Stanislaw Lem - A Kudarc

— Steergard.

Hallották, hogy a vonal túlsó végén beszél valaki, de nem értették, mit mond. Amikor elhallgatott, Steergard csak hosszabb szünet után válaszolt:

— Jól van. Most mindjárt? Tessék. Várom. Letette a kagylót, feléjük fordult, és azt mondta:

— Arago.

— Elmenjünk? — kérdezte Tempe.

— Nem. Maradjatok.

És mintha akarata ellenére csúszott volna ki a száján:

— Nem gyóntatás lesz.

A dominikánus belépett, talpig fehérben, bár nem szerzetescsuhában. Hosszú fehér pulóvert viselt, és csak a nyakát övező sötét zsinór árulkodott róla, hogy keresztet hord a mellén. Amikor meglátta a jelenlévőket, megállt az ajtóban.

— Nem tudtam, hogy éppen tanácskozás van, asztrogátor.

— Foglaljon helyet, tisztelendő atya. Ez nem tanácskozás. Vége annak az időnek, amikor parlamentáris vitákat rendeztünk és szavazgattunk.

És mintha úgy érezné, hogy ez túl erélyesen hangzott, hozzátette:

— Nem akartam, ami történt. De a tények keményebbek az én szándékaimnál. Üljön le mindenki.

Leültek, mert noha mosolyogva kínálta hellyel őket, ez parancs volt. A szerzetes négyszemközti beszélgetésre készült. Vagy talán bántották Steergard kategorikusan csengő szavai. Az asztrogátor kitalálta Arago habozásának okát, és megjegyezte:

— C'est le ton qui fait la chanson. De nem én komponáltam ezt a zenét. Ámbár megpróbáltam. pianissimóban.

— Aztán jerikói harsonaszó lett belőle — mondta a szerzetes. — De talán már elég a zenei parafrázisokból.

— Hát persze. Nem akarom kerülgetni a forró kását. Rotmont önnél járt egy órával ezelőtt, és tudom, miről szólt az a beszélgetés. vagy hittudományi fejtegetés. nem, maradjunk inkább a beszélgetésnél. amelyre GOD adott okot. A témája, ugye. az asztrobiológia.

— Nemcsak az — szögezte le a dominikánus.

— Tudom. Ezért megkérdezem, milyen minőségben fogadjam az új vendéget: mint orvost vagy mint pápai nunciust?

— Nem vagyok nuncius.

— De igen. akár a Szentszék akaratából, akár a nélkül. In partibus infidelium. Sőt talán in partibus daemonis. Arra az emlékezetes mondatra utalok, amelyet nem az asztrobiológia doktora, hanem Arago atya mondott az Euridikén, Bar Horabnál. Ott voltam, hallottam, és megjegyeztem. Most pedig hallgatom.

— Ugyanazokat a felvételeket látom itt, amelyeket Rotmont elmagyarázott nekem. Valóban GOD adott okot a jövetelemre.

— A mészhípotézíssel? — kérdezte a parancsnok.

— Igen. Rotmont megkérdezte tőle, hogy az a csík, amely bizonyos pontok színképelemzésében ismétlődik, nem mészizotóp-e. GOD szerint nem zárható ki, hogy az.

— Ismerem a részleteket. Ha ezek csontok, akkor milliószám. Hullahegyek.

— A kritikus hely egy nagy agglomeráció, valószínűleg a Quinta-lakók települése — mondta a szerzetes. Sápadtabbnak látszott mint máskor. — Mert ötvenmérföldes átmérőjű menazseria aligha lehet, igaz? Tehát népirtás történt. A tömeggyilkosság áldozatainak temetője nem különösebben kedvező színtér a történelmünkben példa nélkül álló eseményhez, amelyre készülődtünk. A SETI-terv atyái nem úgy képzelték a kapcsolatot az idegen értelemmel, hogy a helyszínt a házigazdák hullái borítják.

— A helyzet sokkal rosszabb — felelte Steergard. — Nem, hallgasson végig. Ismétlem: rosszabb történt mint egy katasztrófa, amelyet senki által nem óhajtott véletlenek egybeesése idézett elő. Azok a színképvonalak származhatnak csontvázakban lévő mészizotópoktól. Ezt nem zárhatjuk ki százszázalékos bizonyossággal. Mondtam, hogy a bolygó válaszolhat a mi ultimátumunkra a határidő lejárta előtt, de nem jelzésekkel. Az ő felfogásuk szerint, amelyet a maximális gyanakvás jellemez, előnyösebbnek mutatkozhatott az ellentámadás. De azt nem feltételeztem, hogy előre megfontolt szándékkal magukra zúdítják a kavitált holdat. Tömeggyilkosok lettünk, de olyanformán, ahogy egy bizonyos olasz eretnek mondta: „Ahol túlteng az erény, ott a pokol erői győzedelmeskednek.”

— Hogy értsem ezt? — döbbent meg Arago.

