Stanislaw Lem - A Kudarc

Régészeti szemszögből is vizsgálgatták a bolygót, a történelmi múlt nyomait keresték, városok romjait, a földi kultikus építészet megfelelőit, templomokat, piramisokat, ősi fővárosokat, de semmilyen bizonyosságra nem jutottak. Ha a háború teljesen elpusztította a történelem nyomait, vagy ha emberi szem nem képes felismerni őket, oly tökéletesen idegenek, az idegenségen átívelő hídként egyedül a technikai tevékenység marad. Keresték hát azokat a bizonyára óriási létesítményeket, amelyek arra szolgáltak, hogy az óceán vizét kisöpörjék az űrbe. A létesítmények helyét ki lehetett számítani, ehhez a fizika egyetemesen érvényes ismérveket nyújtott. A jéggyűrű forgásirányából, egyenlítő körüli mozgásából levezethető a vízágyúk helye. De a kutatók buzgalmát itt is kudarcra ítélte egy balszerencsés körülmény, amelynek folytán nemigen találhatták meg a keresett létesítményeket: minden bizonnyal az óceán partján kellett lenniük, azon a vidéken, amely fölött most a jéggyűrű száguld körbe-körbe, csakhogy a jéggyűrű belső peremének meg a légkör ritka külső rétegének állandó súrlódása miatt a kérdéses helyeken folyton vihar dühöngött, és szakadt az eső, így hát füstbe ment az a lehetőség is, hogy megpróbálják rekonstruálni, milyen módszerekkel lőtték ki a tengervizet az űrbe a Quinta múlt századi mérnökei.

A gyanúsaknak nevezett fényképek már megtöltötték az űrhajó irattárát, de nem értek többet mint a tintafoltok a Rorschach-teszt tábláin. Az ismétlődő, csillagszerű valamik érthetetlen kontúrjait az emberi szem éppúgy megtölthette a Földről hozott képzetekkel és előítéletekkel, mint ahogyan a vizsgált személy különféle alakokat lát, illetve csak képzel, amikor a változatos formájú tintapacákat megmutatják neki. GOD is tanácstalanul tárta szét nem létező karjait a sok ezer fénykép láttán, de viselkedéséből legalább annyit megértettek az űrhajósok, hogy a tökéletesen objektív adatfeldolgozásra tervezett gépben bizony-bizony jó adag antropocentrizmus bujkál. Ha már az idegen értelemről nem tudtak meg semmit, mutatott rá Nakamura, legalább azt megtudhatták, milyen közeli rokonság fűzi össze az emberek és a komputereik gondolkodását. A szinte karnyújtásnyira lévő idegen civilizációt a közelség csak még jobban elválasztotta tőlük, már úgy érezték: gúnyt űz buzgó igyekezetükből, hogy a lényegéig hatoljanak. Megpróbálták leküzdeni magukban ezt a gyötrő érzést, amely azt sugallta, hogy az expedíciót álnok rosszindulat fogadja, mintha valakinek — de kinek? — eltökélt szándéka lenne csúfot űzni az ő balgatag reményeikből, melyekről csak itt, az út legvégén, a célnál derül ki, mennyire hiábavalóak. Azok, akiket ez a gondolat gyötört, eltitkolták, nehogy társaikat is megfertőzze a defetizmus.

