Stanislaw Lem - A Kudarc

— Az majd kiderül. De nem most. Kérem az eredményeket.

Nakamura még a száját sem nyithatta ki, mikor Steergard hozzátette:

— Megtámadták a műszereket?

— Kétszer. A gracerek elpusztítottak pár tucat rakétát. A Holenbachelhajlás megszakította a spinogramok vételét, de a képekben nem esett kár.

— Honnan indultak azok a rakéták?

— A károsult kontinensről, de a katasztrófaövezeten túlról.

— És pontosabban?

— A hegyrendszer négy pontjáról, tizenöt fokkal a sarkkör alatt. Föld alatti kilövőkből, amelyeket sziklaimitációval erődítettek meg. Több ilyen indítóállás is van ott, különböző délkörök mentén, egészen az egyenlítőig. A felvételek több mint ezret mutattak ki. Biztosan van még több is, de azok a legtisztábban észlelhetők, amelyek az impulzusmezőre merőlegesen álltak. A bolygó forog, a mező mozdulatlan marad. Folyamatos spinoszkopia esetén értéktelen kép keletkezne. mintha egy ember állandóan forogna a röntgenkészülék előtt, míg a felvételeket készítik róla. Ezért áttértünk a mikroszekundumos pillanattomográfiára. Eddig tíz-tizenöt millió kocka gyűlt össze. Ki akartam várni a végét, vagyis a Quinta teljes fordulatát, és csak aztán adni át az összes szalagot GOD-nak.

— Értem — fejezte be helyette Steergard. — GOD még nem kapta meg a felvételeket, és nem összegezte őket?

— Az egész anyagot még nem. De már átnéztem az óránként összegyűlt tomogramok összegezését.

— Az is valami! Halljuk.

— Asztrogátor, én jobban szeretném, ha személyesen nézné át a legélesebb spinogramokat. A szóbeli leírás nem lehet objektív. Szinte mindaz, ami a filmeken látható, alapot ad egy bizonyos értelmezéshez, de teljesen biztos diagnózishoz nem.

— Jól van.

Felálltak. Nakamura betette a lemezt a magnetovizorba, és a monitor kivilágosodott. Elmosódott, remegő csíkok futottak át a képernyőn, a fizikus egy ideig babrált a beállítással, a kép elsötétült, aztán megpillantottak egy kör alakú színképet, közepén kerek, fekete folttal, peremén egyenetlenül világosabb koszorúval. Nakamura addig állítgatta a képet, míg a bolygó domború felszíne a képernyő alsó felébe került. A litoszféra átlátszatlanul fekete félköre fölött ugyanilyen hajlott sávban fehéres köd terjengett, a legsűrűbb ott, ahol a horizonttal érintkezett: a légkör a felhők parányi pihéivel. A fizikus átállította a színképet, a könnyű elemek felől az egyre nehezebbek felé haladva. A légköri gázok nyomtalanul eltűntek, és a kontinentális lemez addig áthatolhatatlan feketesége világosodni kezdett.

Tempe Harrach és a parancsnok között állva figyelte a képernyőt. Már az Euridiké fedélzetén megismerkedett a bolygóspinoszkópiával, de ekkora hatású alkalmazását még sohasem látta. A csillagászati hatósugarú nukleoszkóp olyan erősségű mágneses mezőbe fogva vizsgálja a bolygót, amely a csúcsimpulzusok idején annyi gauss lehet mint egy mikropulzár mágneses mezejének erőssége. A bolygót keresztben átvilágítják, és az atomi spinrezonancia alkotta képekkel szépen fölszeletelik, vagyis az irányított mágneses mező koncentrálásával sorra tomografálják a bolygó rétegeit, a felszíni rétegektől kezdve a közepe felé, a köpeny és a mag egyre forróbb rétegein át.

Ahogyan a mikroton metszeteket készít a szilárddá dermesztett szövetekből, hogy sorra meg lehessen tekinteni őket a mikroszkóp alatt, úgy teszi lehetővé a nukleoszkóp felvételek készítését, amelyek rétegről rétegre haladva kimutatják az égitest belső atomi szerkezetét, amelyet sem rádiólokációval, sem neutronszondázással nem lehet földeríteni. A rádiólokátorok számára a bolygó teljesen átlátszatlan, a neutrinósugárzás számára túlontúl átlátszó, tehát a sokpólusú mágneses spinoszkópián kívül semmi más eszközzel nem lehet belepillantani az égitestek mélyébe — igaz, ez csak a kihűlt égitestekre, a bolygókra és holdakra vonatkozik.

