Stanislaw Lem - A Kudarc

Nem sikerült felderíteni, milyen eszközzel támadták meg őket, mert bármi volt is az, maradványai eltűntek a téridőben. GOD memóriája persze följe gyezte a védelmi akciót, és az adatok azt közölték a fizikusokkal, amit már úgyis sejtettek. A Hermész körül minden irányban szenzorok pásztázzák az űrt egészen a külső védelmi periméterig, a radarvisszhang százezer mérföldes sugárban kimutatna egy milliméteres idegen testet is. Sugárcsapást sem mértek a Hermészre — annak a színképelemzésben nyoma maradt volna. Ami történt, az egyelőre rejtélynek látszott: hirtelen megjelent a Hermész körül ötven-hatvan elmosódott peremű objektum, egy egész raj, amely koncentrikusan az űrhajó felé száguldott, méghozzá jóformán egyidejűleg. Egészen közel keletkeztek ezek az objektumok, egy-két mérföldnyire a Hermésztől. A fizikusok csak találgatni tudtak, törték a fejüket, hogyan hatolt át ez a raj észrevétlenül az éber védelmi rendszeren. Három lehetőséget okoskodtak ki. Baktériumoknál nem nagyobb részecskék felhői tömörülhettek soktonnás tömegekké, ami azt jelenti, hogy a Quinta-lakók ugyancsak értenek a szétszórtan célra vezérelt, majd maguktól összeforró parányok gyártásához. Tehát mikrokristályok felhője közeledett, s a kellő késleltetéssel már a periméteren belül, lavinává sűrűsödött.

A parányok, amelyek nem akárhogyan sűrűsödtek össze, hanem saját interakciójuk révén formálódtak lövedékké, rendkívül finom szerkezetűek lehettek. Kilenc másodperccel a csapás előtt az űrhajó magnetométerei a mágneses mező ugrásszerű erősödését regisztrálták a hajó körül. A mágneses mező csúcserőssége milliárd gauss volt, aztán néhány nanoszekundum alatt majdnem nullára csökkent. Ellene szólt ennek a feltevésnek, hogy előzőleg semmiféle elektromágneses aktivitást nem észleltek. A fizikusoknak halvány fogalmuk sem volt, miféle mechanizmussal lehet létrehozni ilyen erősségű mágneses mezőt, amelynek forrásai előzőleg nem tűnnek fel az érzékeny szenzoroknak. Dipólusok elméletben áthatolhatnak a védelmen, de a dipólusok felhőjét semlegesíti a sok billió molekula kölcsönös orientációja. A támadásnak ez a rekonstruálása olyan technikát feltételezett, amilyet eddig még sohasem terveztek a Földön, tehát kísérleti kipróbálására sem kerülhetett sor.

A második variáns az űrbeli kvantumeffektusok hasznosításának igencsak spekulatív módszerét fejtette ki. Eszerint semmiféle anyagi részecskét nem csempésztek át a védőkorláton, és az egész szferikus előtérben egyetlen porszemecske sem volt. A fizikai űr számtalan virtuális részecskét tartalmaz, amelyek kívülről jövő energialökés hatására materializálódhatnak. Ez az elgondolás feltételezi, hogy az űrhajót a felismert védősugárzás hatáskörén kívül a legkeményebb ultraröntgen hullámhosszú gammasugárgenerátorokkal vették körül, és ezek centripetális kisülése, vagyis az így létrejövő gömb alakú, fénysebességgel zsugorodó hullám pontosan a védő sugárzással találkozva alagúteffektust hozott létre: az űrhajó körül kibocsátott energiakvantumok elegendő hadront lőttek ki az űrbe, hogy ezek minden irányból a Hermészre zúduljanak. Reális módszer, de rendkívül bonyolult műszerezettséget igényel, precíziós térbeli diszlokációt, valamint a műholdak tökéletes álcázását. Ez nemigen látszott valószínűnek.

A harmadik változat lényege az volt, hogy a Quinta-lakók negatív energiát alkalmaztak a védelmi periméteren kívül, ehhez azonban ismerniük kellene a csillagtechnikát, méghozzá makrokvantumos formájában, előzőleg energiát szíva el a naptól, mivel ha a bolygón akkora erőművek volnának, amelyek képesek előállítani a szükséges kapacitást, jelenlétüket már a beindításkor elárulta volna a Hermésznek a környező terület felhevülése a maradék hőtől.

