Stanislaw Lem - A Kudarc

Kirsting úgy vélekedett, hogy „minden lehetséges”. A fejlett technika nem zárja ki a vallási jellegű hiedelmeket. Az egyiptomi és azték piramisok éppúgy nem árulnák el a más világokból jött vendégeknek rendeltetésüket mint a gótikus katedrálisok. Amit a holdon találtunk, lehet vallásos mű is. Napimádat — méghozzá egy mesterséges nap kultusza. Nukleáris plazmából épített oltár. Bálványimádat tárgya. A hatalom vagy az anyag feletti uralom szimbóluma. Akkor pedig létezhet egyházszakadás, hitehagyás, eretnekség, nem keresztes, hanem rádiós hadjáratok. Elektromágneses erőszakot alkalmaznak, hogy „megtérítsék” az eretnek hittagadókat, vagy inkább szakrális informatikai gépeiket: Deus est in Machina. Nem mintha ez valószínű vagy éppen bizonyítható lenne. A vallási jelképek, éppúgy mint az ideológia termékei, nem árulják el értelmüket az idegen jövevényeknek. A fizika nem semmisíti meg a metafizikát. Ahhoz, hogy a különböző földi kultúrák és korok embereinek szándékaiban valami közösét találjunk, legalább annyit tudnunk kell, hogy az anyagi létet sehol sem tartották mindennek, tehát olyasminek, ami puszta létezésével minden egzisztenciális igényt kielégít. Mondhatja valaki, hogy ez különc feltevés. Kiindulhat abból, hogy a technika mindig különválik a szakrális szférától. Csakhogy a technikának mindig technikán túli célja van. És amikor a Sacrum eltűnik, a kultúrában támadt hézagot valaminek ki kell töltenie. Kirsting olyan misztikus magaslatokba szárnyalva igyekezett összeházasítani a technikát a hittel, hogy Steergard alig tudta végighallgatni. A kapcsolat? Hát persze, ő is amellett van, hogy a kapcsolatot föl kell venni.

A pilótáknak egyáltalán nem volt véleményük — nekik nem szokásuk, hogy a problémákat a fantázia szárnyán a többé-kevésbé emberen túli régiókba repítsék. Rotmont késznek mutatkozott megbeszélni a kapcsolatfelvétel technikai részét. Elsősorban azt, hogyan védjék meg az űrhajót a quintai műholdak rajaitól. Úgy vélte, a Quintát valamikor a múltban már meglátogathatta egy másik civilizáció, és a randevú balul ütött ki, a tudomány pedig azóta óvatos. A Quinta-lakók körülbástyázták magukat, védekeznek az invázió ellen. Kitermelték az egyetemes bizalmatlanság technikáját. Mindenekelőtt meg kell őket győzni az emberek békés szándékairól. „Üdvözlő ajándékokat” kell küldeni nekik, és amikor azokat jól megnézték, ki kell várni a reagálásukat.

El Salam és Gerbert ugyanígy vélekedett.

Steergard a maga módján járt el. Az „üdvözlő ajándékok” megsemmisülhetnek, még mielőtt elérik a Quintát. Erre vallott a holdvizsgáló ötös járőr sorsa. Kilőtt hát a nap felé egy nagy műholdat, hogy távvezérelt Nagykövetként adja át a Quintának a „megbízólevelet”. A Nagykövet a levelet lézerjelek formájában küldte le, hogy átüthesse a bolygó zajburkát, a jelkód kellőképpen redundáns volt, az üzenet tartalma pedig kioktatta a címzetteket, hogyan léphetnek kapcsolatba a feladóval. Ezt a programot a műhold több százszor megismételte, szünet nélkül. A válasz néma csönd volt.

Az üzenet tartalmát három hétig változtatgatták minden lehetséges módon, ám a reagálásra hiába vártak. Az adó energiáját megnövelték, a lézertű a bolygó egész felületét bejárta, hol infravörösben, hol ultraviolában sugározta így meg amúgy modulált üzenetét. A bolygó nem válaszolt.

A Nagykövet, ha már arra járt, tüzetesen megszemlélte a Quinta küllemét, és átadta a Hermésznek a részletes adatokat. A Quinta szárazföldjein olyan méretű agglomerációk voltak mint a földi nagyvárosok. De éjszaka semmi sem világította meg őket. Ezek a szétlapult csillag alakú, ágasbogas nyúlványokban végződő valamik félfémes radarképet adtak. A csillagok közepéből egyenes vonalak ágaztak szét, mintha közlekedési főútvonalak volnának. De semmi sem mozgott rajtuk. Minél élesebb képeket kaptak a Nagykövettől (amely lassacskán kémmé változott), annál nyilvánvalóbban illúziónak bizonyultak a földi hasonlatok. A vonalak nem voltak sem utak, sem csővezetékek, közöttük pedig a terep gyakran erdőt színlelt. Az ál-erdőket rengeteg szabályos tömb alkotta, elágazó nyúlványokkal. Albedójuk majdnem nullának bizonyult: a beeső napfény több mint kilencvenkilenc százalékát elnyelték. Tehát fotoreceptoroknak látszottak.

