Stanislaw Lem - A Kudarc

Ha az inváziós erők és a holdbéli erődítménybe telepített védőerők nagyjából egyformák, egyik fél sem képes teljesen uralma alatt tartani a holdat. Valószínűleg ez történt, mialatt az egyik fél a holdon éppen ki akarta építeni támaszpontját. A támadás hatására kénytelen volt elhagyni a holdat, a támadóknak viszont nem volt elegendő erejük ahhoz, hogy megszállják.

Más oka is lehetett a visszavonulásnak: a távközlést megzavaró újabb találmányok. Ha így történt, a hold elveszített hadászati értékét mint a hadműveletek bolygón kívüli parancsnoki támaszpontja.

A kozmomachia absztrakt modellje egy sokfázisú tér, amelyben kritikus felületeket alkot az átmenet a körös-körül már elért fázisból a következő fázisba. Az immár csillagászati méretekben táguló szferomachia olyan harci módszereket kényszerít az ellenfelekre, amelyek történelmükben példa nélkül állnak.

Ha az ellenfél képessé válik megszakítani az egyik fél hadműveleti törzseinek kapcsolatát szárazföldi, vízi, légi és űrbeli támaszpontjaival és fegyvereivel, akkor ezen fél részéről az egyetlen, hadászatilag optimális válasz az, hogy egyre nagyobb harci autonómiát adjon saját fegyvereinek és támaszpontjainak.

Kialakult egy olyan helyzet, amelyben minden vezérkar felismeri a centralizált vezetési formák használhatatlanságát. Felmerül a kérdés: miként valósítható meg a támadó-védekező hadászat, ha a parancsnokságnak nincs kapcsolata saját quintai és űrbeli erőivel?

Senki sem zavarja a saját hírközlő és parancstovábbító csatornáit. Az általános zavarás az úgynevezett tükörhatásból adódik. Mindegyik fél a másiknak igyekszik ártani, hírközlését zavarva, és viszonzásul ugyanezt kapja. Korábban a ballisztikus rakéták célzási pontossága és rombolókapacitása terén folyt a verseny, most a hírközlés oltalmazása terén folyik. Az előbbi verseny abból állt, hogy felhalmozták a pusztító eszközöket, és fenyegetőztek a bevetésükkel. A második verseny „hírközlési háború”. A kommunikáció zavarásáért és megmentéséért vívott csaták reálisak, bár nem járnak sem pusztítással, sem véráldozattal. Az ellenfelek fokozatosan zajjal töltik meg a rádiós csatornákat, így elvesztik az ellenőrzést saját hadrendbe állított fegyvereik, valamint az ellenfél fegyverzete és harckészültsége fölött.

Azt jelenti ez, hogy a vezérkari parancsnoklás megbénítása a kozmoszba helyezi át a csatákat, a világűr az önállósult fegyverek szüntelen támadásainak és ellentámadásainak hadszínterévé válik? Az űrbeli fegyvereknek az a feladatuk, hogy önállóan megsemmisítsék az ellenség műholdjait?

Szó sincs róla. Továbbra is elsőbbséget élvez a kommunikációért vívott harc. Az ellenfelet mindenütt meg kell vakítani.

Először létrejön egy áthághatatlan küszöb: a bolygón telepített erők frontális összecsapása lehetetlenné válik, amikor a robbanótöltetek pusztító ereje, a rakéták célzási pontossága és e kettő potenciális következménye, vagyis a mindent elpusztító atomhalál óhatatlanul véget vetne a háborúnak.

Az ellenfelek más módon már nem árthatnak egymásnak, tehát kölcsönösen elpusztítják egymás képességét a fegyverek irányítására. A rádióadásokat minden hullámhosszon elnémítja a zavarás. A közlőcsatornák egész átviteli térfogatát kitölti a zaj. Egy elég rövid időszakban a fegyverkezési verseny abból áll, hogy a zavaróadók igyekeznek nagyobb erővel sugározni mint a felderítő és parancstovábbító adók. Ám ez az eszkaláció, a zajt erősebb jelekkel átütő adók és a még erősebb zavaróadók versenye, szintén patthelyzetbe fullad.

