Stanislaw Lem - A Kudarc

Kirsting nem számított arra, hogy emberszabású csontvázakat talál. Az emberi csontvázat a földi fajok fejlődésének kusza ösvényei alakították ki. Egyébként még ha kétlábú, egyenes tartású lényekre bukkanna, azokra sem mondhatná mindjárt, hogy emberszabásúak. Hiszen az ásatag hüllők ezrei jártak két lábon, és ha elkészítenénk egy rohanó iguanodonfalka spinográfiáját, planetáris méretben és távolságból éppen olyanok lennének mint egy csapat maratoni futó. Pedig a készülék érzékenysége a spinográfia feltalálóinak legmerészebb álmait is messze meghaladja. A mész rezonanciája alapján százezer kilométerről észlelne egy tojáshéjat. A bámészkodónak néha úgy rémlik, a homályos foltok között a háttérnél világosabb, mikroszkopikus szálacskákat lát, mintha Holbein haláltáncát fényképezték volna le távcsövön keresztül. Úgy rémlik neki, ha növeli a nagyítást, valóban meglátja őket, és többé nem csupán azzá lesznek, amit ő lát bele a rezgő szálacskákba, nem bizonytalan és illékony alakzatok lesznek, mint a csatornák, amelyeket a régi Mars-kutatók láttak, mert nagyon akarták látni. O is így van ezzel: ha túl soká bámulja a halvány, mozdulatlan szikrácskák csoportját, fáradt szeme enged az akaratának, és már-már látja a koponyák tejfehér cseppjeit, a hajszálnál vékonyabb bordákat és lábszárcsontokat. De mihelyt egy pillanatra lehunyta a fáradtságtól égő szemét, a káprázat szertefoszlik.

Kikapcsolta a készüléket, és felállt. A vaksötétben behunyva a szemét, felidézte az imént látott képet, és megint ott foszforeszkáltak a bársony feketeségben a haláltáncos látomás pici csontvázai. Úgy érezte, mintha világtalan volna, mikor elengedte a fotel karfáját, és elúszott a kijárat fölött égő rubinpiros lámpácska felé. Olyan sokáig ült odabent a sötétségben, hogy elvakította a világos folyosó, nem indult el rögtön a lifthez, hanem megtámaszkodott az ajtó vastag habszivaccsal bélelt fülkéjében, és ez mentette meg, amikor a mennydörgő robajjal együtt elérte a gravitációs lökés. A fénycsövek kialudtak, az egész űrhajóval együtt megperdülő folyosón kigyulladtak a vészlámpák, de ezt már nem látta. Elájult.

Steergard nem feküdt le aludni a tanácskozás után, mert tudta, hogy GOD, akárhány taktikát eszel ki, lényegében nagyon egyszerű választás elé fogja állítani: vagy a kiszámíthatatlan kockázatot vállalja, vagy visszafordul. A

vitában határozottnak mutatkozott, de amikor egyedül maradt, olyan tanácstalannak érezte magát mint még soha. Alig tudott ellenállni a csábításnak, hogy a véletlenre bízza a választást. Az egyik faliszekrényben személyes apróságai között volt egy régi, nehéz bronzérme, Caesar profiljával és hátoldalán a vesszőnyalábbal, emlék az apjától, aki numizmatikus volt. Kinyitotta a szekrényt, még nem tudta, megteszi-e, hogy az űrhajót, a legénységet, az emberi történelem legnagyobb expedíciójának egész sorsát ily módon egy pénzdarabra bízza, bár azt már kigondolta, hogy a liktori vesszőnyaláb a menekülést jelenti — mert mi más lenne a visszafordulás? — , a masszív arc elmosódott profilja pedig azt, ami talán a vesztük lesz. Legyőzve belső ellenállását, a félhomályban előkotorta a faliszekrény rekeszeiből az érme lapos tokját. Kivette a pénzdarabot, és tétován forgatta. Van-e joga.? Dobni nem lehetett a súlytalanságban. Beszorította az érmét egy acél gemkapocsba, bekapcsolta az elektromágnest, amely az íróasztal lapja alá erősítve arra szolgált, hogy megtartsa az iratrögzítőnek használt acélkockák alá helyezett fotogramokat vagy térképeket. Félretolta az íróasztalon heverő nyomtatványokat, filmszalagokat, és mint a kissrác, aki valaha volt, megpörgette az érmét, mint a búgócsigát. A pénzdarab egyre lassabban pörgött a gemkapocs csúcsán, kis köröket írva le, végül eldőlt, és a hátlapját mutatta. Szóval vissza kellene fordulni. Megfogta a forgószék karfáját, hogy leüljön, és alighogy kezeslábasa a fotelba tapadt, megérezte, még mielőtt tudatára ébredt volna, hogy az egész szoba megremeg, először csak egy kicsit, aztán egyre erősebben, majd egy óriási erő lesöpörte a filmeket, papírokat, acélkockákat és a sötét bronzérmét az íróasztalról, őt pedig a fotelba préselte. A túlterhelés gyorsan fokozódott. Elsötétülő pillantással, mert a vér már kifolyt a szeméből, még látta a sebesen remegő, kerek falilámpa elmosódó fényét, hallotta, érezte, amint az acélfalakon át, bélésük alól áthatol az űrhajó minden eresztékének tompa nyögése, és amint a mindenfelől repülő, le nem rögzített tárgyak, készülékek, ruhadarabok csattogásán áthatol a riadószirénák távoli bőgése, mintha nem is a szirénák membránja üvöltene, hanem maga az űrhajó, amelynek teljes száznyolcvanezer tonnás tömegét megrendítette valami iszonyatos ütés, és míg a szirénák vonítását, a röpködő tárgyak robaját hallva, már elvakította a szörnyű súly, amely ólommal elöntött testét a fotelba sajtolta, az utolsó pillanatban megkönnyebbülést érzett.

