Stanislaw Lem - A Kudarc

Steergard a szurdok mágneses altalajának mélyszondázása után megbízta GOD-ot, hogy készítse el az ott rejlő hálózat sémáját a csomópontokkal, amelyekből számos akna vezetett mélyen a litoszféra alá, és nem nagyon lepődött meg a diagnózistól. Az óriási létesítmény rendeltetése nem derült ki. De ahhoz nem fért kétség, hogy az építkezést a munka kellős közepén abbahagyták, az alagutak és aknák bejáratait pedig lezárták, pontosabban beszórták robbanótöltetekkel, miután a nehézgépeket bedobták az aknákba. A plazmagömböt, ezt az izzó mikronapot a mágneses vezetékek útján egy termoelektrikus átalakító rendszer táplálta, amely a litoszféra mélyéből merítette az energiát — vagy ötven kilométerrel a hold kérgének külső köpenye alatt.

A parancsnok kiküldött ugyan erre a területre egypár nehéz terepjárót, hogy alaposabb vizsgálatokat végezzenek, és megvárta, míg visszatérnek, de aztán elrendelte, hogy tüstént induljanak. A fizikusok, akiket lenyűgöztek a hold alatti energetikai üzem roppant méretei, szerettek volna még maradni, sőt talán kinyitni az eltorlaszolt alagutakat. Steergard nem engedte. Érthetetlen volt a zsákmányolt műholdak állapota, érthetetlen ez az építkezés, amelyhez ekkora lendülettel fogtak hozzá itt a lávasivatagban, még érthetetlenebb — ha a tudatlanságot fokozni lehet — a munkálatok abbahagyása; kapkodó evakuálás rémlett föl előtte, de erről nem beszélt a többieknek. A baljós gondolatot, amely földerengett benne, megtartotta magának.

Meddő fáradozás egy idegen technika részleteit vizsgálgatni. Töredékei, akár egy törött tükör darabkái, nem adnak összefüggő képet. Csak annak homályos következményei, ami szétzúzta őket.

A dilemma nem e civilizáció eszközeiben rejlik, hanem benne magában. Mikor ezen gondolkodva, érezte a rábízott feladat egész nyomasztó súlyát, Arago megkérdezte az interkomon, hogy felkereshetné-e.

— Ha rövid beszélgetésre gondol, akkor igen. Ötven perc múlva indulunk — felelte, bár egy porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést. Arago rögtön megjelent.

— Remélem, hogy nem zavarom.

— De igen, most éppen zavar, tisztelendő atya — felelte, és nem állva fel, egy fotelra mutatott. — Mindamellett tekintettel a. missziójának jellegére, meghallgatom.

— Nincs semmilyen rendkívüli meghatalmazásom, sem misszióm. Engem éppúgy kirendeltek a magam helyére, mint önt a magáéra — felelte nyugodtan a dominikánus. — Egy különbséggel. Az én döntéseimtől semmi sem függ. Az önéitől minden.

— Tudom.

— Ennek a bolygónak a lakói olyanok mint egy élő szervezet, amelyet lehet tetszés szerint vizsgálgatni, de nem lehet a létezése értelméről faggatni.

— A medúza nem válaszol, de az ember?

Steergard a papra nézett, és tekintetében több volt mint érdeklődés. Mintha fontos válaszra várna.

— Az ember igen, de nem az emberiség. A medúzák semmiért sem felelősek. Közülünk mindenki felelős azért, amit tesz.

— Sejtem, mire céloz. Tisztelendőséged tudni akarja, mit döntöttem.

— Igen.

— Nyílt sisakkal lépünk fel.

— A kapcsolatot követelve?

— Igen.

— És ha nem tudnak eleget tenni ennek a követelésnek?

Steergard megrendülten állt fel — a szerzetes arra kérdezett rá, amin ő titokban töpreng. Olyan közel állt Aragohoz, hogy térdük majdnem összeért, és halkan megkérdezte:

— Hát akkor mit csináljunk?

Arago is felállt, kiegyenesedett, kezét nyújtotta, és megszorította a parancsnok kezét.

— Helyesen fog dönteni — mondta, és kiment.