Egy darabig még fejlődik a mézeres és lézeres hírközlés. De paradox módon a sugárzáserősség növelésével folytatott elektronikus háború itt is patthelyzethez vezet: ha a lézersugár elég erős ahhoz, hogy áttörjön a zajon, felderítőből pusztító eszközzé válik. Érzékletes hasonlattal szólva: tegyük fel, hogy egy vak ember a ködben egyre hevesebben csapkod a fehér botjával. A tájékozódást szolgáló bot ütőfegyverré válik.

A közeli patthelyzetet előre látva, mindegyik fél olyan fegyverek kifejlesztésén munkálkodik, amelyek előbb harcászati, majd hadászati autonómiával is rendelkeznek. A harceszközök függetlenné válnak gyártóiktól, kezelőiktől és a parancsnoki harcálláspontoktól.

Ha ezeknek a fegyvereknek, miután már szétszórták őket az űrben, az lett volna a fő feladatuk, hogy az ellenség hasonló fegyvereit megsemmisítsék, akkor a szféra tetszőleges helyén megindult összecsapás olyan általános ütközetet lobbantott volna fel, amely sztyepptűzként terjed tova, egészen a bolygó felszínéig, ami a legnagyobb erejű globális csapásváltásra, tehát általános pusztulásra vezetett volna. Ennélfogva ezeknek a fegyvereknek nem szabad harcérintkezésbe kerülniük. Feladatuk az, hogy sakkban tartsák egymást, és ha mégis pusztítanak, csak alattomosan tehetik, mint a vírusok, nem pedig mint a bombák. Gépi intelligenciájuk igyekszik foglyul ejteni az ellenséges fegyverek intelligenciáját, kárt tenni benne, vagy úgynevezett vírusprogramokkal elérni, hogy a másik fél műholdjai „dezertáljanak”, aminek távoli megfelelője a földi történelemben a janicsárok példája: a törökök gyerekeket hurcoltak el a leigázott országokból, és saját hadseregük harcosaivá nevelték őket.

A szferomachia fenti modellje nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Növekedésének minden szakaszát kísérhetik deszantakciók, kémkedés, terrorcselekmények, beszivárgás, álcázó és megtévesztő manőverek, az utóbbiak célja, hogy látszatcselekményekkel igen költséges, sőt önpusztító téves következtetésre vezessék az ellenfelet. A vezetékes távközlés, valamint az elektronikus impulzusgerjesztő eszközök jóvoltából az ellenfelek a bolygón megőrizhetik a központi vezérkar bizonyos hatósugarú működőképességét — ennek kiterjedése nem állapítható meg, már csak azért sem, mivel ez a hatósugár a műszaki innovációk nyomán változik. Fogalmi szótárunkban nincs kifejezés a quintai típusú szferomachiára, mivel az nem is háború, nem is béke, hanem permanens konfliktus, amely tartósan leköti az ellenfeleket és kimeríti erőforrásaikat.

Tekinthetjük-e ezek szerint a szferomachiát az anyagi háború kozmikus változatának, amelyben a nyersanyagok, energia és innovációs képesség szempontjából gyengébb fél lesz a vesztes? Erre a hagyományos kérdésre olyan választ kell adnunk, amely nem hagyományos. A bolygó lakosai sem kifogyhatatlan ásványkincsekkel, sem kimeríthetetlen energiaforrásokkal nem rendelkeznek. Ez a két tényező korlátozza ugyan a konfliktus időtartamát, de senkinek sem biztosítja a győzelmet. Az utolsó szakasz modellje egyszerűen a csillag.

A csillag, mint ismeretes, a benne lejátszódó termonukleáris reakcióknak köszönheti létezését, ezek során a csillag belsejében a hidrogén héliummá alakul át, ez a reakció milliós nagyságrendű nyomás alatt és hőmérsékleten megy végbe. Amikor izzó belsejében a hidrogén mind elégett, a csillag zsugorodni kezd. A gravitáció összepréseli, ezáltal belsejében emelkedik a hőmérséklet, és beindulhatnak a szén magreakciói. Közben a belső héliumgömb körül, amely az elégett hidrogén „hamuja”, a maradék hidrogén nukleáris reakciója tovább folyik, és a csillagnak ez a tüzes külső szférája egyre tágul. A dinamikus egyensúly végül hirtelen felborul, és a csillag robbanásszerűen kilöki az űrbe külső gázburkát.