Stanislaw Lem - A Kudarc

— Szólj, ha mindenki észnél lesz. Időnk van elég. — E szavakkal a parancsnok ellökte magát a csapóajtótól, átlebegett csupasz társai között, mint víz alatt a fehér halak között, és eltűnt a vezérlőterem bejáratában.

A helyzet mérlegelése után Steergard az ekliptika síkjára vezette ki a hajót, a legkisebb sebességgel elhagyva az árnyékkúpot, hogy hozzáfoghasson a Quinta megfigyeléséhez. A bolygó a nap közelében állt, sarló formájúnak látszott. Egész felszínét felhők borították. Rádiózaja négyszáz gigawattra erősödött. A Fourier-analizátorok semmilyen típusú modulációt nem mutattak ki. A Hermész már olyan védőburokkal vette körül magát, amely a hősugárzáson kívül minden sugárzást elnyelt, nehogy rádiólokátorokkal fölfedezhessék. Steergard jobbnak látta, ha túlzásba viszi az óvatosságot, mint ha bármit is kockáztat. A műszaki civilizáció csillagászatot jelent, a csillagászat érzékeny bolometereket, tehát még egy kisbolygó is felhívhatja magára a figyelmet, ha melegebb az űrnél. A vízgőzhöz is, amelyet most a manőverezéshez használt, némi szulfidot kevert, hogy a szeizmikus gázokhoz hasonlítson. Igaz ugyan, hogy kisbolygókon nemigen észlelhető vulkanikus tevékenység, főleg ha olyan kicsi a tömegük mint a Hermészé, de az óvatos parancsnok még egy szondát is kilőtt az űrbe, és a Hermészre irányította, hogy biztos lehessen benne: a kis gőzmotorok használata, amely a további pályamódosításhoz szükséges, még akkor is majdnem észrevehetetlen marad, ha majd egyenesen a Quinta felé tartanak. A hold felől akarta megközelíteni a bolygót, hogy pontosabban szemügyre vehesse.

Már valamennyien összegyűltek a gravitáció nélküli vezérlőteremben. Olyan volt ez a terem mint egy nagy földgömb belseje, kúpos mennyezetével, a monitorok zárt falával, a tapadókárpitos fotelokkal. Ha az ember megfogta a karfát, és az üléshez nyomta magát, szépen odaragadt. Ha fel akart állni, egy erőteljes mozdulattal el kellett löknie magát. Ez egyszerűbb és jobb volt mint az övek. Itt ültek hát mind a tízen, akár egy kis vetítőteremben, és a negyven monitor a bolygót mutatta, mindegyik a színkép más szeletében. A legnagyobbik, központi monitor szintetizálni tudta a monokróm képeket, tetszés szerint egymásra helyezve őket. A felhőket passzátszelek és ciklonok kavarták, réseikben homályosan látszott az óceánok partjainak erősen tagolt körvonala. A szűrt fényben hol a felhőtenger felszíne látszott, hol a bolygó előbukkanó felülete. Közben a monoton előadást hallgatták, amellyel GOD szerencséltette őket. Az Euridiké utolsó rádióüzenetét ismételte el. Biela arra a feltevésre hajlott, hogy a Quintalakók technikai infrastruktúráját földrengés károsította. Lakatos és néhány társa a naturalistának nevezett hipotézis mellett kardoskodott. Szerintük a bolygólakók az óceán vizének egy részét kilökték az űrbe, hogy megnöveljék a szárazföldek területét. Az óceán fenekén ezért csökkent a víznyomás, és ettől felborult a litoszféra egyensúlya. A belső nyomástól nagy repedések keletkeztek a bolygó kérgén, amely éppen az óceán alatt a legvékonyabb. Ezért abbahagyták a víz kilövését a kozmoszba. Egyszóval, a környezetváltoztató tevékenység katasztrofális hatással járt. Mások úgy vélték, ez téves hipotézis, mivel nem veszi figyelembe a további érthetetlen jelenségeket. Azonkívül az olyan lények, akik bolygóméretű munkálatokra képesek, előre látták volna a szeizmikus következményeket. A Föld modelljéből kiinduló számítások szerint a litoszféra kataklizmáját csak az váltotta volna ki, ha az óceán térfogatának legalább egynegyedét eltávolítják. Az a nyomáscsökkenés, amelyet akár hattrillió tonna víz eltávolítása okoz, nem váltana ki globális pusztulást. Az ellenhipotézis „láncdominó” típusú katasztrófát feltételez, mint a balsikerű gravitológiai kísérletek nem kívánt hatását. További vélemények: a bolygólakók szándékosan pusztították el az elavult technikai bázist; akaratlanul zavarták meg az éghajlatot, mikor a vizet kisöpörték az űrbe; civilizációjuk ismeretlen okból káoszba süllyedt. Egyik hipotézis sem tudta úgy egymáshoz illeszteni az összes észlelt jelenséget, hogy összefüggő egészet alkossanak. Ezért Bar Horab utolsó rádióüzenete, amelyet a Hadészba menekülésük előtt küldött, felhatalmazta a felderítőket, hogy cselekedjenek mindenben saját belátásuk szerint, mellőzve a program valamennyi előre kidolgozott variánsát, ha így látják jónak.

