Stanislaw Lem - A Kudarc

— Itt senki sem szakértő, ezt már észrevehetted — válaszolta Steergard. — Én is észrevettem. De azért mindenki gondol valamit magában. Te is. Nem a tanácsodra várok, hanem a véleményedre.

— GOD jobban tudja — mosolyodott el a pilóta.

— GOD elém tálal húsz taktikát, vagy százat. Ennél többet nem tesz. Tudom, hogy te is tudod ugyanazt, amit az összes szakértőnk, GOD-dal együtt. A minimális kockázattal az jár, ha visszafordulunk.

— Hát persze.

A parancsnokkal szemben ülő Tempe még mindig mosolygott.

— Mi van ebben olyan mulatságos? — érdeklődött Steergard.

— Magánemberként kérdezi a véleményemet, asztrogátor, vagy ez parancs?

— Parancs.

— A helyzetünk nem éppen vidám, az biztos. De már eléggé megismertem önt ahhoz, hogy megjósoljam, mi az, amit a parancsnokunk semmiképpen sem fog megtenni. Nem szökünk el.

— Olyan biztos vagy ebben?

— Tökéletesen.

— Miért? Neked is az a véleményed, hogy megtámadtak bennünket egyszer vagy kétszer?

— Az mindegy. Annyi biztos, hogy kapcsolatot nem akarnak. Sejtelmem sincs, mire képesek még.

— Akármivel próbálkozunk, veszélyes lesz.

— Világos.

— Hát akkor?

— Úgy látszik, szeretem a veszélyt. Ha nem szeretném, pár száz éve egy takaros sírhant alatt feküdnék a Földön, mert ágyban, párnák közt haltam volna meg, zokogó családom körében.

— Vagyis szükségesnek tartod az erődemonstrációt?

— Igen is, nem is. Végső megoldásnak, amely nem kerülhető el.

Steergard íróasztalán egy acélkocka alatt frissen nyomtatott papírlapok feküdtek, az első oldalon egy grafikonnal. A pilóta ráismert az iratcsomóra. Egy órával ezelőtt ő is kapott egy másolatot El Salamtól.

— Elolvasta már ezt?

— Nem.

— Nem? — csodálkozott a pilóta.

— A fizikusok egy újabb hipotézise. Előbb veled akartam beszélni.

— Arra kérem, olvassa el. Csak hipotézis, persze. De én meggyőzőnek találtam.

— Elmehetsz.

A Dzéta naprendszere mint kozmikus szferomachia címmel ellátott dolgozatot Rotmont, Polassar és El Salam írta alá. „Egy olyan civilizáció, amely nemcsak megsemmisítette saját vezeték nélküli, rádiós és televíziós típusú kommunikációját, minden jelet elfojtó fehérzajjal töltve ki az egész ionoszférát, hanem ráadásul össztermelése és energiája oroszlánrészét a bolygó körüli űrt kitöltő fegyverek gyártására fordítja, lehetetlennek, mert abszurdnak tűnik. De fontolóra kell venni, hogy ezt az állapotot a bolygó lakossága nem tudatosan tervezte el és nem szándékosan jutott el idáig, a jelenlegi állapot fokozatosan alakult ki, a konfliktus eszkalálódása folytán. A kiindulóhelyzet szerintünk az volt, amikor a bolygó felszínén vívott, sokfrontos háború egyértelművé vált a totális pusztulással. Miután elérték ezt a kritikus pontot, a fegyverkezési versenyt kitelepítették az űrbe. Tehát a szemben álló felek egyike sem arra törekedett, hogy az egész naprendszert gigászi méretű hadszíntérré változtassa, hanem mindig csak egy-egy újabb lépést tettek, válaszolva az ellenfél lépésére. Amikor az űrbeli konfrontációra sor került, már semmi sem állíthatta meg annak növekedését, még kevésbé számolhatta fel egy végleges békekötés érdekében.

A nem nulla végösszegű játékok elmélete szerint elvégzett szimulációs analízis ugyanis kimutatja, hogy az ilyen párviadalok esetében, mivel egyik fél sem bízik a megkötött leszerelési szerződések erejében, az ellenfelek tárgyalásos megegyezésének van egy meghatározott korlátja. Mégpedig azért, mert ha egyik fél sem bízik az ellenfél jóhiszeműségében, vagyis hiányzik a klasszikusan pacta sunt servanda elvnek nevezett bizalom, akkor a megegyezés nem nélkülözheti a kölcsönös fegyverzet-ellenőrzést, tehát azt, hogy mindegyik fél bebocsássa saját területére az ellenség szakértőit.