Hétszáz órányi hasztalan diplomáciai üzengetés után Steergard elhatározta, hogy leküldi a Quintára az első leszállóegységet, amelynek a Gábriel nevet adták. A Nagykövet az indítás előtt negyvennyolc órával bejelentette Gábriel érkezését, tudatva a Quinta-lakókkal, hogy a szonda, amely semmilyen fegyvert nem visz magával, a nagy északi földrészen, Hepáriában fog leszállni, száz mérföldre egy csillag alakú agglomerációtól, sivatagos, tehát lakatlan vidéken, mint legénység nélküli követ, amellyel Hepária lakosai gépi nyelven érintkezhetnek majd. Bár a bolygó erre a bejelentésre sem válaszolt, az aposzeléniumban pályára állították a Gábrielt, a két szelvényből álló szondát, melynek mikroszámítógépe a szabványos kapcsolatfelvételi programokon kívül azzal a képességgel is rendelkezett, hogy előre nem látott körülmények esetén felülvizsgálja és módosítsa programjait. Polassar a fedélzeten található leghatékonyabb kis terajouleos motorokkal látta el a Gábrielt, hogy negyedóra alatt megtehesse négyszázezer kilométeres útját a bolygóig, másodpercenként hatszáz kilométeres csúcssebességgel. Csak az ionoszféra fölött kezd majd fékezni. A fizikusok szerettek volna állandó kapcsolatot tartani a követtel, oly módon, hogy a Gábriel közvetítőszondákat lőjön ki és állítson csatarendbe, de a parancsnok elvetette ezt a tervet. Azt akarta, hogy a Gábriel önmagára utalva működjön, és majd csak a sima leszállás után kezdje tájékoztatni őket, olyan hullámnyalábbal, amelyet a hold légköre fog a Hermészre koncentrálni. Úgy vélte, ha már korábban reléket helyeznek el a Hermészt eltakaró hold és a bolygó között, azt észrevehetik odalent, és akkor ez a paranoiás civilizáció csak még gyanakvóbbá válik. A Gábriel magányos érkezése is hangsúlyozta, hogy fegyvertelenül jön, békés feladattal. A Hermész azért szemmel tartotta a Gábriel röptét, a Nagykövet tükörszárnyai jóvoltából, amelyek ötperces késedelemmel verték vissza a képet a Hermész irányába. A Nagykövet kitűnően hűtött tükre remek képet adott. A Gábriel végrehajtotta a manővereket, amelyek az anyahajó lokalizálását lehetetlenné tették, és csakhamar feltűnt a bolygó korongjának fehér felhős hátterén, mint egy sötét gombostű. Nyolc perc múlva a monitorok előtt ülő emberek kővé dermedtek. A Gábriel, ahelyett hogy tovább repült volna kijelölt leszállóhelye, Hepária felé, növekvő sugarú görbe mentén délnek fordult, és idő előtt fékezni kezdett. Rögtön meglátták azt is, miért cselekedett így. Az egyenlítő fölötti sávban négy fekete pont kúszott a Gábriel felé, kettő keletről és kettő nyugatról, matematikailag ideális üldözőpályán. A keleti üldözők már kezdték beérni a Gábrielt. A kiszemelt zsákmány ekkor megváltoztatta formáját. Tűből ponttá vált, és vakítóan fénylett. Négyszázszoros túlterheléssel lefékezte magát, és már nem a bolygó felé repült, hanem nyílegyenesen fölfelé röppent. A négy üldöző pont is irányt változtatott. Egymás felé tartottak. A Gábriel most látszólag mozdulatlanul lebegett az üldözők alkotta trapéz központjában. A trapéz mérete szemlátomást csökkent, mutatván, hogy az üldözők is áttértek az orbitális mozgásról a hiperbolikusra, és a megnövelt hajtóerőtől tűzvörössé válva, közelednek egymás felé.

Steergardnak kedve támadt megkérdezni Rotmontot mint programozót, hogy a Gábriel most mit fog csinálni, mert az üldözők növekvő fényerejéből látta, hogy roppant erős hajtóművel repülhetnek. Az egész ötös fogat őrült sebességgel távolodott a bolygótól, akkora tolóerőt kifejtve, hogy a fehér felhőtengerben széles tölcsér támadt. Az elsötétített vezérlőteremben néma csend volt. Az emberek csak bámulták ezt a rendkívüli színjátékot, egyikük sem szólalt meg. A négy izzó pont egyre közeledett a Gábrielhez. A Doppler-távolságmérő és a gyorsításmérő olyan sebesen szórta piros számjegyeit a látómező szélére, mintha egy vékára való számot őrölne. Alig lehetett leolvasni a közölt sebességet. A Gábriel már elvesztette előnyét, mert sok idejébe került a fékezés meg a visszafordulás, míg az üldözők állandóan gyorsítottak. GOD kirajzolta a monitorra az öt röppálya várható érintkezési helyét. A távmérők és a Doppler-eltolódás szerint a Gábrielt tizenöt másodperc múlva utolérik. Tizenöt másodperc még a számítógépnél mílliárdszorta lassabban gondolkodó embernek is sok — főleg, mikor a legfeszültebben figyel.

Steergard már maga sem tudta, nem volt-e hiba, hogy semmilyen fegyverrel nem látta el a szondát, még védelmi fegyverzettel sem. Tehetetlen harag fogta el. A Gábrielnek még önelpusztító töltete sincs. A nemes szándékokat sem szabad túlzásba vinni — erre a gondolatra futotta még az idő.