Stanislaw Lem - A Kudarc

Nos, ahogyan az öregedő nap külső szférája létrejön és egyre tágul, amint a hidrogén héliummá, a hélium szénné alakul át, és így tovább, úgy hozzák létre a fegyverkezési verseny egyes szakaszai a bolygóközi szferomachikus gömb új meg új felszíneit.

A centrumban, vagyis a Quintán, még mindegyik fél megőrzi a katonai hírközlés egy minimumát. A bolygó körül az egymást sakkban tartó autonóm fegyverrendszerek tevékenykednek. Önállóságukat azonban korlátozták a vezérkari programozók, nehogy harcba keveredjenek egymással, és beindítsák a láncreakciót, amely a bolygót is harci tűzbe borítaná.

De a programozók kutyaszorítóban vannak. Minél rafináltabb önálló fegyvereket lő ki az űrbe az ellenfél, annál nagyobb támadó és védelmi szuverenitást kell adni a harci rendszereknek. Elemeztük a szferomachia helyzetét legalább százévi háborúskodás után. Sem a numerikus, sem az analóg szimuláció nem ad egyértelmű eredményt. A modell szerzői azonban a számítógépen lejátszott variánsok alapján feltételezik, hogy létezik egy restrikciós küszöb az autonóm harceszközök programozásában, és hogy ezen a küszöbön felül a csak önálló fegyverek már önkényesen viselkedhetnek. Ezzel a képpel eltávolodunk a csillag modelljétől, és a természetes evolúció modelljéhez közeledünk. Az autonóm fegyverek olyanok mint az alacsonyabb rendű élőlények, amelyeknek agresszivitását az önfenntartás ösztöne korlátozza. Az önkényesen viselkedő fegyverek olyanok mint az értelmes élőlények, amelyek immár szert tettek a találékony, kreatív gondolkodásra, és pusztán ravasz vagy ügyes alárendeltekből új cselekvési taktikák bevezetőivé válnak. Az ilyen fegyverek kiszabadulnak építőik közvetett ellenőrzése alól. A kutyaszorítóban lévő fegyvergyárosokról szólva a modell szerzői arra utaltak, hogy a programozók két tűz közé kerülnek: vereség fenyegeti azokat is, akik visszafogják fegyvereik intelligenciájának növekedését, és azokat is, akik serkentik ezt a növekedést. A lényeg az, hogy az egyre táguló szferomachia elveszíti dinamikus stabilitását, és noha jövendő sorsa nem jósolható meg egyértelműen, mindenképpen túllép a harcot indító felek érdekein. Ez az állapot egyelőre még meszsze van. Az Euridikéről észlelt felvillanások lehettek igen fejlett harci egységek összecsapásai a Dzéta naprendszerének peremén. A Quintától több milliárd mérföldnyire zajló összecsapások azt jelentik, hogy a tényleges ütközetek a bolygótól csillagászati távolságban lévő frontokon játszódhatnak le. Ott a háború már „forróvá” válhat. Az is lehetséges, hogy a jövőben kiszámíthatatlan áttételeket produkál a szferomachia belső köreiben. Aki járatos a Clausewitz utáni hadászatban, nemigen számíthat arra, hogy ez a háború valamelyik hadviselő fél győzelmével fog végződni. De a tudós stratégák kényszerhelyzetben vannak, mint a játékos, aki nem állhat fel az asztal mellől, mert minden tőkéjét bedobta a játékba. Éppen ez a tükörhelyzet lényege. Teljesen érdektelenné vált a valaha főbenjáró kérdés: ki kezdte a fegyverkezési versenyt. A hadviselő felek békés vagy agresszív szándéka már nem nyilvánulhat meg a konfliktusban. Minden résztvevő szemszögéből rosszul alakul a játék, és nem végződhet másképpen, mint pirruszi győzelemmel.

Ha így állnak a dolgok, mekkora a kapcsolat esélye? Ezt az emlékirat szerzői nem tudják. Amíg a kozmikus sakktáblán azonos erejű fekete és fehér bábok mozognak, általában nem bocsátkoznak harcba, hanem csak sakkban tartják egymást. A teljesen új, ismeretlen szereplők erejét viszont harccal próbálják felderíteni. Az effajta összecsapást régen felderítő csatározásnak hívták. Lehetséges, hogy nem a bolygó, nem az ottani államok, vezérkarok, hatóságok támadták meg a Hermészt, hanem automata eszközök, mint „idegen testet”, mint óriási méretű, ismeretlen technikai terméket. Nem úgy, ahogy rablók támadják meg a békés járókelőt, hanem úgy, ahogy az élő szervezeten belül a védekezést szolgáló limfociták megtámadják a behatoló, fertőző mikrobákat.