Tempe elég sok mindent összeolvasott erről. A mágneses térerősség távfókuszálása az atommagok spinjét, azaz perdületét az erővonalak mentén megnöveli, majd a mágneses mező kikapcsolása után az atommagok leadják a beléjük kényszerített energiát. A Mengyelejev-táblázat minden elemének atomjai ilyenkor a rájuk jellemző rezonanciával rezegnek. A receptorban megörökített kép a metszet nukleáris portréja lesz, amelyen az atomok szextilliói töltik be a közönséges szitanyomásos fénykép pontocskáinak szerepét. A nagy energiájú nukleoszkópia előnye, hogy nem ártalmas az átvilágított anyagi objektumokra nézve, tehát az élőlényeknek sem árt, hátránya viszont, hogy ekkora energiát alkalmazva, a kibocsátó forrásokat nem lehet elrejteni.

A fizikusok utasításai szerint GOD mindegyik metszet felvételeiből kiszűrte a technikai felhasználásra különösen alkalmas elemek spinogramjait. A kiválasztás alapjául elég valószínűnek látszó feltevések szolgáltak, az egyedüliek, amelyek rendelkezésükre álltak: a quintai és a földi technoszféra legalább részleges analógiája. Az átvilágított bolygó kérgébe mélyen belenyúlt egy jellegzetes rajzolatú hálózat, amelynek anyagát a vanádium, króm és platina vegyületei, továbbá nehézelemek, így ozmium és irídium alkották. Ez a felszín alatti fonalhálózat energiavezetékek gondolatát sugallta. A lunoklazma sújtotta terület spinogramjai a pusztulás kaotikus mikrofókuszait mutatták ki, a Medúzának elnevezett csillag alakú képződmény pedig zűrzavaros romhalmaznak látszott, uránvegyületek nyomaival. Ugyanitt meszet is találtak. Ahhoz túl keveset, hogy romba dőlt lakóépületekre gondoljanak; épületekre jellemző maradványokat a talaj egyáltalán nem mutatott, ezért az a sejtelem támadt bennük, hogy sok millió élőlény maradványait látják — ezek az élőlények haláluk előtt vagy után radioaktív sugárfertőzést szenvedtek el, mivel a mész jó része olyan izotóp volt, amilyen csak sugárfertőzött gerincesek csontvázában keletkezik. Ez a felfedezés, noha csak mint bizonytalan gyanújel, minden szörnyűsége mellett egy csipetnyi vigaszt is nyújtott. Eddig nem tudhatták, hogy a Quinta lakossága eleven lényekből áll-e, vagy netalán holmi élettelen automatákból, egy hajdan élt, kihalt civilizáció örököseiből. Nem zárhatták ki azt a hátborzongató hipotézist, hogy a fegyverkezési verseny kiirtotta az életet, a még élők esetleg óvóhelyeken vagy barlangokban vegetálnak, és gépi örököseik folytatják a háborúskodást.

Ettől tartott Steergard az első összecsapások óta, bár ezt az aggodalmát megtartotta magának. Lehetségesnek vélte a történelmi események olyan alakulását, hogy a több évszázados háborúskodás folyamán az élő erő helyébe gépek lépnek — nemcsak az űrben, amiről már meggyőződhettek, hanem a bolygón is. Az önfenntartó ösztön nélküli harci automaták, amelyeket öngyilkos harcra szántak, aligha állnának le tárgyalgatni a kozmikus betolakodóval. Igaz, a vezérkaroknak, még ha kizárólag számítógépekből állnak is, mindenképpen meg kellene őrizniük az önfenntartás készségét, de ha egyetlen irányelvük az, hogy hadászati tevékenységek folyamán fölénybe kerüljenek, őket is hiába próbálnák tárgyalásokra bírni.

Ezzel szemben élők és élők között a kapcsolat esélye a nullánál nagyobb. A spinogramok megtekintése, az a lehetőség, hogy hullahegyeket láttak, csontvázak tömegét, mert erre utal a mész és a mészizotóp aránya, őszintén szólva elég csekély optimizmusra adott okot. Még csak jámbor óhajról sem nagyon lehetett beszélni. Miközben a pilóták és a parancsnok Nakamurát hallgatták, aki magyarázatokkal fűszerezte a kritikus felvételeket — előre közölve, hogy következtetéseinek zöme csupán találgatás —, csengett az interkom. A parancsnok fölvette a kagylót: