Stanislaw Lem - A Kudarc

— Nagyon pontatlan számítás.

— Pontatlan, de nem parszek hibahatárral.

— Ön az úgynevezett csodaszámolók közé tartozik? — érdeklődött GOD.

— Nem. Én abból a korból származom, amikor még komputerek nélkül is számoltunk. Vagy azzal a módszerrel, hogy „kétszer píszer amennyinek saccolod”. Aki ehhez nem értett, az fiatalon meghalt az én szakmámban. Miért hallgatsz?

— Nem tudom, mit kellene mondanom.

— Azt, hogy nem vagy tévedhetetlen.

— Nem vagyok.

— És nem kellene téged GOD-nak hívni.

— Nem én adtam magamnak ezt a nevet.

— Hát az igaz. Hiába, egy számítógépet túlbeszélni még az asszonyok sem képesek. Na, ide figyelj, GOD! Kiszámítod a valószínűségi eloszlást a parszeked mentén, de bimodálisan. Felviszed a csillagtérképre ezt a vidéket, és reggel átadod az egészet a parancsnoknak, azzal a magyarázattal, hogy ma este nem volt kedved kiszámítani.

— Nem is kaptam rá utasítást.

— De én most megparancsolom. Világos?

— Igen.

Így végződött az éjszakai beszélgetés a vezérlőteremben.

Annak, ami matematikailag nagyon kevéssé valószínű, megvan az a kellemetlen tulajdonsága, hogy olykor azért előfordul. A négy üldöző űrhajó közül, amelyeket a Gábriel beszippantott az összegyűrt térbe, majd a gravitációs relaxáció kilökött a nappal ellentétes irányba, háromnak nem sikerült a nyomára akadni, a negyediket viszont a Hermész megtalálta, és röpke nyolc nap múlva már fel is vette a fedélzetre. Ehhez az igazán rendkívül szerencsés fogáshoz GOD bonyolult magyarázatot fűzött, a topológiai analízis egy rafinált változatával állt elő, amelyben sűrűn szerepeltek az ergodika transzfinális derivátumai, de Nakamura, aki Steergardtól hallott a pilóta és GOD éjszakai vitájáról, letorkolta GOD-ot, mondván, hogy ahhoz, ami a valóságban megtörtént, mindig hozzá lehet igazítani a számításokat néhány trükkel, amelyek minden alkalmazott matematikusnak a kisujjában vannak. De amikor a fogókarok az űrhajóra emelték az ütöttkopott, gyűrött roncsot, Nakamurát már annyira furdalta a kíváncsiság, hogy megkérdezte a pilótától, hogyan jutott erre az okos következtetésre. Tempe elnevette magát.

— Nem vagyok én matematikus. Talán okoskodtam valahogy, de nem tudom, hogyan. Nem emlékszem, ki és mikor, de valaki egyszer elmagyarázta nekem, hogy ha az ember ki akarja számítani a saját születésének a valószínűségét, és elindul visszafelé a családfáján, sorra véve a szüleit, a nagyszülőket, dédszülőket, ükszülőket, arra lyukad ki, hogy ez a valószínűség úgyszólván a nullával egyenlő. Általában már a szülők is véletlenül találkoztak, de ha nem, a nagyszülők találkozása már biztosan véletlen volt, és ha visszamegyünk a középkorig, azon teljesen lehetséges események halmaza, amelyek kizárták volna a születéséhez szükséges valamenynyi nemzést és szülést, nagyobb mint a világegyetem összes atomjának halmaza. Más szóval, senkinek sincs kétsége a saját létezése felől, pedig pár száz évvel korábban semmiféle sztochasztikával nem lehetett volna kiszámítani, hogy létezni fog.

— Na igen. de mi köze ennek a szingularitások viselkedéséhez a Holenbach-eloszlásban?

— Gőzöm sincs. Azt hiszem, semmi. Nem értek a szingularitásokhoz.

— Nem ért azokhoz senki. Az apostoli delegátus talán azt mondaná, hogy a Szentlélek világosította meg Tempe pilótát.

— Hát azt nem hinném. Csak alaposan megnéztem magamnak a Gábriel halálát. Tudtam, hogy nem akarta megsemmisíteni az üldözőit. Tehát minden tőle telhetőt megtett, hogy ne szippantsa be őket a Kerr-horizont alá. Tudtam, hogy az üldöző hajók pályája nem volt ideálisan azonos a Gábrielével. Ha különbözött a távolságuk, hát különböző lehetett a sorsuk is.

