Stanislaw Lem - A Kudarc

Felmerült tehát a gondolat, hogy a műholdak építése folyamán szándékos szabotázs történt. Őszintén szólva igen kockázatos ötlet. Mert ha így fogják fel a dolgot, akkor a vizsgált jelenségek mögött valamilyen konfliktus rejlik. Ellentétes szándékok összeütközése. A legtöbben úgy vélték, ez a felfogás csak úgy bűzlik az antropocentrikus sovinizmustól. Biztos-e, hogy a két műholdnak nem lehetett valamilyen molekuláris szintű hibája? Valami élettelen rákos burjánzás a finom és bonyolult mikrostruktúrában? A vegyész kijelentette, hogy az első, régi műhold — az üldözéskor még lepkének nevezett teknősbéka — esetében ez a lehetőség kizárható. A másodiknál ez már nem ugyanilyen biztos. Bár nem értették, milyen célból épült a két kozmikus jármű, szembeszökő volt, hogy a két műhold építése közötti időben a technika nagyot haladt. Az „erovírusok” mégis megtalálták és szétrágták az érzékeny csatlakozásokat mind a két műholdban. A vegyész, miután rátalált erre a nyomra, már nem tudott és nem is akart letérni róla. A két zsákmányul ejtett műhold vezetékeinek mikroelektronikus vizsgálata gyorsan ment, mert az analizátor GOD irányításával végezte. Ha nem siettetik így a dolgot, egy év sem lett volna elég ehhez a nekrohisztológiához. Az eredmény: mind a két műhold bizonyos elemei egyfajta immunitásra tettek szert a katalitikus roncsolással szemben, mégpedig olyan szűkre szabottan célirányos módon, hogy nyugodtan beszélhetünk immunológiai reakcióról, az élő szervezetek és a vírusok analógiájára. A tudósok fantáziájában már felködlött a kép: mikroháború, amelyet katonák, ágyúk, bombák nélkül vívnak, s amelyben a legpontosabban célba találó titkos fegyver egy félkristályos pszeudoenzim. Ahogy az már lenni szokott, ha a vizsgálódó különösen makacs, a feltárt jelenségek egészleges értelme nemhogy egyszerűsödne, a munka során egyre újabb bonyodalmak mögé rejtőzik.

A fizikusok, a vegyész és Kirsting szinte már ki sem tették a lábukat a fedélzeti főlaboratóriumból. Az élettelen tápanyagon már tucatnyi típusú „védekező” és „támadó” vegyület szaporodott. Ám eközben elmosódott a határvonal az idegen technika szerves részei és a beléjük hatolt, pusztító valamik között. Kirsting rámutatott, hogy abszolút objektív értelemben ilyen határ egyáltalán nem vonható meg. Tegyük fel, hogy a Földön tartózkodik egy roppant bölcs szuperkomputer, amely semmit sem tud az élet jelenségeiről, mert elektronikus ükapái már elfelejtették, hogy valamiféle biológiai lények építették őket. Megfigyel és vizsgál egy embert, aki éppen náthás, beleiben pedig pálca alakú mikrobák vannak. Vajon szerves, természetes tulajdonsága ennek az embernek, hogy vírusok tartózkodnak az orrában, vagy nem? Tegyük fel továbbá, hogy emberünk a vizsgálat folyamán elesik, beveri a fejét, és az ütés helyén daganat keletkezik. Ez a daganat bőr alatti vérömleny. Megsérültek az erek. De azt is gondolhatná vala ki, hogy a daganat egyfajta védőpárna, amely azért jött létre, hogy a következő ütésnél jobban megvédje a koponyacsontot. Lehetetlen ez az értelmezés? Nekünk nevetségesen hangzik, de ez nem tréfa, hanem emberen kívüli megismerő beállítottság.

Steergard meghallgatta a bőszen vitatkozó szakértőket, de csak bólogatott, és adott nekik további öt napot a vizsgálódásra. Rájuk is fért. A földi technobiotika már egy fél évszázada egészen más utakon járt. Az úgynevezett „nekroevolúcióval” nem foglalkoztak tovább, mert nem tartották kifizetődőnek. Elképzelni sem tudták, hogy valaha is létrejöhet bármiféle „gépi fajteremtés”. De ki az, aki mérget vehetne rá, hogy a Quintán sem létezik ilyesmi? A parancsnok végül már csak azt kérdezte: a további felderítés lényeges tényezőjének kell-e tekinteni azt a hipotézist, hogy a quintai műholdak gyártói között konfliktus dúl? De a szakértők már olyan messzire jutottak az analízisben, hogy semmiféle biztos tényezőről nem akartak beszélni. A bizonyosság nem hipotézis, és a hipotézis nem bizonyosság. Ahhoz már eleget tudtak, hogy felfogják, mennyire ingatag kiindulóelvekre épül a tudásuk. Elkeseredésüket csak fokozta, hogy még a fiatalabbik roncsban sem találtak semmilyen kommunikációs rendszert vagy ahhoz hasonlót, semmit, ami legalább egy picikét hasonlítana ahhoz, ami a véges automaták elméletéből és az informatikából levezethető. Talán végleg szétrágták a viroidok azt a valamit, ami az ideghálózatnak megfelelne? De akkor is maradt volna nyoma. Legalább egy-két foszlánya. Talán maradt is, de ők nem tudják felismerni. Ha egy zsebszámológépet szétlapítanak egy hidraulikus préssel, ugyan ki tudná belőle levezetni Shannon vagy Maxwell elméletét?

Az utolsó tanácskozás rendkívül feszült hangulatban játszódott le. Steergard már nem is várt pozitív megállapításokat. Csak azt kérdezte: nem létezőnek tekinthetők-e a közvetett bizonyítékok, amelyek arra utalnak, hogy a Quinta-lakók elsajátították a csillagtechnikát? Ezt tartotta a legfontosabbnak. Ha sejtette is egyik-másik jelenlévő, miért lovagol a parancsnok ezen a kérdésen, nem szólt semmit. A Hermész lustán úszott a sötétségben, ők pedig az ismeretlenek dzsungelében botladoztak. A pilóták — Harrach és Tempe — némán hallgatták a tanácskozást. Az orvosok sem szóltak hozzá. Arago már nem viselte szerzetesi csuháját, és amikor beszélgettek — valahogy úgy adódott, hogy sokszor üldögéltek együtt négyesben a felső szinten, a vezérlőterem fölött —, sohasem említette azt, amit egykor mondott: „és ha ott a gonosz uralkodik?” Mikor Gerbert azt mondta, hogy a várakozásokat mindig lehűti a valóság, Arago nem értett egyet vele. Hány akadályt leküzdötték már, amelyeket elődeik a huszadik században leküzdhe tetlennek tartottak! Milyen simán ment az utazás, veszteség nélkül tettek meg fényéveket, az Euridiké pontosan beletalált a Hádészba, ők meg eljutottak a Hárpia csillaghalmaz kellős közepébe, és csak órák vagy napok választják el őket a lakott bolygótól.

— Úgy találja, atyám, ránk fér a pszichoterápiás kezelés? — mosolygott Gerbert. O volt az egyetlen, aki még mindig atyának szólította a dominikánust. Nehezére esett volna kollégát mondani.

— Csak az igazságot mondom, semmi többet. Nem tudom, hogy mi lesz velünk. Ez a tudatlanság a veleszületett állapotunk.

— Értem, mire gondol, atyám — tört ki Gerbert. — Hogy a Teremtő nem óhajtotta az ilyen expedíciókat, az efféle találkozásokat, a „civilizációk érintkezését”, és ezért választotta el őket a tér szakadékaival. Mi meg nemcsak kompótot főztünk a tudás almájából, de már éppen a tudás fáját fűrészeljük.

— Ha meg akarja ismerni a gondolataimat, állok szolgálatára. Én úgy vélem, a Teremtő semmiben sem korlátozott minket. De azt nem tudhatjuk, mi fog kinőni a tudás fájának oltványaiból.

A pilóták nem hallgathatták tovább a teológiai vitát, mert a parancsnok hívatta őket: a Quinta felé indultak. A navigációs pálya beállítása után a parancsnok megjegyezte:

— Nem számítottam rá, hogy ilyen hangulat fog eluralkodni a fedélzeten. Szép dolog a szárnyaló fantázia, de azért jobb, ha megvannak a határai. Ti is halljátok, miről folyik állandóan a szó: érthetetlen konfliktusok, mikrogépek, nanoballisztika, ilyen-olyan harcok. pedig ez az egész csak egy nagy rakás előítélet, ócska ballaszt, csak arra jó, hogy ne lássunk tisztán. Ha ennyire megijedünk egypár kibelezett roncstól, akkor elferdül a gondolkodásunk, és minden további lépésről azt hisszük majd, hogy őrülten kockázatos. Megmondtam ezt a tudósoknak, azért mondom el nektek is. Hát akkor: jó utat! A Septimáig GOD tarthatja az irányt. Utána ti legyetek a kormánynál. Állapodjatok meg, hogyan váltjátok majd egymást.