Stanislaw Lem - A Kudarc

A hajtóművek már beindultak, volt némi gyenge gravitáció is. Harrach elment Tempével az Euridikéről elhozott régi könyvért. Amikor a kabin ajtajában elváltak, a jóval magasabb termetű Harrach lehajolt, mintha valami titkot akarna közölni, és megjegyezte:

— Tudta Bar Horab, kit tegyen ide a Hermészre. Igaz? Ismertél valaha jobb parancsnokot?

— Talán ismertem. Nem jobbat. Olyant mint ő.

A jégtömbökből álló gyűrű óriási, de labilis, lapos kerékként övezte a bolygót. Lakatos és Biela számításai, amelyeket az Euridiké alámerülése előtt, az utolsó napokban végeztek, helytállónak bizonyultak. A gyűrű, amelyben a Quinta gravitációja okozta perturbációk következtében egy nagy és három kisebb rés keletkezett, nem maradhat fenn ezer évnél tovább, mert állandóan növeli az átmérőjét és veszíti a tömegét. Külső peremét a centrifugális erők tágítják, belső széle olvadozó jégmorzsává és gőzzé válik a légköri súrlódástól, ily módon az ismeretlen módszerrel az űrbe juttatott víz egy része állandó esőzés formájában visszahullik a bolygóra. Nemigen hihették, hogy a Quinta-lakók szándékosan ítélték magukat erre az özönvíz előtti, folyton zuhogó esőre. A gyűrű eredetileg háromnégytrillió tonna jégből állt, és ez évente sok milliárd tonnával fogyott. Rejtélyek egész sorozata lappangott itt. A gyűrű megzavarta az egész bolygó éghajlatát. Nemcsak az örökös esőzéssel, hanem óriási árnyékával is, amely a nap körül keringő bolygónak hol az északi, hol a déli féltekéjét takarta el. Visszaverte a napfényt, és ezzel nemcsak az átlagos hőmérsékletet csökkentette, hanem a passzátszelek áramlását is megzavarta. A gyűrű árnyékának mindkét oldalán csak úgy nyüzsögtek a viharok és a ciklonok.

Ha a bolygólakók csökkenteni tudták az óceánok szintjét, nyilván rendelkeztek volna annyi energiával, hogy a vízeséseknek, pontosabban vízrepüléseknek megadják a második kozmikus sebességet, és ily módon elsöpörjék a jégtömeget a bolygó közeléből — akkor a jégtömböket vagy felolvasztja a nap, és nyomtalanul eltűnnek, vagy jégmeteorok formájában keringenek tovább a kisbolygók között.

Ha nincs elég energia, akkor a tervezők lemondtak volna erről a balsikerű vállalkozásról. A csődöt előre látni egészen könnyű feladat volt. Tehát nem a bolygótechnika hibája miatt, hanem valami más okból hagyták abba a sok-sok évvel ezelőtt megkezdett munkát. Ez a következtetés kézenfekvőnek látszott. A gyűrű, ez a lapos korong, benne tizenötezer kilométer átmérőjű lyukkal, amelynek közepén a bolygó csücsült, különböző fajta jégdarabokból állt: középső sávjai nagy jégtömbökből, külső széle apró és polarizált jégkristályokból, ami szintén csak szándékos beavatkozás eredménye lehet. Tehát keletkezésekor a gyűrű még engedelmeskedett azoknak, akik mozgását és formáját meghatározták. Megalkotói az egyenlítő síkjába helyezték, stacionárius pályára, de belső széle éppen az egyenlítő fölött kaotikus péppé olvadt. Az egész gyűrű úgy festett mint egy kozmikus építmény, amelynek építését félbehagyták. De miért?

Az óceánokból két nagy kontinens emelkedett ki, meg egy kisebb, ez háromszor akkora volt mint Ausztrália, de az északi sarkkörnél terült el, ezért a felderítők elnevezték Norsztráliának. Az infralokátorok a szárazföldeken nem szeizmikus eredetű, melegebb pontokat fedeztek fel, talán nagy erőművek hősugárzását. Ezek azonban sem kőolajjal, szénnel vagy más ásványi üzemanyaggal működő hőerőművek, sem atomerőművek nem voltak. Az előbbieket elárulta volna a légszennyező füst, az utóbbiakat a radioaktív hamu. Mint ismeretes, az atomenergia felhasználásának korai szakaszában a Földön a sugárzó hulladék biztonságos eltávolítása volt a legnagyobb gond. Persze olyan technikusoknak, akik képesek az óceánok egy részét kilökni a gravitációs tölcsérből, gyerekjáték lenne kilőni a radioaktív égéstermékeket. A jéggyűrű azonban sehol sem mutatta radioaktivitás nyomát. A Quinta-lakók vagy az atomenergia felhasználásának más formáját találták fel, vagy egészen másfajta energiát használnak. De milyet?