— A fizika kánonai szerint. Bejelentettük nekik, hogy fölényünk bemutatása céljából felrobbantjuk a holdat, és biztosítottuk őket, hogy ettől a sziderális művelettől a hajuk szála sem fog meggörbülni. Vannak szakértőik, akik járatosak az égi mechanikában, tehát tudták, hogy egy égitestet úgy lehet a legkisebb energiabefektetéssel darabokra törni, ha megnövelik a magjában uralkodó nyomást. Tudták, hogy a széttört hold darabjai csak akkor maradnak a hold eredeti pályáján, ha a robbanást pontosan a hold tömegének középpontjába koncentráljuk. Ha azokat a sziderátorainkat fogták volna el, amelyek a nap felől vagy túloldali ferde irányból közeledtek a holdhoz, akkor a robbanás magasabb pályára lökte volna a hold szétszakadt darabjait. A nem koncentrikus kavitáció hatására csakis abban az esetben zuhanhatott a törmelék éppen rájuk, ha a Quinta felőli oldalon fogják el a rakétáinkat.

— Ez hihetetlen! Azt állítja, hogy öngyilkosságot akartak elkövetni a mi segítségünkkel?

— Nem én állítom, hanem a tények. Elismerem, hogy a Quinta-lakók viselkedésének ilyen értelmezése zagyva őrültségnek látszik, de ha rekonstruáljuk a kataklizma lefolyását, kiderül, hogy ez az egyetlen ésszerű magyarázat. A lunoklazmat abban a pillanatban indítottuk meg, amikor Hepáriában felkelt a nap, Norsztráliában pedig lenyugodott. A sziderátoraink felé irányított ballisztikus rakétákat Hepáriának arról a részéről lőtték ki, amely még a terminátoron túl volt, tehát a kilövés éjszaka történt. A quintai rakétáknak öt órára volt szükségük ahhoz, hogy feljussanak a pe-riszeléniumba, és összeütközhessenek a mi rakétáinkkal. Arról is gondoskodtak, nehogy mi még idejében megsemmisítsük a rakétáikat: olyan elliptikus pályára állították őket, amelyről úgy tizenkét perccel a lunoklazma előtt letérhettek, a hold felé kanyarodva. Csak így lehet megfogalmazni: a Quinta-lakók rakétái lesben állva vadásztak a mieinkre, a Quintától legtávolabb és a holdhoz legközelebb eső ellipszisszakaszon mozogva. És mind rárohantak a kavitátorainkra, azok meg védtelenek voltak, mert ilyen ellenlépést nem tartottunk lehetségesnek. Én is azt hittem először, hogy a katasztrófát a téves számításaik okozták. De az események lefolyásának elemzéséből világosan kiderül, hogy semmiféle tévedés nem történt.

— Nem. Ezt nem tudom megérteni — mondta Arago. — Hacsak. egy pillanat. úgy érti, hogy az egyik fél a másikra akarta irányítani a csapást?

— Még ennél is rosszabb a helyzet — válaszolta Steergard. — Háborúban egy vezérkar szempontjából előnyös és becses minden olyan manőver, amely az ellenséget sújtja. De mivel nem ismerhették sem a kavitátoraink energiáját, sem a lunoklazma időpontját, sem a szétváló holdtömegek kezdeti sebességét, számolniuk kellett azzal, hogy a sziklatömegek szóródása a saját területekre is kiterjed. Csodálkozik, tisztelendő atyám? Nem hisz nekem? A Physica de motibus coelestis a koronatanú ebben az ügyben. Mérlegelje a helyzetet a százéves háború vezérkari tisztjeinek a szemszögéből. Megjelent a fejük fölött egy kozmikus vendég, mirtuszágat lenget, erőnek erejével barátkozni akar, és ahelyett, hogy a támadásra támadással válaszolna, nem hagyja magát kihozni a béketűrésből. Nem akar támadni? Hát akkor kényszeríteni kell rá! Megtudja-e valaha is a bolygó lakossága, hogy valójában mi történt? Akik túlélték a tömeggyilkosságot, hogyan kételkedhetnének abban, amit a hatóságaik magyaráznak: hogy az űrbeli jövevény mérhetetlenül kegyetlen, vérszomjas agresszor? Hát nem rombolta le a városaikat? Nem bombázta mindegyik földrészt, ebből a célból szétrobbantva a holdat? Hogy a saját oldalukon is vannak áldozatok? Sebaj, azokat is a betolakodó számlájára írják. Ha bűnrészesek lettünk, hát azért, mert annyira túltengenék bennünk a nemes szándékok, hogy nem láttuk előre a dolgoknak ezt a fordulatát. És ha most visszafordulunk, azok után, ami történt, akkor a Quinta-lakók örökre megmaradnának abban a hitükben, hogy az expedíciónk egy gyilkos invázió kísérlete volt. Ezért nem fordulunk vissza, tisztelendő atyám. Ennek a játéknak már kezdettől nagy volt a tétje. Ok most annyira megemelték, hogy kénytelenek vagyunk továbbjátszani.