Stanislaw Lem - A Kudarc

Az üldöző négyszög már olyan kicsi lett mint egy betűcske. Bár a menekülő és üldözői már egy bolygó átmérőnyi távolságban voltak a Quintától, hajtóműveik sugarától remegett a felhőtenger, és ablak nyílt rajta, amelyen át látszott az óceán és Hepária tagolt partvonala. Az ablakban szétfoszlottak az utolsó felhőfoszlányok, mint vattacukor a melegtől.

Az óceán sötét hátterén rosszabbul látták a szondákat. Csak a távmérő pirosan villogó számjegyei mutatták a Gábriel helyzetét. Az üldözők négy oldalról körülvették. Már-már elérték. Ekkor a felhőablak hirtelen kitágult, mintha a bolygó gigászira felfújt ballonná nőne, a graviméterek recsegtek, a monitorok egy pillanatra elsötétültek, aztán visszatért a kép. A fehér felhőtenger tölcséres ablaka megint kicsi, távoli és teljesen üres volt. Steergard nem tudta rögtön kitalálni, mi történt. A távmérőkre nézett. Piros nullák hunyorogtak mindegyiken.

— Jól megadta nekik — szólalt meg valaki ádáz elégtétellel. Alighanem Harrach.

— Mi történt? — értetlenkedett Tempe.

Steergard tudta, de hallgatott. Átjárta a sziklaszilárd meggyőződés, hogy tovább fog ugyan próbálkozni, de ha belepusztul is az űrhajójuk, a kapcsolatfelvételt még akkor sem tudják kikényszeríteni. Jó ideig mérlegelte, gondolatban már messze járva ettől az első összecsapástól, folytassák-e egyáltalán az eltervezett programot. Alig hallotta a lázasan kérdező és válaszoló, izgatott hangokat. Rotmont igyekezett elmagyarázni, mit csinált a Gábriel — olyasmit, ami a felderítési tervben egyáltalán nem is szerepelt. Sziderális implózióval összemorzsolta a teret, üldözőivel együtt.

— De hiszen nem volt sziderátora! — álmélkodott Tempe.

— Nem volt, de csinálhatott magának. Hiszen teratronrakétája volt. Egy rövidzárlattal visszafordította, és az egész hajtósugarat, teljes erővel, önmagára irányította. Csuda ravasz trükk. Pókerjátszma volt, és a Gábriel egyszerre csak bridzsezni kezdett. Kivágta a legerősebb adut. A gravitációs kollapszusnál nincs erősebb lap. Nem hagyta magát elfogni.

— Várj egy kicsit. — Tempe már kezdte sejteni, mi történt. — Szóval ez nem volt benne a programjában?

— Hiszen mondom, hogy nem! De volt egypár terawattja az annihilációs motorjában, és teljes autonómiája. Hát va banque-ra játszott. Értsétek meg, ez gép, nem ember, tehát nem öngyilkosságot követett el. A fő direktívája úgy szólt, hogy el kell tűrnie, ha piszkálják, de csak a leszállás után.

— És ha azt a teratront is kiszedik belőle a leszállás után? — firtatta Gerbert.

— Azt ugyan nem. A légköri súrlódástól az egész tatszelvény elégett volna a teratronnal együtt. Amikor a páncél túlhevül, a belső nyomás szétveti a pólusokat, és a gépházzal együtt minden szétporlik. A legcsekélyebb radioaktivitás nélkül. Az orrmodul meg leszáll, és kedélyesen elcseveg a házigazdákkal.

— Szép kis tervezés, mondhatom! — háborgott Harrach. — Abból indul ki, hogy az ő rakétáik úgysem tudnak ekkora energiával gyorsítani! A Gábriel meg repüljön át az egész űrbeli szemétdombjukon, mint puskagolyó a méhrajon, aztán illedelmesen leszállhat.

— És miért nem olvasztotta el a motorját, amikor üldözték? — kérdezte az orvos.

— És miért nem tud a tyúk repülni?

Rotmont már mérges volt.

