Stanislaw Lem - A Kudarc

Amikor a Hermész már a fénysebesség kilencvenkilenc százalékával haladt, a motorok tölcséreiben sűrűsödött az űr, bőségesen volt hidrogén, az állandó gyorsulás már sokkal jobban növelte az űrhajó tömegét mint a sebességét, GOD hajszálnyi eltérés nélkül tartotta a 20 g gravitációt, a négy szer ekkora terhelésre méretezett űrhajónak ez meg se kottyant. Ilyen sebességgel repülve egyetlen élő szervezet sem bírná el a saját súlyát, hacsak nem a bolhánál kisebb. Az ember súlya több mint két tonna. Ekkora súly alá préselve mozdítani sem bírná a bordáit, ha lélegezni akarna, és a szíve meghasadna a cseppfolyós ólomnál súlyosabb vért szivattyúzva. De a Hermész utasai nem lélegeztek, és a szívük sem dobogott, noha éltek. A legénység ugyanabban a cseppfolyós közegben lebegett, amely a vérét is helyettesítette. A szivattyúk, amelyek százszoros terhelésnél is működnének (bár ekkorát az embrionáltak már nem bírnának ki), keringették ereikben az onaxot, szívük pedig percenként egyszer vagy kétszer összehúzódott, de nem önállóan működött, hanem az éltető mesterséges vér keringése mozgatta.

A kellő időpontban GOD pályamódosítást végzett, és most egyenesen a galaxis csillagainak korotációs sűrűsödése felé repülve, a Hermész kilőtte maga elé a védőkorongot. A korong néhány mérfölddel megelőzte az űrhajót, és ebben a távolságban maradva, páncélként védelmezte a sugárzástól. Nélküle a sűrűsödő kozmikus sugárzás túl sok idegsejtet pusztított volna el az emberek agyában. A kék Alfa már az űrhajó tatja mögött fénylett. A Hermész hosszú tatjában, a fedélzet alagútjában mégsem volt teljes sötétség, mert a reaktorok köpenye átengedett egy mikroszkopikus mennyiségű kvantumszivárgást, és a falaknál a Cserenkov-sugárzás derengett. Ebben a sápadt félhomályban látszólag mozdulatlan, változatlan, tökéletesen néma volt minden, csak két ízben hatolt át éles villanás az embrionátort a felső vezérlőteremtől elválasztó zsilip vastag falú ablakán. Az első alkalommal a védőpajzs addig vak monitorja hideg, fehér fénnyel felvillant, majd rögtön kialudt. GOD egy teraszekundum alatt felébredt, és kiadta a megfelelő parancsot. Az áram elfordította a kart, az űrhajó orra megnyílt, és lángot okádott, hogy a kilőtt új védőpajzs pótolja a régit, melyet szétzúzott egy maréknyi kozmikus por — az űrhajó olyan sebességgel repült, hogy a védőpajzs az ütközés erejétől széthasadó atomok izzó felhőjévé foszlott. A Hermész átrepült ezen a tatja mögött hosszan elhúzódó, napfényként ragyogó tűzijátékon, és tovább száguldott. Az automata néhány másodperc múlva lefékezte az új védőpajzs nemkívánatos oldalrezgéseit, egyre lassabban fel-felvillant a két oldalrakéta narancssárga ellenőrző lámpája, mintha egy fekete macska hunyorogna sárga szemével cinkosan és megnyugtatóan GOD-ra. Aztán megint minden mozdulatlanná dermedt az űrhajón, mígnem újabb csipetnyi meteormorzsával vagy üstökösporral találkozott, és a védőpajzs felújításának művelete pontosan megismétlődött. Végül a céziumórák elektronokkal tiktakoló atomjai megadták a várt jelet.