Igen. Megkönnyebbülést, mert most már nem fordulhatnak vissza.

Tíz-húsz másodperc múlva már újra látott, bár a graviméter mutatója még jócskán a skála piros vonalait mutatta. A Hermész nem kapott közvetlen találatot. Nem is kaphatott volna. Bármi rohamozta is meg, a mindig éberen őrködő GOD visszaverte a támadást, de olyan ügyes és láthatatlan volt ez a roham, hogy GOD-nak nem volt ideje a rugalmas reagálásra, hát a végső eszközhöz folyamodott. A gravitációs falat semmi sem törheti át ebben a kozmoszban, csak a szingularitás — a Hermész tehát megmenekült, de a roppant erejű, hirtelen válaszcsapás óhatatlanul visszaütött, és akár a tüzeléskor hátralökődő ágyúcső, az egész űrhajó megremegett a sziderátorok kisülésének epicentrumában, bár a kilőtt energiának csak töredékét kapta. Steergard, meg sem próbálva felállni, mert teste még mindig a fotelba préselődött, tágra nyitott szemmel nézte, amint a nagymutató finoman remegve, milliméterenként lassacskán kimászik a kerek skála vörös szektorából. A végsőkig megfeszített izmai már engedelmeskedtek. A graviméter a fekete kettesig ereszkedet, és már csak a riadószirénák vonítottak egyhangúan minden fedélzeten.

Két kézzel ellökve magát a karfáktól, nagy nehezen felállt a fotelból, de csak úgy tudott megállni, hogy két öklével az íróasztalra támaszkodott — mint egy majom, amely megszokta, hogy előregörnyedve a karjaival is besegítsen a lábainak (nem tudta, honnan támadt ilyen gondolata ebben a pillanatban) —, és amint így állt ott, meglátta a padlóra szóródott filmek és térképek között apja érméjét, most is a hátlapjával fölfelé: vissza kell fordulni. Elmosolyodott, mert ezt a döntést már megkontrázta egy magasabb ütőkártya. A graviméter fehér korongján a mutató az egyenesen állt, és lassan tovább süllyedt. Sietnie kellett a vezérlőterembe, először is megtudni, mi van az emberekkel, már az ajtóban volt, de hirtelen sarkon fordult, felkapta a bronzérmét, és visszatette a szekrénybe. Senkinek sem kell megtudnia egypercnyi gyengeségét. A játékelmélet szempontjából nem is gyengeség volt, mert amikor nincs minimax megoldás, legjobb a tisztán véletlenszerű döntés. Igazolhatta volna hát ezt az érmeügyet, legalább önmaga előtt, de nem akarta. Az alagútszerű folyosó felénél járt, amikor viszszatért a súlytalanság. Hívta a liftet. Minden eldőlt. Nem akart harcolni, de ismerte az embereit, és tudta, hogy Szent Péter delegátusán kívül egyikük sem lenne hajlandó elmenekülni.