— És ennek alapján.?

Már a japán is mosolygott.

— Nem csak. A számítókapacitásnak megvan a határa. Úgy hívják, limes computibilitatis. GOD ezen a határon áll. Nem kezd bele olyan számításokba, amelyekről tudja, hogy transzkomputábilisak, tehát nem fog boldogulni velük. Ezért meg sem próbálta, nekem meg szerencsém volt. Mit mond a fizika a szerencséről?

— Ugyanazt, amit az egy tenyérrel tapsolásról — felelte a japán.

— Ez a Zen-filozófiából van?

— Abból. És most jöjjön velem. A szerencsés megtalálót jutalom illeti.

A fényárban úszó csarnok közepén, a durallemezen feküdt a fekete roncs, mint egy szénné égett, szétlapult hal. A boncolás a már ismert aprósejtes szerkezetet mutatta, a fényhajtóművek igen erősnek látszottak, a roncs orrában lévő, megolvadt szerkezetet Polassar lézerágyúnak vélte, de Nakamura úgy gondolta, inkább az üldözőbe vett űrhajó hajtósugarának kioltására szolgált, hiszen elfogni akarták a Gábrielt, nem pedig elpusztítani. Polassar javasolta, hogy lökjék ki a hajóból a negyvenméteres roncsot, mert a korábbi zsákmányokkal együtt a csarnok felét elfoglalja. Ne rendezzenek itt be ócskavastelepet! El Salam tiltakozott. Legalább az egyik ron csot meg akarta őrizni, lehetőleg az utolsót, bár amikor a parancsnok megkérdezte, miért, egyetlen ésszerű indokot sem tudott mondani. Steergardot ez a probléma nem érdekelte. O úgy látta, a helyzetük gyökeresen megváltozott, és hallani akarta az embereitől, milyen lépést találnának most helyesnek vagy a legjobbnak. Az ócskavasat hajigálják ki, aztán pedig tanácskozás lesz. A két fizikus addig is bement Rotmonthoz, hogy mint Polassar kellő öngúnnyal megjegyezte, „kidolgozzák a közös referátumot, és kiegészítsék a bibliográfiát”.

Valójában azért dugták össze a fejüket ők hárman, hogy közös álláspontra jussanak, mert a Gábriel pusztulása óta a legénység beszélgetéseiből kiviláglott, hogy a társaság kezd szemben álló táborokra szakadni.

Már senki sem tudta, ki és milyen alkalomból használta először, de elhangzott az „erődemonstráció” kifejezés. Harrach rögtön helyeselte, hogy ezt a taktikát alkalmazzák, El Salam is mellette volt, bár fenntartásokkal, a fizikusok és Rotmont ellenezték, ami pedig Steergardot illeti, ő nem szólt semmit, csak meghallgatta a többiek véleményét, de azért úgy látszott, ő is ellenzi. A többiek nem nyilatkoztak. Most aztán, mihelyt a tanácskozás megkezdődött, a két csoport véleménye élesen összeütközött. Kirsting, elég váratlanul, az erődemonstráció híveihez szegődött.

— Az erőszak cáfolhatatlan érv — mondta végül Steergard. — Nekem három fenntartásom van ezzel a stratégiával szemben, és mindegyik egy kérdés. Biztos-e hogy fölényben vagyunk? Vezethet-e az ilyen zsarolás a kapcsolat felvételéhez? És végül: készek vagyunk-e beváltani a fenyegetéseinket, ha nem lesz hatásuk? Ezek szónoki kérdések. Egyikünk sem tud válaszolni rájuk. Az erődemonstráción alapuló stratégia következményei kiszámíthatatlanok. Ha valaki más véleményen van, fejtse ki.

A tíz ember a parancsnok kajütjében várakozón nézett egymásra.

— El Salam meg én azt szeretnénk — kezdte Harrach —, hogy a parancsnok mondja el, milyen egyéb lehetőséget lát. Mert mi nem látunk más lehetőséget. Kényszerhelyzetbe kerültünk. Azt hiszem, ez világos. Fenyegetés, erődemonstráció, zsarolás. ezek undorító szavak. Tettekre váltva pedig katasztrofális következményeik lehetnek. A legkevésbé érdekes kérdés az, hogy fölényben vagyunk-e. Mert nem az számít, hogy ténylegesen fölényben vagyunk-e, hanem az, hogy ők így fogják-e megítélni, és engednek-e anélkül, hogy harcba bocsátkoznának.