A bolygó gázcsóvát húzott maga után, ebben jócskán volt vízgőz, amely főleg a jéggyűrűből származott. A Hermész, miután stacionárius pályára állt a Marshoz hasonló, de annál nagyobb Sexta bolygó mögött, amelynek sűrű légkörét mérgezővé tette a vulkánok szüntelen gőzkibocsátása meg a sok légnemű ciánvegyület, kiküldött a Quinta megfigyelésére hat műholdat, és ezek éjjel-nappal továbbították az észlelés eredményeit. GOD öszszeállította belőlük a Quinta részletes képét. A rádiózaj volt a legfurcsább. A nagy szárazföldeken több száz erős adó működött, a fázisvagy frekvenciamoduláció minden jele nélkül. Semmi egyebet nem sugároztak, mint kaotikus fehérzajt. Antennáikat sikerült pontosan lokalizálni mint egyirányú vagy körkörös adókat — mintha a Quinta-lakók elhatározták volna, hogy elzárják valamennyi elektromágneses közlőcsatornát, a legrövidebb hullámoktól a kilométeresekig. Persze lehet, hogy csak vezetékes kommunikációjuk van — de mire jó nekik ez a fehérzaj, amelyre sok gigawattnyi energiát pazarolnak? Még furcsábbnak bizonyultak a műholdjaik — egyáltalán, minél tovább figyelték a bolygót, annál több lett a „furcsaság”. Majdnem egymillió műhold keringett a bolygó körül magas és alacsony pályán, egy részük majdnem körpályán, más részük erősen nyújtott elliptikus pályán, amelynek aphéliuma messze a hold mögé nyúlt. A Hermész szondái olyan műholdakat is észleltek, amelyek egy macskaugrásnyira voltak tőlük, némelyik alig nyolc-tízmillió kilométerre. A műholdak mérete és tömege nagyon eltérő volt. A legnagyobbak valószínűleg üresek voltak, az űrben felfúvódó, vezérlés nélküli ballonok. Egy részük már behorpadt, mert szivárgott belőle a gáz. Minden héten előfordult egyszer-kétszer, hogy egy műhold a jéggyűrűbe ütközött, ez igen hatásos látvány volt: a jégkristályok felhője a szivárvány minden színében csillogott-villogott, színeire bontva a nap sugarait. A csillogó, színes felhő aztán lassan eloszlott az űrben. Ilyen ütközést csak a passzív műholdak produkáltak, de voltak ám aktívak is — egy részük csak annyiban mutatkozott aktívnak, hogy nem tért le szabályos pályájáról, amihez állandó pályamódosításra volt szükség, más részük a formáját is változtatta érthetetlen módon, mint valami óriási fémfólia tekercs, de a Quinta jéggyűrűjével ezek sohasem ütköztek össze. A műholdakról készített háromdimenziós, holografikus térkép első pillantásra olyan volt, mintha méhek, sáskák és parányi legyek óriási raja keringene a bolygó körül. Ez a sokrétegű raj nem összevissza keringett. Rögtön feltűntek benne az egyszerű szabályszerűségek — az egymáshoz közeli pályán keringő műholdak gyakran párosával vagy hármasával jártak, de olyanok is akadtak, különösen a stacionárius pályán keringők, tehát mindig a bolygó felületének ugyanazon pontja fölött tartózkodók között, amelyek sajátos táncfigurákat mutattak be, hol a naphoz közeledve, hol távolodva tőle.

A lokalizációs mérések szaporodtával GOD elkészített egy koordinátarendszert, a grafikonok szferikus összesítését. Nehéz feladat volt megkülönböztetni az „élettelen” és „élő”, tehát passzívan sodródó vagy vezérelt, illetve önvezérlő műholdakat, hiszen bonyolult soktömeg-problémát kellett megoldani, a Quinta, a holdja és a napja nagy tömegének gravitációs terében mozgó rengeteg parányi tömeggel. A még élesebb megfigyelés végül a rakéta— és műholddarabkák milliárdjait fedezte föl, ezek a roncsdarabok sok esetben a napba zuhantak. Némelyikük toroid, vagyis gyűrű alakú volt, és ezekből vékony tüskék meredtek ki — sőt a legnagyobbak, félúton a bolygó és a holdja között, bizonyos aktivitást is mutattak. A tüskék kétpólusú antennák voltak, és adásukat a bolygó háttérzajából kiszűrve, a rádióhullámoknál rövidebb hullámú zajként sikerült azonosítani. Ennek a zajnak egy része a kemény röntgensugárzás tartományába esett, és nem juthatott el a Quinta felszínére, mert elnyelte a légkör. GOD naponta újabb adagokkal gyarapította az ismeretek tárházát, és miközben Nakamura, Polassar, Rotmont és Steergard a rébuszokból álló rébuszon törte a fejét, a pilótáknak, akik távol tartották magukat a tudós okoskodástól, már megvolt a saját külön bejáratú véleményük: röviden az, hogy a Quinta a mániákus őrült mérnökök bolygója, bővebben kifejtve: lám, a SETI milliárdokat pazarolt el, és agyongürcölte magát, hogy találjon egy őrült civilizációt. De azért ők is érezték, hogy ebben az őrültségben van valami rendszer. Felmerült bennük a teljes abszurdumig vitt „rádióháború” képe: már senki sem sugároz műsort, mert mindegyik fél kizárólag a többiek zavarásával van elfoglalva.