Stanislaw Lem - A Kudarc

A fizikusok eközben az emberi tulajdonságok ellentéteiből gyártott hipotézisekkel próbáltak GOD-nak tippeket adni. Hátha a Quinta-lakók anatómiája és élettana olyan gyökeresen különbözik az emberekétől, hogy a képeket és a beszédet valamilyen másfajta, nem akusztikus, nem vizuális érzékszervek és kódok helyettesítik náluk? Talán tapintási érzetek? Szagok? A gravitációval összefüggő észlelések? Hátha az a fehérzaj energiát továbbít, és nem információkat? Hátha az információ asztrofizikai eszközökkel, áramlások hullámain jut el a feladótól a címzetthez? Talán felhagyhatnánk már azzal a próbálkozással, hogy ezt a látszólag értelmetlen elektromágneses üvöltést így meg amúgy szűrögessük, és jobb volna teljesen megváltoztatni az egész elemzőprogramot? GOD a szokásos, egykedvű türelemmel válaszolgatott nekik. Sokat tudott az emberi érzelmekről, de neki nem voltak érzelmei.

Ha a fehérzaj valóban energiát hordoz, akkor létezniük kell felvevő rendszereknek, és azoknál elkerülhetetlen egy bizonyos minimális szivárgás, vagyis veszteség, mert a százszázalékosan hatékony energiaátadás lehetetlen. A bolygón azonban nem látható semmiféle olyan felvevő létesítmény, amely a kisugárzott energiával arányos lenne. Az energiának az a része, amely átjut a légkörön, sok műholdat elér. De a többi adó és a többi műhold elnyomja ezt a célirányos sugárzást, mégpedig tökéletesen. Olyasmi az ábra, mintha rengeteg sok ember akarna egymással beszélgetni, de úgy, hogy mindenki egyszerre beszél, és egyre hangosabban ordít. Lehet akkor mindegyik beszélő a bölcsek bölcse, a hangok eredője mégsem egyéb mint vad üvöltözés.

Másodszor, bármilyen sávot használnak is hírközlésre, a közlőcsatornák telítődése esetén keletkezhet fehérzaj, de a quintai zajnak van egy sajátos tulajdonsága. Ez a zaj nem „abszolút káosz”. Inkább ellentétes sugárzások eredője. Mindegyik adó nagyon pontosan betartja a maga hullámhosszát. Más adók pedig oly módon zavarják vagy némítják el, hogy megfelelő fázisban visszafordítják az adó amplitúdóját. Ezt az elektromágneses állapotot GOD oly módon szemléltette, hogy a rádióhullámokat eltolta az optikai tartományba. A bolygó nyugalmas, fehér korongját tarka rezgések képe váltotta fel. Amikor GOD a koherens adókat zöld színnel jelenítette meg, a reléket fehérrel, az „ellenadókat” vörössel, a Quinta korongján tarkán viaskodtak egymással a színek. A szétömlő piros rózsaszínűre festette a relék fehérjét, de közben benyomult a zöld is; a színek elkent pókhálója rezgett előttük; olykor tisztán kivillant valamelyik szín, de rögtön megint elmosódott.

Közben megérkeztek az információk a Quinta holdjára kiküldött távolsági felderítőszondáktól. Az öt szondából kettő odaveszett, nem tudni, hogyan, mert a periszeléniumban tűntek el, amikor a Hermészről nem láthatták őket. Steergard meg is rótta ezért az elővigyázatlanságért Harrachot: az ő dolga lett volna, hogy a járőr után kísérőt küldjön, amelynek segítségével a hold mögött is szemmel tarthatják az összes szondát. Szerencsére három szonda így is megkerülte a Quinta holdját, és mivel a zajdzsungelen át másféle jelzést nem tudtak küldeni, lézerkóddal juttatták el felvételeiket a Hermészre. Az információ annyira sűrítve érkezett, hogy egyetlen nanoszekundumos impulzus ezer bitet tartalmazott. GOD nem egészen egy percig vette ezt az üzenetet, majd közölte, hogy az aposzeléniumból elindult a járőrszondák felé három quintai műhold, amelyeket eddig nem észleltek, mert nagyon kicsik. Most azért fedezte fel őket, mert beindított motorjuk hőt fejlesztett, gyorsulásukat pedig kimutatta a Doppler-effektus. Annak semmi jele, hogy a bolygóról adtak volna parancsot a járőrszondák elfogására. Ehhez az idő is kevésnek tűnik. A forró pontok nyílegyenesen közeledtek a szondákhoz — frontális ütközés ígérkezett. A parancsnok elrendelte a védekező műveletet. A háromtagú járőr kilőtte álcázóeszközeit: fémfóliák és ballonok egész tömegét. Az elfogó műholdakat azonban nem sikerült megtéveszteni, ezért a járőr most nátriumfelhőt lőtt ki, és oxigént fecskendezett belé. Tűzfelhő lobbant fel. Mihelyt a quintai rakéták eltűntek benne, a járőrszondák csigavonalban kisurrantak az égő felhőből, de nem repültek vissza az űrhajóhoz, hanem öngyilkos hévvel egymásnak rontottak, és felrobbantak. Steergard visszarendelte a fedélzetre valamennyi megfigyelőszondát orbitális pályájáról, GOD pedig már kiírta a felderítés eredményeit. A hold kráteres, sivatagos túlsó felén ide-oda rohangál egy tűzpont, a fényképe szerint nukleáris plazma, és olyan sebesen száguldozik, hogy ha a megfelelően koncentrált mágneses mező ott nem tartaná, kirepülne az űrbe, és ott rögtön kialudna. De mi az, ami ott ingázik két öreg kráter között — másodpercenként hatvan kilométeres sebességgel? Mi ez a kóbor lángocska? GOD megnyugtatta a társaságot, hogy a bolygó nem fedezte fel a Hermészt, tehát nem is üldözik. Ennek semmi jele. A folyamatos zajból csak egy-egy reccsenés hallatszik ki, amikor valamelyik műhold belép a légkörbe, vagy a jégkorongba ütközik. Mindezt GOD tökéletesen észlelte, mert a Sexta légkörét használta fel lencsének a rádiótávcsövekhez.

