Stanislaw Lem - A Kudarc

— Harcba.? — visszhangozta a szerzetes.

— Konfliktusba. Konfrontációba. Így jobban hangzik, atyám? A szépítgető szavakkal semmire sem megyünk. A fenyegetésnek, és most hagyjuk egyelőre, hogy mivel fenyegetőzünk, reálisnak kell lennie, mert az olyan fenyegetés, amely mögött nem áll a megvalósítás esélye, harcászati és hadászati szempontból semmit sem ér.

— A homályos célozgatásokat mellőzni kell — bólintott Steergard. — Igaz, blöffölni is lehet.

— Nem lehet — mondta Kirsting. — Blöffölni csak akkor lehet, ha legalább valamelyest ismerjük a játékszabályokat. De mi egyáltalán nem ismerjük.

— Igaz — ismerte el Steergard. — Nos, tételezzük fel, hogy tényleges fölényben vagyunk. Továbbá, hogy módunkban áll ezt a fölényt kimutatni anélkül, hogy közvetlenül bármiféle kárt okoznánk nekik. Ez nyílt fenyegetés lenne. Ha ez a fajta meggyőzés eredménytelennek bizonyul, akkor szerinted, Harrach, el kell kezdenünk a harcot, vagy legalábbis vállalnunk és viszonoznunk kell. Ezek pedig nem valami előnyös feltételek a majdani megegyezéshez.

— Nem bizony — támogatta a parancsnokot Nakamura. — Ez a lehető legrosszabb kiinduló helyzet. Igaz, hogy ezt a helyzetet nem mi teremtettük.

— Közbevethetek valamit? — kérdezte Arago. — Nem tudjuk, miért akarták elfogni a Gábrielt. Valószínűleg azért, hogy ugyanazt tegyék vele, amit mi csináltunk az ő két műholdjukkal a Júnó közelében, most pedig az üldöző hajójukkal. És mi nem gondoljuk magunkról, hogy agresszorként cselekedtünk volna. Meg akartuk vizsgálni a technikájuk termékeit. Ok pedig a mi technikánk termékeit akarták megvizsgálni. Ez egyszerű szimmetria. Nem kellene tehát pusztításbemutatóról, erődemonstrációról, harcról beszélnünk. A hiba nem feltétlenül azonos a bűnnel. De az lehet.

— Nincsen szimmetria — ellenkezett Kirsting. — Összesen nyolcmillió bit információt küldtünk nekik. Több mint hétszáz órán át küldtük a jelzéseket a Nagykövetről minden sávban. Lézereztünk. Közöltük a kódokat és a megfejtési utasításokat. Kiküldtünk egy leszállóegységet, amelyben egyetlen gramm robbanóanyag sem volt. Ami a közölt információkat illeti, megadtuk nekik a naprendszerünk helyzetét, képeket küldtünk a Földről, vázoltuk a bioszféránk keletkezését, adatokat küldtünk az antropogenezisről, szóval egy egész lexikont. És a fizikai állandókat, amelyek az egész világegyetemben érvényesek, tehát amelyeket bizonyára ők is jól ismernek.

— De a csillagtechnikáról, a Holenbach-féle foraminisztikáról, a Heisenberg-egységekről nemigen üzengettünk, ugye? — kérdezte Rotmont. — Sem a hajtóműveinkről, a gravitációs lokációs rendszerről, az egész SETI-tervről, az Euridikéről, a gracerekről, a Hádeszról.

— Nem hát. Te tudod a legjobban, hogy mi mindenről nem üzentünk, mert te állítottad össze a Nagykövet programjait — mondta El Salam. — Egy árva szó sem volt bennük a haláltáborokról, a világháborúkról, továbbá a máglyákról és a boszorkányokról. Végtére, mikor az ember első vizitbe megy, nem teregeti ki a család szennyesét. Ha csak úgy általánosságban és roppant udvariasan tudattuk volna velük, hogy egy akkora tömegből, amely nagyobb a holdjuknál, borsószemnyi golyócskát tudunk csinálni, akkor Arago atya most azt mondaná, hogy ez már a bűnös zsarolás kezdete.

— Hadd próbáljak közvetíteni — szólalt meg Tempe. — Ha ezek nem barlangokban laknak, nem vonítanák a holdra, nem kővel csiholják a tüzet, hanem űrhajókkal lófrálnak legalábbis a naprendszerükön belül, akkor azt is tudják, hogy mi nem evezős bárkával jöttünk ide, nem is kajakkal vagy vitorlással. És éppen az, hogy több száz parszek távolságból egyszerűen itt termettünk, többet mond mint ha az izmainkat mutogatnánk.

— Recte habet — suttogta Arago.