GOD-ot a támadás teljesen váratlanul érte, és ezért a gravitációs mentőövhöz folyamodott. Mindkét fő erőmű teljes kapacitását bedobva, toroid formájú gravitációs gyűrűkkel övezte az űrhajót. A tóruszokon belül, mint egy vízszintes meg egy függőleges autóabroncs középpontjában, állt a Hermész, a felé irányzott lövedékek pedig a Schwarzschild-görbe mentén kivágódtak az űrbe. Mivel minden anyagi objektum, amely ebbe a görbébe kerül, elveszíti minden fizikai tulajdonságát az elektromos töltésen, a forgatónyomatékon és a tömegen kívül, és a gravitációs sír formátlan részecskéjévé válik, a bevetett támadóeszközöknek semmilyen nyomuk sem marad. Az átüthetetlen páncélként működő tóruszok csak tizenöt másodpercig léteztek, ami az űrhajónak 1021 joule-jába került. A Hermész az implóziós gravitációs falak toroidos konfigurációjának köszönhette, hogy nem osztotta a Gábriel sorsát, vagyis önvédelmével nem semmisítette meg önmagát. Mivel azonban a gravitációs impulzusokat nem lehet az emittor közelében élesen fókuszálni, a felszabadult energia körülbelül százezred részének csapása a hajóra zúdult. Néhány húszezred rész már szétzúzta volna, mint kalapács a kifújt tojáshéjat.

Az emberek simán megúszták a dolgot; Steergard és Kirsting kivételével mindenki aludt vagy legalábbis az ágyához szíjazva feküdt, mint Tempe. Harci felszerelése az űrhajónak nem volt. Polassar javasolta, hogy bármi következzék is, álljanak a perihéliumra, mert pótolni kell az energiát, amit a támadás visszaverésével elvesztettek. Útközben a Hermész átszelt egy ritkás gázfelhőt, amelyet a napviharban eloszló protuberanciának véltek, de a szenzorok kimutatták, hogy számtalan molekula tapadt a páncélhoz, és katalitikus úton felhevítik. Mintát vettek, és kiderült, hogy ezek a molekulák a már ismert viroidokéval rokon, különleges maró hatást gyakorolják. Steergard tehát megtette azt, amit az apostoli delegátussal beszél getve úgy nevezett: „nyílt sisakkal lépünk fel”. A Hermész egy hőcsapássorozattal szétsöpörte a felhőt, a páncélhoz tapadt erovírusokat pedig a legegyszerűbb módon pusztította el: hűtőit a legmagasabb fokozatra kapcsolta, majd forogva, mint pecsenye a roston, átszelte egy napkitörés felszínét, alig néhány fénymásodpercre a fotoszférától, aztán stacionáriusra csökkentette sebességét, és tatjával a Dzéta felé fordulva, megnyitotta az energianyelőket. Az így feltankolt energia egy részét a hűtésre fordította, a többit beszippantották a sziderális aggregátok.

Eközben a legénység három csoportra szakadt.

Harrach, Polassar és Rotmont a felhőkalandot a Quinta-lakók második támadásának minősítette. Kirsting és El Salam nem ellenük irányuló, szándékos támadást látott benne, hanem sajátos véletlent — a Hermész elaknásított területre tévedt, amelyet már jóval az ő érkezésük előtt elaknásítottak. Nakamura közbenső álláspontja így hangzott: a felhő nem a Hermésznek vagy quintai műholdaknak állított csapda volt, hanem a bolygó fölött katonai célokra használt mikromachikus fegyverek amolyan „szeméttelepe”, és a nap gravitációs sodrása hajtotta a perihélium felé, a hadviselő felek szándékai ellenére.

Arago hallgatott. GOD a védekező, támadó és egyezkedő tevékenységek lehetséges stratégiáinak programozásával foglalatoskodott. Egyik fajta tevékenységet sem részesítette előnyben: kevés volt az adat ahhoz, hogy bármelyik eljárásmódot optimalizálni tudja.

Gerbert úgy vélekedett, az egyetlen helyes megoldás, ha lemondanak a kapcsolatfelvételről és az erődemonstrációról, de nem tartotta magát illetékesnek, hogy részt vegyen az egyre élesebb vitákban. Tempe, akit a parancsnok hívatott, miközben az energiaveszteséget pótolták, azt mondta, hogy ő sem SETI-szakértő, és nem ő az űrhajó parancsnoka.