A fegyverkezési versenyt szinte semmi sem korlátozza. Még a régi harci műholdakat is le lehet vinni a bolygóra, és felújítani. De a viroid típusú fegyverekhez, a mikrominiatürizált élősdiekhez, a napenergiával működő, önmagukat felépítő molekulákhoz csak rengeteg sok mérnöki lelemény kell, nyersanyag szinte semmi.

A befejező részben Polassar, Rotmont és El Salam összegezték, milyennek látják a Quintát. Mint az uralomért vívott több évszázados harc terméke, ez a mesterséges szervezet, a hétmilliárd mérföldes sugarú szferomachia olyasminek fogható fel, mint egy rákbeteg élőlény. Kozmikus szervei a konfliktus többé vagy kevésbé rosszindulatú áttételei, de itt véget ér az analógia az élőlénnyel, mert ez a komplexum még csírájában sem volt soha „egészséges”, hiszen már fogantatásakor megfertőzte az egymás ellen csatázó technikák antagonizmusa. Nincsenek „normális szövetei”, és a dinamikus egyensúlyban való fennmaradását az egymás ellenében ható „rákos daganatok” teszik lehetővé. Ahhoz, hogy ezt a sajátos egyensúlyt fenntarthassák, kölcsönösen figyelniük kell egymást. Mihelyt valahol, a belső vagy a külső bolygók között, tőlük merőben különböző, újfajta valamik tűnnek fel, azokat nyomban lefegyverzik, sakkban tartják vagy „áttérítik” („janicsárrá” nevelik) a technikai „antitestecskék”, amelyek célja nem valamiféle gyógyítás (itt nincs kit meggyógyítani), hanem a dinamikus status quo ante fuit, vagyis a patthelyzet megőrzése. Ha így van, a Hermész először ősrégi csaták maradványaira bukkant, aztán „elaknásított területre” tévedt, és ezzel váltotta ki az éjszakai villámtámadást. A jelen hipotézis fényében érthető, hogy a Nagykövet tevékenysége válasz nélkül maradt. Amennyiben a kapcsolatról való lemondás nem jöhet számításba, a SETI-tervben kidolgozott összes taktikát alkalmatlannak kell minősíteni, és újakat kell keresni, amelyek pozitív eredményt ígérnek. A szferomachikus modell szerzői nem tudják, létezik-e hatékony taktika. Javaslatuk: mellőzni kell az előre elkészített programot, és meg kell kísérelni egy precedens nélkül álló, új stratégia kidolgozását.

A tanulmányt Harrach és Kirsting is aláírta.

Mi más következhetett most, mint egy újabb tanácskozás? Bár a Hermész már feltöltötte energiakészleteit, Steergard úgy vélte, az a legbiztonságosabb, ha napközeli pályán maradnak, és beállt az űrhajóval a Dzéta fölé, a hűtéshez felhasználva a nap forróságát. Mivel kényszerpályán voltak (sem a naphoz, sem a Quintához képest nem stacionárius pályán), a szükséges jókora meghajtás gravitációról is gondoskodott.

Tempe tehát nem röpködve, hanem kényelmesen gyalogolva baktatott Harrach után a tanácskozásra, és közben megjegyezte, hogy az űrhajózás az utolsó pillanatban elkerült katasztrófákból és soha el nem kerülhető értekezletekből áll.

Nakamura volt az első hozzászóló. Kifogásolta a bolygótól függetlenné vált szferomachia modelljét. Lehetséges, hogy a Quintától távol a harceszközök már nem engedelmeskednek gyártóiknak, de a vezérkarok hadműveleti tevékenysége kisebb hatókörben ma is érvényesül. Máskülönben a Gábrielt nem érhette volna két irányból jövő, összehangolt támadás.

A fehér jégsapkás északi félteke óceánja két földrészt választ el egymástól — a nyugati, amelyet Norsztráliának neveztek el, kétszer akkora mint Afrika, a keleti pedig Hepária, ez onnan kapta a nevét, hogy formája egy szétlapított májra emlékeztet. A Gábrielnek Hepáriában kellett volna leszállnia a csillag alakú városféleségnél. A felvételekből, amelyeket a Gábriel útközben készített, Nakamura megállapította, honnan lőtték ki a rakétákat: mindkét indítóállás az egyenlítőnél van, de más-más kontinensen! Igaz, felhők takarták őket, és a rakétaindításra jellemző lángoszlop sem volt látható. Nakamura azonban úgy vélte, vagy katapultálták a rakétákat, vagy alacsony hőfokon működik a meghajtófokozatuk. De akár kikapcsolt motorral lőtték fel őket, akár hideg részecskesugárral működnek, a hangsebességet túllépve a rakéták felhevültek, pályájuknak ezt a forró részét már észlelni lehetett, és abból retropolációval kiszámítani a kilövés helyét.