Lehetséges hát, hogy a Quinta a „megbízólevelet” is elnyelte, mert vevőkészülékei energetikai tápláléknak tekintették, nem pedig információnak? A napkorong előtt kushadó, így eddig láthatatlan Nagykövet minden tőle telhetőt megtett. Infravörösben sugározta a „levelet”, százszor akkora erővel mint a nap infravörös sugárzása. A józan ész azt súgta, hogy ez a koncentrált sugárnyaláb kárt tett az elnyelőberendezésekben, akkor pedig valamiféle műszaki csapat megvizsgálja a hibát és annak okát, aztán a magasabb rangú szakemberek előbb-utóbb felismerik, hogy ez a károkozó sugárzás jelzés akar lenni. De csak teltek-múltak a napok, és semmi sem változott. A bolygó éjszakai és nappali féltekéjének felvételeken rögzített képei tovább szaporították a talányokat. Naplemente után még egy árva gyertyafény sem pislákolt a sötétségben — az óceánból kiemelkedő két nagy földrész, meredek hegyláncaival, hófödte csúcsaival, majdnem teljes sötétségbe borult, csak a sejtelmes északi fény derengett fölöttük, de még ez az északi fény is gyanúsan viselkedett, mert igaz ugyan, hogy a felhőtlen éjszakában szabályosan zöld-aranyra festette a sarki jégmezőket, de nem kószán imbolygott, hanem mintha egy láthatatlan, óriási kéz a Quinta forgásirányával ellentétes irányban forgatná. Sem a két nagy szárazföld beltengerein, sem az óceánon nem látszott semmiféle hajó, az egyenes vonalak kereszteződésében sem észleltek mozgást, a légcsavarszerű valamik, amelyek az erdős síkságokat és a sziklás hegyvonulatokat időnként átszelték, nem szolgálhattak közlekedési célokra. A déli félteke óceánjából számtalan rózsafüzérként emelkedtek ki a lakatlannak látszó szigetvilág parttalan vizében szétszórt, kialudt vulkánok. Ezen a féltekén csak egyetlen szárazföld volt, mégpedig a hatalmas jégsapka alá rejtőző déli sarkvidék. Örök havának homályos ezüstjéből magányos kőszirtek meredtek elő, a nyolcezer méternél magasabb, jég födte csúcsok. Az egyenlítői övezetben, a jéggyűrű alatt, éjjel-nappal trópusi viharok dühöngtek, a csapkodó villámokat még látványosabbá tette, hogy a légköri kisüléseket lila szikrákként verte vissza a jéggyűrű korongja, mint valami őrülten száguldó tükör. Civilizációs sürgés-forgásnak semmi nyoma, a nagy folyamok torkolatában nincsenek kikötővárosok, a hegyvidéki katlanok némelyikének aljára domború fémpajzs borul ugyan, de azt is csak spektrokémiai úton lehet megkülönböztetni a természetes szikláktól, van vagy száz sima, betonozott űrrepülőtér, körülöttük alacsony épületek, de a tájékukon légi forgalom nem észlelhető — mindez azt a következtetést kínálta, hogy a sok évszázados harcok a Quinta-lakókat a föld alá kényszerítették, és most holmi kazamatákban élnek, az égi tüneményeket és a kozmoszt csak a rádióelektronika fémszemeivel figyelve. A hőkülönbségek mérésével sikerült megállapítani, hogy Nosztrália és Hepária területén hófoltok vannak, talán barlangvárosok, amelyek mély föld alatti nyúlványaikkal érintkeznek. A hófoltok sugárzásának finomelemzése azonban rácáfolt erre a feltevésre. A negyvenmérföldes átmérőt is elérő, terjedelmes foltok mindegyikének hősugárzása furcsamód fokozatos volt: a legforróbb a centrum, a hősugárzás forrása pedig a litoszféra alatt, a köpeny határán található. A Quinta-lakók netán bolygójuk cseppfolyós belsejéből merítik az energiát? A szabályos négyszögekre tagolódó, óriási területek, amelyeket először szántóföldeknek hittek, valójában kúpos fejecskék millióival voltak tele, mintha kerámiagomba teremne soktucatnyi négyzetkilométeren. Adó-vevő radarantennák — nyilatkoztatták ki végül a fizikusok. A felhőkbe, viharokba, ciklonokba burkolózó bolygó már olyan hatást tett rájuk, mintha szándékosan halottnak tettetné magát, és éberen lapulva, elbújna a szüntelenül felé sugárzó, bármiféle válaszért könyörgő jelzés elől.