Stanislaw Lem - A Kudarc

— De mégis, legalább megközelítőleg?

— Parszek nagyságrendű bizonytalanság keletkezett.

— Az nem lehet! — álmélkodott Polassar. Nakamura is meglepődött.

— Nem vagyok benne biztos, hogy Rotmont doktornak igaza van — jegyezte meg GOD. — Persze talán részrehajló vagyok, mivel közelebbi rokonságban állok Gábriellel mint Rotmont doktorral. Azonkívül én korlátoztam az autonómiáját a kapott irányelvek szerint.

— Süsd meg a rokonságodat. — A parancsnok nem kedvelte a gépi humort. — Beszélj, mit tudsz?

— Feltevésem szerint a Gábriel csak el akart tűnni. Szingularitássá válni. Tudta, hogy ily módon sem nekünk, sem nekik nem árthat, mert az ilyen szingularitással való találkozás valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő. A szóban forgó szingularitás 10–50 nagyságrenddel kisebb mint egy proton átmérője. Hamarább ütközik össze két légy, ha az egyik Párizsból repül fel, a másik New Yorkból.

— Mondd csak, te most kit védsz ilyen lelkesen? Rotmont doktort vagy magadat?

— Én nem védek senkit. Jóllehet nem vagyok ember, most emberekhez beszélek. Hermész is, Euridiké is a görög föld szülöttei. Hát hadd legyek olyan ékesszóló mint azok, akik Trója falait ostromolták: ha a legénység nem bízik azokban, akik a Gábrielt programozták és útjára küldték, én Olümposzi szavamat adom, hogy a halálos menekülést egyetlen memóriablokkjába sem táplálta be senki. A Gábriel a döntési maximumot kapta, vagyis nanoszekundumos döntést a heurézis valamennyi fája mentén, ez annyi mint 1032, ez volt kombinatorikai halmazának kardinális száma. Miként használta fel ezt a kapacitást, azt nem tudom, de tudom, mennyi ideje volt a döntésre. Három-négy másodperc. Ez kevés ahhoz, hogy a Holenbach-eloszlást kiszámítsa. Tehát el kellett döntenie: minden vagy semmi. Ha a kollapszussal össze nem zárja a teret, akkor felrobbant volna, mint száz megatonnás atombomba. A zárlattal felszabaduló energia ugyanis explózió lett volna. Természetes, hogy ehelyett minden áron implóziót akart, szingularitásba való berobbanást, de kissé túllőtt a célon, és így történt, hogy a Quinta-lakók rakétáit is beszívta a Kerr-burok alá.

GOD elhallgatott. Steergard végigpillantott az emberein.

— Jól van, tudomásul veszem. Gábriel kilehelte nemes lelkét, Isten nyugosztalja. És hogy mattot adott-e a Quintának, azt majd meglátjuk. Itt maradunk. Ki az ügyeletes?

— Én — mondta Tempe.

— Jó. Ti pedig menjetek aludni. Ha történne valami, ébresszetek fel.

— GOD mindig ébren van — jegyezte meg a számítógép.

A pilóta magára maradt az elsötétített vezérlőteremben. Körbesuhant, mintha láthatatlan vízben úszna, a fénytelen, vak monitorok mentén, felröppent a mennyezet alá, aztán egy váratlan ötlettől felélénkülve, ellökte magát, és a fő vizoszkóp elé vitorlázott.

— GOD? — szólalt meg halkan.

— Tessék.

— Mutasd meg nekem még egyszer az üldözés utolsó szakaszát. Ötszörös lassításban.

— Optikusan?

— Optikusan, és vetítsd rá az infravörösét is, de úgy, hogy ne mosódjon el túlságosan a kép.

— Ízlés dolga, hogy ki mit lát elmosódottnak — felelte GOD. Közben kivilágosodott a képernyő. Szélén feltűntek a távmérő számjegyei. Nem pörögtek villámgyorsan, mint az előbb, hanem apró ugrásokkal, egyenletesen változtak.

— Tegyél hálót a képre.

— Igenis.

A szteremetrikus kép felhőktől fehérlett. Hirtelen megingott, mintha vízzel öntötték volna le. A geodéziai hálózat vonalai lassan elgörbültek. Csökkent a távolság a Gábriel tűje és az üldözők között. A lassúság olyanná tette a jelenetet, mintha a mikroszkóp alatt játszódna le egy csepp vízben: baktériumok vonalkái úsznak egy csöppnyi fekete emulzió felé.

— A Dopplert, a differenciál-távmérőt! — mondta.