Ám amikor az egyre nagyobb harci képességek megszerzése terén folyó versengés a mikrominiatürizálás útjára tér, a bizalom nélküli ellenőrzés elveszíti hatékonyságát. A fegyvergyárakat, laboratóriumokat és fegyverraktárakat ekkor tökéletesen el lehet rejteni. Ilyen körülmények között még a kölcsönös bizalom minimális szintjén sem lehet megegyezésre jutni (tehát egyik fél sem bízhat abban, hogy ha elhanyagolja a mikrofegyver innovatív fejlesztését, ezáltal nem kerül hamarosan vesztes helyzetbe), még kevésbé lehet felszámolni a meglévő fegyver állományt az ellenfél azon állítása alapján, hogy ő így cselekszik.

Felmerül a kérdés: míg a Földön egykor a biomilitáris harci módszerek korszakát prognosztizálták, miért bukkantunk a Quinta körül élettelen szferomachiára?

Bizonyára azért, mert az ellenfelek a biológiai fegyverzet terén már akkora potenciálra tettek szert, amely elpusztíthatja az egész bioszférát, ahogyan előzőleg a hadászati nukleáris csapásváltás elpusztíthatta volna. Ennélfogva már egyik fél sem vetheti be elsőként sem a biológiai, sem az atomfegyvereket.

Ami a kriptomilitáris makroalternatívát illeti, vagyis természetesnek álcázott elemi csapások előidézését az ellenség rovására klimatikus vagy szeizmikus manipulációkkal, ilyen cselekményekre talán sor került, de nem eredményezhettek hadászati szintű végső kimenetelt, mert aki maga képes kriptomilitáris tevékenységre, az fel is tudja ismerni a hasonló cselekményeket, ha az ellenfél részéről tapasztalja őket.”

E bevezető után a szerzők bemutatták a szferomachia modelljét. Ez a modell egy gömb, melynek középpontjában a Quinta van. Az ősrégi helyi háborúk világháborúkba mentek át, és nyomukban járt az új meg új találmányokkal felgyorsított szárazföldi, vízi és légi fegyverkezési verseny. A nagy hagyományos háborúknak véget vetett az atomkor. Attól fogva háború nélkül folyt tovább a versengés, három területen: pusztító eszközök, hadikommunikációs eszközök, és az előbbi két eszközfajta ellen irányuló eszközök.

A szferomachia kialakulásához operatív vezérkarok szükségesek, amelyek technikai innovációval válaszolnak az ellenfél haladására, valamint a hadrendbe állított fegyverek és az összehangolt bevetésüket szolgáló módszerek elavulására.

E szakaszok mindegyikének megvan a maga korlátja. Valahányszor az ellenfelek ezt elérik, időleges erőegyensúly következik be. Ilyenkor mindegyik fél arra törekszik, hogy a korlátot áttörje. A prekozmikus szakasz korlátjának azt az állapotot tekinthetjük, amikor mindegyik fél képes felderíteni és megsemmisíteni az ellenfél elsőcsapásmérő és válaszcsapásmérő eszközeit. E szakasz végén sebezhetővé válnak mind a mélyen a bolygó kérge alatt elhelyezett globális hatótávolságú ballisztikus rakéták, mind a szárazföldi vagy az óceán alatti — úszóegységeken vagy a tengerfenéken telepített — mozgó rakétakilövők.

A kölcsönös csapásmérő képesség így kialakult egyensúlyában a legérzékenyebb láncszem a kommunikációs rendszer: az űrbe telepített műholdas felderítő és követő, vagyis távfelderítő rendszer, valamint e műholdak kapcsolata a parancsnoki törzsekkel és a harceszközökkel. Hogy ezt a rendszert is megóvják a meglepetésszerű támadástól, amely szétszakítja vagy megvakítja, létrehozzák a következő, magasabb pályán keringő műholdas megfigyelőrendszert. Ily módon a szferomachia tágulni kezd. Minél nagyobb, annál sebezhetőbbé válik a kapcsolata a földi vezérkarokkal. A vezérkarok igyekeznek elhárítani ezt a veszélyt. Amiként a hagyományos háborúk korában a tengeri szigetek elsüllyeszthetetlen repülőgépanyahajók voltak, úgy válhat most a legközelebbi égitest, tehát a hold, elpusztíthatatlan támaszponttá azon fél számára, amelyik elsőnek sajátítja ki katonai célokra. Mivel hold csak egy van, mihelyt az egyik fél rátette a kezét, a másik félnek, hogy kivédje fenyegetettsége további növekedését, két lehetősége marad: vagy a zavaróeszközökre összpontosít, amelyek megakadályozzák a bolygó és a hold közötti kommunikációt, vagy megpróbálja invázióval kiszorítani az ellenséget a holdról.