Stanislaw Lem - A Kudarc

Számos ábra, grafikon és leírás magyarázta a dolgot. Minden leszállóegységen adó-vevő készülék van, azonkívül adatokat tartalmaz a Földről és lakóiról. Ha ez a lépés sem váltja ki a várt reakciót, vagyis a kapcsolatfelvételt, akkor nehezebb szondákat kell leküldeni, bennük okos számítógépekkel, amelyek már tudnak kérdésekre válaszolni, vizuális, tapintási és akusztikus kódokat megfejteni. Az eljárás visszafordíthatatlan, mert minden további lépés az előzőnek a folytatása. Az első leszállóegységek egyszer használatos indikációs emittorokat tartalmaztak, amelyeket csak burkolatuk durva megsemmisítése aktiválhat, üzemzavar vagy kemény leszállás semmiképpen, hanem csakis a nem diszkurzív, szándékos rombolás. A pilótának nagyon tetszett, milyen szép tudományos definíciót adtak arról a helyzetről, amikor egy barlanglakó kőbaltával szétveri az emberiség tranzisztoros követét — „nem diszkurzív rombolás” az is, gondolta, ha valaki kap két akkora frászt, hogy kirepül az összes foga. Az egykristályokból növesztett indikátorok ellenálló képessége akkora, hogy még akkor is jelzést küldhetnek, ha a leszállóegység egy pillanat alatt megsemmisül, például ha felrobbantják. A továbbiakban a program tüzetesen leírta a leszállóegységek modelljeit, és elmagyarázta, milyen csoportosításban kell őket egyidejűleg leküldeni a kiszemelt szárazföldekre — nehogy bármelyik kontinens, bármelyik terület kiváltságos elbánásban részesüljön, vagy mellőztetést szenvedjen, és így tovább.

A könyv tartalmazta a SETI-szakértők egyik csoportjának votum separatumát is — ez a néhány tudós a végletes pesszimizmust képviselte. Ok kifejtették: nem létezik semmiféle olyan anyagi eszköz, üzenet, bármily könnyen dekódolható nyilatkozat, amelyet a címzett ne tekinthetne agreszszív szándékok ravasz álcájának. Ez egyszerűen a technikai színvonal elháríthatatlan különbségeiből következik. Az a jelenség, amelyet a tizenkilencedik században, majd még inkább a huszadik században fegyverkezési versenynek neveztek, a Paleopithecusszal született meg, mikor rájött, hogy fadorong helyett pompásan használható egy antilop hosszú combcsontja, mégpedig nemcsak csimpánzok fejének beverésére, étkezési szokásait illetőleg ugyanis kannibál volt.

Mikor aztán a mediterrán kultúrák keresztútján létrejött a tudomány, a gyorsuló technika szülőanyja, az európai, majd Európán kívüli hadviselő államok egyikét sem juttatta a katonai fejlődés elsöprő fölényhez. Az egyetlen kivétel e szabály alól az atomfegyver volt, de annak monopóliumát is csak egy rövidke történelmi pillanatig tudta megőrizni az Egyesült Államok.

Ezzel szemben a kozmosz civilizációi között óriási technikai szakadéknak kell tátongania. Sőt úgyszólván lehetetlen éppen olyan civilizációra találni, amely ugyanott tart a fejlődésben, ahol a Föld.

Volt még a vastag kötetben sok tudós eszmefuttatás. A jövevény, aki az éretlenebb házigazdákat beavatná a csillagtechnika rejtelmeibe, éppoly balgán cselekszik, mint aki a gyerekeknek kibiztosított gránátot ad, hogy játsszanak vele. Ha viszont nem tárja fel ismereteit, nyomban azzal gyanúsítják, hogy kétszínű gazember és uralomra vágyik. Tehát így sem jó, amúgy is rossz.