— Tempének igaza van — helyeselt a parancsnok. — Aggodalmat kelthettünk bennük a puszta megjelenésünkkel. Különösen mivel a galaktikus utazásra műszakilag még nem képesek, de azt már tudják, milyen nagyságrendű energiák szükségesek hozzá. Egészen a Nagykövet elindításáig azt feltételeztük, hogy semmit sem tudnak rólunk. Ha a Hermészt már sokkal előbb észrevették. végtére már három hónapja ólálkodunk itt. akkor a mi hallgatásunk, a mi álcázásunk megrémíthette őket.

— Túlzól, asztrogátor — vont vállat kelletlenül Harrach.

— Szó sincs róla. Képzeld csak el, hogy a Föld fölött 1950-ben vagy 1990-ben mérföldhosszú galaktikus cirkálók tűntek volna fel. Még ha csupa csokoládét szórnak is, hallatlan zűrzavar tört volna ki, fejetlenség, kapkodás, politikai válság, pánik. Abban a szakaszban, amikor még sok állam létezik, minden civilizációnak van egy csomó belső konfliktusa. Nincs itt szükség semmilyen erőfitogtatásra, mert már maga az, hogy száz parszeket átrepültünk, éppen elég demonstráció mindazoknak, akik erre nem képesek.

— Jól van, parancsnok, de hát akkor szerinted mit kell tennünk? Hogyan bizonyítsuk be jóságos, szelíd, békés és baráti szándékainkat? Hogyan biztosíthatjuk őket, hogy egy csöppet sem kell tőlünk tartaniuk, mert mi jámbor, kiránduló cserkészcsapat vagyunk, papi gondviselés alatt, mikor a négy legjobb harci gépüket, amelyek ötvenszer olyan nehezek mint a mi arkangyalkánk, ez a szelíd angyalka úgy kifújta a téridőből mint a pelyhet? El Salam és én, látom, tévedésben voltunk. Megjöttek a vendégek talpig virágcsokorban, az udvaron rájuk támadt a házigazda kutyája, az egyik vendég el akarta hessegetni az esernyőjével, és véletlenül szíven döfte a házigazda nénikéjét. Kár is szót vesztegetni az erődemonstrációra, mert hol van már a tavalyi hó? Az erőbemutatás már megtörtént!

Harrach szélesen mosolyogva, némileg kajánul a parancsnokhoz beszélt, de a szerzetesre nézett.

— Az aszimmetria nem ott van, ahol gondolják — szólt a dominikánus. — Azoknak, akik nem értenek bennünket, nem hozhatunk jó hírt. Az angyali szándékot nem lehet bebizonyítani, amíg puszta szándék. Lehet viszont bizonyítani a ROSSZAT, azzal, ha kárt okozunk. Circulus vitiosus ez: ahhoz, hogy szót érthessünk velük, meg kellene őket győznünk békés szándékunkról, de ahhoz, hogy jó szándékunkról meggyőzhessük őket, előbb szót kellene érteni.

— Hogy lehet, hogy mindazt, ami történt és még történhet, nem vették figyelembe a mi nagy gondolkodóink, a CETI meg a SETI tervezői és igazgatói? — kérdezte hevesen Tempe. — És most ránk szakad, mint egy plafon? Micsoda ostoba helyzet!

Felforrósodtak a hangok. Steergard hallgatott. Arra gondolt, ebben a meddő vitában — mert jól látta, mennyire hiábavaló — öntudatlanul is levezetik a mérgüket, az elkeseredést, amely felgyűlt bennük, mióta újra meg újra hasztalanul próbálnak szót érteni a Quintával. Hány éjszaka forgolódtak már álmatlanul, mennyit kutatgatták hiába ezt a holdat, hány hipotézist gyártottak, de egyik sem fejtette meg az idegen civilizáció titkát, mind öszszeomlott, mint a kártyavár, és az emberek most két módon reagálnak: ki úgy érzi, körülzárták a megfejthetetlen talányok, zárt labirintusban bolyong, ki meg „amazokat” vádolja kollektív paranoiával. Ha valóban paranoia uralkodik a Quintán, akkor az fertőző. Steergard észrevette, hogy szobája mélyén, az éjjeliszekrény fölött nem világít a kis jelzőfény. Amikor hozzá indultak, a legénység valamelyik tagja a vezérlőteremben átállított egy kapcsolót, elvágva az űrhajó központi agyát az ő kajütjétől, mintha nem óhajtaná GOD jéghideg, racionális és logikus jelenlétét ezen a tanácskozáson. Nem kérdezte meg, ki volt az. Ismerte az embereit, tudta, hogy nincs közöttük hazug vagy gyáva, aki letagadná a tettét, de talán öntudatlanul csinálta, a szeméremnél gyorsabb reflexmozdulattal, amellyel az ember eltakarja meztelenségét az idegen előtt. Nem szólt hát semmit, csak bekapcsolta a terminált, és optimális döntési prognózist kért GOD-tól.