A Dzéta aphéliumában, legnagyobb bolygóitól távol, Steergard elliptikus pályára vezette az űrhajót, hogy az asztrofizikusok elkezdhessék a Quinta megfigyelését. Mint az ilyen naprendszerekben lenni szokott, csóvájukat vesztett, régi üstökösök maradványai kóboroltak az űrben, darabokra törve és kőzetté szilárdulva, mert már oly sokszor megközelítették a napot. A szanaszét kószáló kőtömbök és porcsomók között GOD észrevett egy négyezer kilométerre lévő objektumot, amely nem hasonlított meteorra. A rádiólokátor visszaverődő sugara fémnek mutatta. Nem lehetett nagy vastartalmú magnetittömb, mert ahhoz túl szabályos volt az alakja. Mint egy lepke, amelynek rövid, vaskos potroha van, és a szárnyai helyén kétoldalt tompa csonkokat visel. Négy fokkal melegebb volt a jeges sziklatömböknél, nem forgott a tengelye körül, mint egy meteorhoz vagy üstökösmagtöredékhez illik, hanem csak repült egyenesen maga elé, a meghajtás minden nyoma nélkül. GOD megvizsgálta a színkép valamennyi sávjában, míg végül fölfedezte, mi tartja egyensúlyban: gyenge, ritka és ezért alig látható argonsugár. Lehet űrszonda vagy kis űrhajó.

— Megfogjuk ezt a lepkét — határozta el Steergard.

A Hermész üldözőpályára állt, és amikor már alig egy mérföldnyire volt zsákmányától, kilőtt egy markolós rakétát. A különös lepke háta fölé érkezve a csapda kitárta száját, és rácsattintotta fogsorait a lepke két oldalára. A tehetetlen jószág látszólag passzívan repült tovább a fogak szorításában, de kisvártatva fölmelegedett, és hátrafelé kilövellt gázsugara sűrűbbé vált. A monitoron, amely eddig azt mutatta, hogy a vadászat a program szerint folyik, kérdőjelek villantak fel.

— Bekapcsoljam az energianyelőt? — kérdezte GOD.

— Ne — mondta Steergard. A bolométert nézte. Az elfogott tárgy háromszáz, négyszáz, ötszáz Kelvin-fokra melegedett, de hajtósugara alig erősödött. A hőmérséklet görbéje megremegett, és lefelé hajlott. A zsákmány hűlni kezdett.

— Milyen meghajtás ez? — kérdezte a parancsnok. A vezérlőteremben mindenki hallgatott, hol a vizuális monitorra néztek, hol a látható fény sávján túli sugárzást mutató monitorokra. Csak a bolométer világított.

— A radioaktivitás nulla?

— Nulla — nyugtatta meg a parancsnokot GOD. — A sugárzás gyengül. Mit csináljak?

— Semmit. Várunk. Sokáig repültek így.

— Felvegyük a fedélzetre ezt az izét? — szólalt meg végül El Salam. — Vagy előbb átvilágítsuk?

— Nem érdemes. Már döglődik. már meghajtása sincs, és kihűlt. GOD, mutasd meg közelről.

A markoló elektronikus szemei himlőhelyes, fekete kérget mutattak.

— Idehozzuk? — kérdezte GOD.

— Még ne. Kocogtasd meg egypárszor. De csak módjával.

A markolóból ovális végű rugó nyílt ki. Módszeresen ütögetni kezdte a befogott tárgyat, pikkelyes hamut szórva.

— Lehet benne ütésálló detonátor — jegyezte meg Polassar. — Én azért átvilágítanám.