— A tér már nem euklideszi — felelte GOD, de bekapcsolta a differenciátort.

A háló szemei remegtek és hajladoztak, de azért nagyjából fel tudta mérni a távolságot. A vonalkákat pár száz méter választotta el a Gábrieltől. Ekkor az immár szomszédos fekete pontok ötös fogata alatt a bolygó nagy korongja hirtelen óriásira puffadt, majd rögtön visszanyerte szokásos küllemét, de a fekete pontok mind eltűntek. Az a hely, ahol az imént még sötétlettek, finom remegés volt, mintha a levegő rezegne. Most ijesztő, vörös villám csapott ki belőle, mintha fénylő vér szökő-kútja törne fel, ez a vér lángra lobbant, bíborvörös buborékká nőtt, barnára fakult, és kialudt. Messze lent a felhőtenger, amelyen ezermérföldes lyukat hasított a lökéshullám, lustán hömpölygött az óceán fölött. A szárazföld keleti partja is látszott, az óceán sötétebb volt nála. A tölcséres peremű felhőablak továbbra is szélesen, de üresen tátongott.

— Gravimétert! — szólalt meg a pilóta.

— Igenis.

A kép nem változott, csak a geodéziai vonalak kunkorodtak össze középen, mint egy cérnagombolyag.

— Mikrograviszkópiát!… GOD, hiszen úgyis tudod, hogy mit akarok!

— Igenis.

GOD a szokásos, közönyös hangján beszélt, a pilótának mégis úgy rémlett, mintha ez a hang valahogy pimaszul csengene. Mintha a gép, fölényes gyorsaságának tudatában, éreztetné vele, hogy kelletlenül hajtja végre parancsait. A geodéziai vonalak gombolyagában megjelent egy alig észrevehető remegés, átvágta a hálózat sűrűsödését, és eltűnt. A kusza vonalak kiegyenesedtek. A fehér bolygó és az óriási ciklonszemként tátongó felhőablak fölött megint szabályosan kockázta be a képernyőt a gravitációs erővonalak hálózata.

— A Gábriel teravoltos feszültséggel lőtte magába a nukleonokat, igaz?

— kérdezte a pilóta.

— Igen.

— Érintő mentén, egy heisenberg alatti pontossággal?

— Igen.

— Honnan vette a plusz energiát? Hiszen a tömege túl kicsi volt ahhoz, hogy mikrolyukká görbítse a teret!

— A zárlatos teratron úgy működik mint a sziderátor. Kívülről veszi az energiát.

— Tehát deficit keletkezik?

— Igen.

— Mint negatív energia?

— Igen.

— Mekkora térben?

— A hipertérben, fénysebesség fölött. A Gábriel egymillió kilométeres sugarú térből vette.

— Miért nem érzékelte ezt sem a Quinta, sem a hold, sem mi?

— Mert ez Holenbach-eloszlású kvantumhatás. Magyarázzam tovább?

— Nem szükséges — felelte a pilóta. — Mivel a kollapszus egymilliomod nanoszekundumnál rövidebb idő alatt játszódott le, két koncentrikus Rahman-Kerr-eseményhorizont keletkezett.

— Igen — mondta GOD. Csodálkozni nem tudott, de a pilóta respektust érzett ki ebből a szócskából.

— Ez azt jelenti, hogy a szingularitás, amely a Gábriel után maradt, már nincs ezen a világon. Számítsd ki, hogy lássuk, igazam van-e.

— Már kiszámítottam — felelte GOD. — Egy a százezerhez valószínűséggel nincs ezen a világon.

— Akkor minek kábítod a parancsnokot a légymeséddel? — kérdezte a pilóta.

— A valószínűség nem nulla.

— A geodéziai mozgások szerint a kollapszusnak erős heliofugális kitérése volt, és ha a rendszerben lévő összes testet pontokká redukáljuk, ki lehet számítani azt a fókuszt, ahová a quintai rakétákat kivetette.

— Makroalagút-effektussal. Igaz?

— Igaz.

— A hibahatár nem lehet parszek méretű. Rövidebbnek kell lennie. Tudsz számolni?

— Tudok.

— Tehát?

— Az alagúthatás probabilisztikusan játszódik le, és a független valószínűségi tényezők hatványozódnak. Na most lássuk, mit tehetünk mégis. A Dzétán kívül ebben a rendszerben a kilenc bolygót kell számításba venni. Kapunk egy nem lineáris egyenletrendszert, amelyet integrálni nem lehet, de a bolygók átvették az ősnap forgatónyomatékát, tehát az egész rendszer tömegét a centrumba redukálhatjuk.