És most mit tegyenek? Erről megoszlottak a vélemények. Nem akarták tudatni érkezésüket a Quinta-lakókkal. Az álcázást folytatni kell, amíg legalább egyet meg nem oldanak a számtalan rejtély közül. Tanakodtak, küldjenek-e automata leszállószondát a hold túlsó oldalára, vagy szálljanak le ők maguk az űrhajóval. A két módszer esélyeiről GOD ugyanannyit tudott mint az emberek: jószerivel semmit. A járőrszondák megfigyelései szerint a hold lakatlan, bár van légköre. A tömege csak másfélszer akkora mint a földi Holdé, tehát természetes módon nem tudhatná ezt a légkört megtartani. Még rejtélyesebb a légkör összetétele: nemesgázok — argon, kripton és xenon, meg némi hélium. Mesterséges beavatkozás nélkül ez a légkör pár száz év alatt elpárologna.

Arról, hogy itt technikai munkálatok folytak, még ékesszólóbban tanúskodott a plazmalángocska. A hold azonban hallgatott, mágneses tere sem volt, és Steergard úgy döntött, hogy leszállnak. Ha vannak ott valamiféle lények, csak valahol lent, mélyen a kráterek és kalderák lyuggatta sziklaréteg alatt élhetnek. A kővé dermedt lávatengeren fényesen csillogtak a legnagyobbik kráterből minden irányban elágazó sávok. Steergard elhatározta, hogy mielőtt leszállnak, üstökössé alakítja át a Hermészt. A hajótest két oldalán megnyíltak az álcázókészülékek, fehér habot szivattyúztak ki a tartályokból, gázt fecskendeztek alá, ez felfújta a habot, és csakhamar szabálytalan formában megszilárdult buborékok nagy gubója vette körül az egész hajót. A Hermész úgy lapult a gubó szivacsos tömegében mint gyümölcsben a magja. Még közelről nézve is szakasztott olyan volt mint egy krátertölcsérekkel borított, hosszúkás sziklatömb. A szétpattant buborékok maradványaitól olyan lett ez a burok mint egy kisbolygó felszíne, amelyet időtlen idők óta bombáznak a porfelhők és meteorok. Meghajtás nélkül persze nem tud leszállni a Hermész, ezért a hajtósugárra az üstökös csóvájának szerepét osztották ki, a perihélium felé haladó üstökös csóvája ugyanis a nappal ellentétes irányba mutat. Ezt az illúziót a hajtómű deflektorai keltették. A pontos színképelemzés persze felderítené a hajtóerőt és a gázsugár összetételét, amely nem igazán jellemző az üstökösökre. Ennyi kockázatot azonban vállalni kellett. A Hermész hiperbolikus sebességgel átsuhant a Sextától a Quinta pályája felé — végtére akadnak, ha ritkán is, ilyen nagy sebességű, mert a naprendszeren kívülről jövő üstökösök —, és kétheti repülés után lefékezett a hold mögött, majd kiküldte televíziós szemekkel ellátott manipulátorait. Igazán éppen úgy festett mint egy rücskös, vén sziklatömb — a műszikla csak erélyes ütéstől nyomódott be rugalmasan, mint egy ballon. Magát a leszállást nem lehetett álcázni; tattal lefelé belépve a hold légkörébe, a Hermész a rakéták tűzoszlopával elégette a tat körüli burkot, a többit pedig megtette a légköri súrlódás. Letépte az izzó álcát, és a tűzoszlopon álló, csupasz, páncélos kolosszus lecövekelt hat szétterpesztett lábán, persze csak miután egy rakétasorozattal megvizsgálta, elég teherbíró-e a talaj. Az elégett burok még jó ideig hamuesőbe burkolta az űrhajót. Amikor a hamueső végre elállt, apránként szemügyre vették a Hermész új környezetét, egészen a horizontig. A plazmaingától elválasztotta őket a nagy kráter magas partja. A légnyomás négyszáz hektopascal volt, így a helikoptereket is felhasználhatták légi felderítésre — immár nyíltan. Elkezdődött a játék, melynek szabályait még nem ismerték, de a tétjét igen. A nyolc helikopternek, amelyet másmás irányban, ezermérföldnyire kiküldtek, nem történt semmi baja. Felvételeikből elkészült a térkép, amely a leszállási pont körül elterülő nyolcezer négyzetkilométert ábrázolta. Egy tipikus, légkör nélküli égitest térképe, teljes összevisszaságban szétszórt kráter tölcsérekkel, amelyeket részben kitölt a vulkanikus tufa. Csak északkeleten volt más a kép: a mágneses kamerák lefilmezték a mozgó tűzgömböt. Sebesen suhant a sziklás talaj fölött, amely útja mentén sekély, forró szurdokká olvadt. Ezt a területet még egyszer megvizsgálták a helikopterek, méréseket és színképelemzést végeztek madártávlatból és leszállva. Az egyiket szándékosan a napgolyó közelébe vezérelték. Mielőtt elégett, pontosan megadta a tűzgömb hőmérsékletét és terajoule nagyságrendű sugárzó energiáját. A tűzgömböt változó mágneses tér táplálta és vezérelte. A térerősség 1010 gauss volt.