A rajt után a parancsnok az ismét elmaszkírozott űrhajót stacionárius pályára állította a hold fölött, azon az oldalon, amely a Quintáról nem látható, és sorra behívta társait, hogy mindegyikük mondja el, hogyan látja a helyzetet, és mit tenne az ő helyében. A vélemények szóródása óriásinak bizonyult. Nakamura a kozmikus hipotézishez ragaszkodott. A quintai technika színvonala bizonyítja, hogy csillagászatuk már régóta fejlett. A Dzéta a bolygóival a spirálgalaxis két karja között kering, és úgy ötezer év múlva veszélyesen megközelíti a Hádészt. A kritikus közelséget pontosan nem lehet meghatározni, mert sok tömeg kölcsönhatásának megoldhatatlan problémájáról van szó. De kevéssé valószínű, hogy a Dzéta katasztrófa nélkül elhaladhatna a kollapszár mellett. A veszélybe került civilizáció a menekülés útját-módját keresi. Különböző tervek születnek, például az, hogy áttelepülnek a holdra, vezérelhető bolygóvá alakítják, és átköltöznek a Hárpia Etájának naprendszerébe, amely csak négy fényévnyire van, és ami a legfontosabb, távolodik a kollapszártól. Hozzálátnak a terv megvalósításához, de már a kezdeti szakaszban elégtelennek bizonyulnak a tudás és az energia készletei. Az is lehetséges, hogy a civilizáció egyik része, az államok egyik tömbje híve a tervnek, a másik pedig ellenzi. Tudjuk, milyen ritkán fordul elő, hogy a különböző területek szakértői teljes egyetértésre jutnának egy különösen bonyolult és nehéz feladat ügyében. Felmerül egy másik terv — űrhajókon kell elvándorolni, vagyis menekülni. Ez a koncepció válságba sodorja a társadalmat: a Quinta lakossága bizonyára több milliárd főnyi, és az űrhajóipar nem képes akkora flottát építeni, hogy a bolygó egész lakosságának exodusát véghezvihessék. Földi analógiával élve, az egyes országok ipari potenciálja között nagy a különbség. Az élboly űrflottát épít magának, a holdon elkezdett munkákat pedig abbahagy ja. Lehetséges, hogy az űrhajógyári dolgozók, abban a tudatban, hogy a mentőhajók nem nekik készülnek, szabotázsakciókat követnek el. Erre megtorlás következhet, felfordulás, anarchista támadások és rádiós propagandaháború. Így ez a terv is megreked a kezdeti szakaszban, a naprendszerben keringő rengeteg műhold pedig ennek a tervnek elvetélt maradványa. Bár ez a helyzetértékelés erősen hipotetikus, nem nulla értékű. Ennélfogva a Quintával mielőbb kapcsolatba kell lépni. A Quinta-lakóknak átadott csillagtechnika megmentheti őket.

Polassar ismerte Nakamura felfogását, de úgy vélte: japán barátja kiforgatja és félremagyarázza a tényeket, hogy a bolygóméretű exodus feltevését alátámaszthassa velük. A csillagtechnika nem jelenik meg váratlanul, mint derült égből a villámcsapás. Az az energia, amelyet a holdon az asztonoszferikus létesítmény felhasznál, három nagyságrenddel kisebb mint amekkorát a gravitológia ipari hasznosítása kínálna. Azonkívül semmi sem mutat arra, hogy a Quinta-lakók az Éta naprendszerét vendégszerető helynek találhatnák. Az Éta néhány millió év múlva minden hidrogénjét elégeti. Ekkor vörös óriássá válik. Végül pedig Nakamura úgy csoportosította át az egész Hárpia és a Hádész mozgásadatait a gravitációs bizonytalansági tartományban, hogy a Dzéta kritikus áthaladása a kollapszár közelében már ötven évszázad múlva valószínű legyen. De ha figyelembe veszszük a galaxis spirális karjai okozta perturbációkat, erre az áthaladásra húsz-egynéhány ezer évvel később kerül csak sor. Attól a hírtől, hogy huszonötezer év múlva baj lesz, csak értelmetlen lények eshetnek pánikba. A gyerekcipőben járó tudomány, mint a földi a tizenkilencedik században, úgy láthatja, hogy fejlődése a végéhez közeledik. Az érettebb tudomány, noha nem ismeri a majdani fölfedezéseket, tudja, hogy azok mértani haladvány szerint növekednek, és a tudomány ilyenkor pár év alatt jóval több új ismeretre tesz szert mint korábban évezredek alatt. Hogy a Quintán mi történik, azt nem tudjuk, de kapcsolatba kell vele lépni — bár a dolog kockázatos. De szükségszerű is.