A mélyenszántó fejtegetéseknek mégiscsak volt valami hasznuk: a pilóta úgy elálmosodott a SETI programjától, hogy kezében a könyvvel, égő lámpa mellett, mélyen elaludt.

Keskeny utcán sétált, meredeken lefelé, napsütötte házak között. A kapuk előtt gyerekek játszottak, az ablakokban kiterített fehérnemű száradt. A hepehupás kövezeten banánhéj, almacsutka meg mindenféle más szemét hevert, a csatornában piszkos víz csordogált. Messze lent a kikötőben vitorlások nyüzsögtek, sekély hullámok kúsztak fel lustán a partra, a homokra kihúzott csónakok között halászhálók száradtak, a sima tengeren fénylő hídként húzódott a láthatárig a nap tükörképe. Sült hal, vizelet, olívaolaj szagát érezte, sejtelme sem volt, hogyan került ide, mégis valahogy biztosan tudta, hogy ez Nápoly, egy barna bőrű kislány kiabálva kergetett egy kisfiút, aki a labdájával szaladt előle, megállt, úgy tett, mintha oda akarná dobni a labdát, de mielőtt a kislány utolérte volna, gyorsan elfutott, a többi gyerek olaszul kiabált valamit, az emeleti ablakból kihajolt egy kócos aszszony, egy szál ingben, leszedte az utca fölött kifeszített zsinórról a megszáradt szoknyákat, kombinékat, lejjebb kőlépcső kezdődött, repedezett lépcsőfokokkal. Hirtelen minden megrendült, hatalmas robaj támadt, a falak omladozni kezdtek, ő sóbálvánnyá dermedve, elvakultan állt a mészpor felhőiben, mögötte lezuhant valami, és a kiabálást, az asszonyok visongását, a téglák zuhanását túlharsogta a földrengés robaja. Terremoto, terremoto, ez a jajszó veszett bele a második, lassan növekvő dübörgésbe, vakolatdarabok potyogtak rá, karjaival védte a fejét, arcába csapódott valami, és felébredt, de a földrengés nem szűnt meg. Óriási súly préselte az ágyneműbe, fel akart ugrani, a megfeszült szíjak nem engedték, a könyv homlokon találta és fölrepült a mennyezetre, a Hermészen volt, nem Nápolyban, de a dübörgés folytatódott, és a falak eldőltek, érezte, amint felfordul az egész kajüt, függve maradt, az olvasólámpa hunyorgott, látta a nyitott könyvet és a mennyezeten szétterült pulóverét maga alatt, a felfordult polcokról kirepültek a filmtekercsek, ez nem álom volt — nem is földrengés robaja. A riadószirénák bömböltek. A villanyfény gyengébb lett, fellobbant, kialudt, a mennyezet, azaz most padló sarkaiban kigyulladtak a kis vészlámpák, az övei csatját keresgélte, hogy kikapcsolja magát, a mellének feszülő csatok nem engedtek, karjaiba ólom ömlött, fejébe csapott a vér, abbahagyta a kapálózást, fel-alá dobálta a gravitáció, hol az övekhez préselte, hol az ágyhoz. Megértette. Várt. Ez a vég?