GOD-nak semmilyen mutatót nem kellett néznie, mert a mutatók a saját érzékszervei voltak, és agyának állapotával olvasta le őket — azzal a három centiméteres átmérőjű agyával, amelyet az Euridikén a tréfás kedvű szakemberek kicsisége miatt tyúkagynak neveztek. GOD a fényérzékelők útmutatására figyelve, tartotta az irányt, miközben a kikapcsolt, majd visszafordított motorok megkezdték az űrhajó lefékezését. A manőver pompásan sikerült: a vezércsillagok meg sem rezzentek a lokátorokban, így nem is kellett módosítani a beprogramozott repülési görbét. Ahhoz, hogy a majdnem fénysebesség a Dzétához viszonyított parabolikus sebességre, tehát másodpercenként körülbelül nyolcvan kilométerre csökkenjen egy mikroparszekre a Dzéta legkülső bolygója, a Júnó előtt, elvben egyszerűen meg kellett fordítani a tolóerőt, míg a hidrogén üzemanyag fogytán a sugármotorok maguktól leállnak, akkor pedig a hipergolrakétákkal lehet folytatni a fékezést. Ám GOD még idejében vette az Euridiké figyelmeztetését, és mielőtt hozzálátott volna a reanimáláshoz, átprogramozta a fékezést. A hidrogén-hélium fúvókák fénye és az öngyulladó üzemanyag belobbanása könnyen felismerhető, mint mesterséges, technikai jelenség, GOD pedig most azt az aranyszabályt követte, hogy „ne nagyon bízzál a te Értelmes Testvéredben”. Nem böngészte a bibliatudományi irodalmat, nem elemezte, hogy mi is történt annak idején Ábel és Káin között, csak éppen a Júnó árnyékában kapcsolta ki a sugármotorokat, és a Júnó gravitációját használta fel a fékezésre és irányváltoztatásra. A Dzéta következő bolygójának segítségével áttért a parabolikus sebességre, és csak ekkor indította be a reanimátorokat.

Közben kilőtt néhány távvezérelt automatát, amelyek a tat— és orrfúvókákra álcázó készülékeket: elektromágneses mixereket helyeztek. A hajtóművek lángoszlopa ettől fogva elmosódott, sugárzásuk színképe szétszóródott. A fékezés legkényesebb szakasza a naprendszer küszöbén, a Júnó mögött játszódott le: GOD olyan ügyesen tervezte meg és hajtotta végre, ahogyan egy utolsó generációs számítógéphez illik. Egyszerűen átszelte a Hermésszel az óriási gázbolygó légkörének legfelső rétegeit. Az űrhajó előtt izzó plazmapárna keletkezett, a Hermész ebben lassult le, közben GOD teljes erőre kapcsolta a klimatizálóberendezést, hogy az embrionátorban a hőmérséklet legfeljebb két fokkal emelkedjen. A plazmapárna szempillantás alatt megsemmisítette a védőpajzsot, de azt már úgyis le kellett volna dobni; más típusú pajzs került a helyére, amolyan védőkalap, amely a bolygók között a kozmikus portól és az üstökösmaradványoktól védi az űrhajót. Ezen a tüzes útszakaszon a Hermész megvakult, de már a Júnó árnyékkúpjában kihűlt, s ekkor GOD el lenőrizte, hogy a fékező utas nyomán a Júnóból feltörő lángfelhők, mármár protuberanciák, visszahullanak-e a nehéz bolygóra Newton törvényeihez híven. Nemcsak a Hermész jelenlétét álcázta, hanem még a nyomait is eltüntette. Az űrhajó kikapcsolt motorokkal a távoli aphéliumban vitorlázott, amikor az embrionátorban minden lámpa kigyulladt, és a medikomok feje tettre készen a tartályok fölé hajlott.

A program szerint először Gerbertnek kellett volna felébrednie, hogy mint orvos, szükség esetén segíthessen. Ez a sorrend azonban felborult. Mindig is a biológiai tényező volt az ilyen bonyolult műveletek leggyengébb láncszeme. Az embrionátor a fedélközben kapott helyet, és az űrhajóhoz képest parányi magocska volt, többrétegű páncéllal körülvéve, sugárvédő szigetelőköpenyén két csapóajtó nyílott, ezek a lakószobákba vezettek.

A Hermész központjából, amelyet városkának neveztek, közlekedőaknákon át lehetett a kétszintű vezérlőterembe jutni. A hajóorrban voltak a munkafedélzetek, a laboratóriumok sorával, amelyekben a súlytalanság állapotában és gravitációban egyaránt lehetett dolgozni. A tatban voltak az erőgépek — az annihilációs konténerek, az emberek számára hozzáférhetetlen sziderális gépház, és a különleges rendeltetésű kamrák. A tat külső és belső páncélja között bújtak meg az alváz egységei, a Hermész ugyanis leszállhatott bármely szilárd bolygón, és ilyenkor kinyújtott, ízelt lábakon állt. Leszállás előtt persze meg kellett vizsgálni a talaj teherbírását, mert az óriási lábak mindegyikére harmincezer tonna súly jutott. A fedélköz egyik oldalán raktározták a felderítőszondákat meg a távoli önálló felderítésre képes, repülő vagy járó alkotmányokat — voltak köztük járótornyok is.