— Mi a fenével olvasztotta volna fel a teratront? Hiszen a meghajtó fokozat elégetéséhez kívülről vette volna az energiát, a légköri súrlódásból! Így tervezték. Ez újdonság magának? Na de térjünk vissza az ő kis pókerjátszmájukhoz. A Gábrielnek vagy sikerül megszöknie előlük, amire már nem számíthatott, vagy elfogják az űrben, orbitális pályára cipelik, és kibelezik. Ha megvárja, míg lefékezik, és csak akkor csinálja meg a rövidzárlatot, akkor is felrobban, de a toroid a pólusokkal épségben maradhat. Ezt nem volt szabad megengednie, hát kitalálta magának ezt a fekete lyukat a kettős eseményhorizonttal, a kollapszussal beszívta magába az üldöző rakétákat, és amikor a belső szféra behorpadt, a külső kitágult, mert ezen a szinten a kvantumeffektusok ugyanolyan erősek mint a gravitációs hatás. A tér meggörbült, ezért láttuk a Quintát úgy, mintha nagyítóüvegen át néznénk.

— És ez igazán nem volt beprogramozva? Még a tervben sem szerepelt ilyen eshetőség? — szólalt meg Arago, aki eddig hallgatott.

— Nem! Hányszor mondjam még, hogy nem?! — dühöngött Rotmont. — Szerencsére a gépnek több esze volt mint nekünk! A terv szerint olyan védtelen volt mint egy csecsemő! A tervezők nem arra szánták a Gábriel teratronját, hogy rövidzárlattal kollapszárokat állítson elő, de ha ezek az átkozottak szétszedhetik, a szerkezetéből könnyen rájöhettek volna a hipertermikus trükkre. Naná, hogy rájöttek volna, ha a Gábriel néhány másodperc alatt magától kitalálta.

— Magától?

A szerzetesnek ettől az egyetlen szavától Rotmont végleg kiborult.

— Igenis, hogy magától! Hát nem képesek megérteni?! Hiszen lumenikus komputere volt, negyedakkora kapacitással mint a GOD-é! A tisztelendő atya öt év alatt nem gondol át annyi bitet, mint ő egy mikroszekundum alatt. Megnézte magát, és megállapította, hogy a teratront a mezővel visszafordíthatja, a pólusokat rövidre zárja, és kész a mononukleáris sziderátor. Igaz ugyan, hogy azonnal felrobban, de ugyanakkor megtörténik a kollapszus.

— Ez előre látható volt — jegyezte meg Nakamura.

— Ha sétálni mész egy bottal, és megtámad egy veszett kutya, akkor előre látható, hogy fejbe fogod vágni — felelte Rotmont. — Csodálkozom, hogyan lehettünk ennyire naivak! Mindenesetre jó, hogy így történt. Kimutatták, hogy mennyire vendégszeretőek, a Gábriel meg kimutatta, hogy érti. Persze rakhattunk volna bele hagyományos önelpusztító töltetet, de a parancsnok, ugyebár, nem engedte.

— És ami most történt, az jobb? — kérdezte Arago.

— Hát mit rakhattam bele, talán biciklimotort? Hajtóműre szüksége volt, hát megkapta. Az pedig, hogy a teratron sémája hasonlít a sziderátoréhoz, nem az én elferdült ízlésemből következik, hanem a fizikából. Nem igaz, Nakamura kolléga?

— De igaz — bólintott a japán.

— És most legalább tudjuk, hogy ezek nem értenek sem a csillagtechnikához, sem a gravisztikához. Erre mérget veszek — jelentette ki Rotmont.

— Honnan tudod?

— Mert ha értenének hozzá, akkor használnák is. Hiszen ez az egész moloch, amit a holdon betemettek, sziderurgiai szempontból ócskavas. Mire jó aknákat vájni a magmába és az asztenoszférába, ha a gravitációt úgy lehet transzformálni, hogy makrokvantum-effektusokat adjon? Az ő fizikájuk más útra tért. Merem állítani, hogy kerülő útra, és így nem jutottak el az adu ászhoz. Ez a mi szerencsénk! Hiszen kapcsolatot akarunk, nem pedig harcot.

— Na jó, de nem fogják ők a történteket éppenséggel harcnak tekinteni?

— Hát az lehet. De még mennyire, hogy lehet!

— Meg tudjátok nagyjából állapítani, hol vannak most az üldöző űrhajók maradványai, miután a Gábriel szétfújta őket? — fordult Steergard a fizikusokhoz.

— Nem hinném. Legfeljebb akkor, ha a kollapszus erősen aszimmetrikus volt. Megkérdezem GOD-ot. Kétlem, hogy a gravizoroknak lett volna idejük mindent pontosan regisztrálni. GOD?

— Hallottam — szólt a komputer. — A lokalizálás nem lehetséges. A külső Kerr-burok felhasadásának lökéshulláma a naptól távolodó irányban messzire szétszórta a maradványokat.