Ilyenkor — éjfél elmúlt — a sötétkamrában nem volt senki. Kirsting leült a kikapcsolt vizoszkóp elé, tapogatózva becsatolta az öveket, vaktában megkereste a kapcsolót, és elindította a tekercset. A megvilágító fehér négyszögében egymás után megjelentek a majdnem fekete tomográffelvételek, rajtuk a kusza, kerek, világosabb rajzolatok, akár a röntgenárnyékok, egymást követték a filmkockák, mígnem megállította a szalagot. A Quinta felszíni spinogramjait nézte. Finoman forgatta a mikrometrikus csavart, hogy a legjobb képet kapja. Középen egy szétágazó csomópont, akár egy eltalált atommag, amelyből szanaszét repülnek a részecskék. Átcsúsztatta a képet a középponti formátlan, tejszerű plazmáról a ritkásabb peremvidékre. Senki sem tudta, mi lehet ez — talán lakóhely, valami óriási varos, és itt a filmkockán a keresztmetszete látszik, ahogyan az oxigénnél nehezebb elemek atommagjai kirajzolják. Ilyen rétegfelvételeket már réges-rég készítet tek csillagászati objektumokról, de csak a fekete törpévé hűlt csillagok és a bolygók esetében vehették hasznukat. Akármilyen jó módszer a spinovízió, azért megvannak a határai. A felbontóképesség nem elegendő ahhoz, hogy kimutassa az egyes csontvázakat, még ha nagyobb lények élnének is ott mint a mezozoikum és a krétakor gigantoszauruszai. Mégis megpróbálta felismerni a quintai lények csontvázait — és alighanem az embernek megfelelő lények lakják ezt a városfélét, már ha valóban sokmilliós metropolis. Elérte a felbontóképesség határát, és túlment rajta. Ekkor a fehéresen remegő szálacskákból álló, parányi kis rajzolatok elmosódtak. Szemcsés káosz nyüzsgött a képernyőn. Egy picikét visszafelé fordította hát a mikrometrikus csavart, amilyen finoman csak tudta, és visszatért az előbbi, ködös kép. Kiválasztotta a kritikus délkör legélesebb spinogramjait, egymásra helyezte őket, míg a Quinta domború kontúrjai úgy fedték egymást, mint ugyanarról a tárgyról gyorssorozattal készült, összerakott röntgenfelvételek egész kötege. A városféleség az egyenlítőn terült el, a spinográfiákat a Quinta mágneses mezejének tengelye mentén készítették, érintőlegesen, ott, ahol a légkör végződik és a bolygó kérge kezdődik, tehát ha ez egy harminc mérföld széles beépített terület, a felvételek úgy adnak róla keresztmetszeti képet, mintha az egyik külváros felől a túlsó külvárosig röntgenkészülékkel átvilágítanánk minden utcát, teret, házat. Hát nem sok lett az egészből. Ha egy embertömeget felülről nézünk, akkor függőleges rövidülésben látjuk. Vízszintes síkból nézve csak a legközelebb állókat, az utcák torkolatában lévőket látjuk. Az átvilágított tömeg pedig tömérdek csontváz zűrzavara. Igaz, meg lehet különböztetni az épületeket a járókelőktől. Az épület nem mozog, tehát mindazt, ami ezer spinogramon mozdulatlan, ki lehet szűrni. A járműveket is ki lehet retusálni, törölve mindazt, ami gyorsabban mozog mint egy gyalogos. Ha most egy földi nagyváros volna előtte, eltűnnének a képekről a házak, hidak, gyárak, autók és vonatok, csak a járókelők árnyai maradnának. Persze az ennyire geo— és antropocentrikus előfeltevések igen kétes értékűek. Mégis remélte, hogy szerencséje lesz. Kirsting annyit járt le éjszaka a sötétkamrába, annyiszor átnézte már a felvételek tekercseit, és még mindig nem vesztette el a reményt, hogy véletlenül nyomra bukkan, ha a megfelelő spinogramokat választja ki és helyezi egymásra. És akkor, ha homályosan, ködösen is, megláthatja a Quinta-lakók csontvázát. Lehetséges, hogy emberszabásúak? Vajon gerincesek? Mészvegyületekből épül fel a csontvázuk, mint a földi gerinceseké? Az egzobiológia azt mondja: valószínűtlen, hogy a Quinta-lakók emberszabásúak lennének, de az lehetséges, hogy a csontvázuk hasonlít a földi lényekéhez, tekintettel a bolygó tömegére, tehát gravitációjára, és a légkör összetételére, amely növényzet jelenlétét sugalmazza. Növényekről árulkodik a szabad oxigén, no de növények nem foglalkoznak űrhajózással, és nem gyártanak rakétákat.