső szigetelésének tartotta, Kirsting viszont olyan rendszernek, amely félúton van az élő szövet és az élettelen anyag között — ismeretlen eredetű és szerepű technobiológia terméke.

Hosszan elvitatkoztak a jegyzőkönyvek fölött. A Hermész utasainak immár bizonyítékuk volt arra, milyen színvonalon állt a Quinta-lakók technikája száz évvel ezelőtt. Ennek a technikának az elméleti alapjai nagyjából összevethetők a huszadik század végi földi tudománnyal. De inkább az intuíció, mint a tárgyi bizonyíték, azt sugalmazta nekik, hogy az idegen fizika fejlődésének fő iránya már akkor eltért a földiétől. Sem szintetikus víruskutatás, sem technobiotika nem létezhet, ha előzőleg el nem sajátítják a kvantummechanikát, az pedig, mihelyt egy kissé nekilendül, elvezet az atommagok széthasításához és szintéziséhez. Ebben a korszakban a műholdak vagy kozmikus szondák legjobb energiaforrása a mikroatommáglya. Márpedig a műholdban a radioaktivitásnak semmi nyoma nem volt. Elképzelhető-e, hogy a Quinta-lakók átugrottak a nukleáris robbantások és láncreakciók szakaszát, s egyből ott termettek a következő szakaszban — abban, amikor a gravitációt már az erős kölcsönhatások kvantumaivá lehet konvertálni? Ennek ellentmond a vén műhold piezoelektrites eleme.

Még több fejtörést okozott a kettes számú zsákmány. Ennek negatívenergia-eleme volt, ilyen energia akkor keletkezik, ha a műhold majdnem fénysebességgel repül a nagy bolygók gravitációs terében. Pulzációs meghajtórendszerét szétzúzta az a valami, ami olyan pontosan telibe trafálta — talán egy gigajouleos lézerlövés. Radioaktivitást ez sem mutatott. Belső falait monomolekuláris szénvegyületek szálkötegei alkották — derekas eredmény a szilárdtest-technikában. Az energiakamra mögötti, szét nem zúzódott rekeszben megrepedt csövecskéket találtak, bennük szupravezető szálakkal, ezek sajnos ott szakadtak meg, ahol a legérdekesebb dolog következett volna, kesergett Polassar. Mi lehetett ott? A fizikusok már olyan találgatásokba bocsátkoztak, amilyenekre földhözragadtabb körülmények között gondolni sem mernének. Hátha az a roncs egy gyorsítót tartalmazott, amely bomlékony szupernehéz részecskéket állított elő? Anomalonokat? De minek? Ha személyzet nélküli kutatólaboratórium volt, ennek volna is értelme. De hogy az volt-e? És annak mi lehet az oka, hogy a megolvadt fém a sugártalálat helyén valami archaikus szikrakamrára emlékeztet? A szupravezető nióbiumötvözet pedig a szét nem repedt vezetékekben hézagokat mutat: endotermikus katalízis rágta szét. Mintha valamiféle „erovírusokat”, erodáló vírusokat juttatott volna oda az áram, vagy inkább a szupravezető. A legfurcsábbak a pusztulás parányi fókuszai, amelyek mindkét műholdban megtalálhatók. Ezeket nem okozhatta semmiféle erőszakos külső hatás. Többnyire a vezetékek csatlakozásait rágta szét valami, gömbölyű kis üregeket hagyva hátra. Rotmont, a vegyész, akit segítségül hívtak, aktív nagymolekulás mikrobafélék működésének eredményét ismerte fel ezekben a kis üregekben. Sikerült izolálnia jó pár ilyen parányt. Ami a formájukat illeti, aszink-ronikus kristályok voltak, és megőrizték szelektív agresszivitásukat. Némelyikük kizárólag a szupravezetőket támadta meg. Rotmont megmutatta kollégáinak az elektronmikroszkóp alatt, hogyan rágják bele magukat ezek az élettelen élősdiek a szupravezető szálba, vagyis a nióbiumvegyületbe — ezzel táplálkoztak, és a megemésztett anyag rovására szaporodtak. Rotmont úgy vélte, hogy ezek a „viroidok”, ahogyan elnevezte őket, nem keletkezhettek csak úgy maguktól a műhold belsejében. Feltételezte, hogy a készüléket még a szerelés folyamán fertőzték meg a viroidokkal. De minek? Ez valami kísérlet? Ahhoz nem kellett volna a műholdakat kilőni az űrbe.