Stanislaw Lem - A Kudarc

A Hárpia csillagkép magányos kollapszárját azért sikerült felfedezni, mert Alfája, Gammája és Deltája pályájában perturbációkat idézett elő. A négyszáz naptömegnyi csillag, amely a találó Hádész nevet kapta, azzal árulta el növekvő jelenlétét, hogy a takarásába került csillagok eltűntek, a horizontja körül lévő csillagok pedig látszólag közelebb kerültek egymáshoz, a kollapszár ugyanis gravitációs lencseként eltérítette a fényüket. Annihilációs burka kétharmad fénysebességgel forgott az egyenlítő magasságában, a centrifugális erők és a Coriolis-erők hatására kidudorodva, ezért a Hádész nem volt tökéletesen gömb alakú. Eseményhorizontja ettől még ideálisan gömb alakú lett volna, de gravitációs viharok kavarogtak fölötte, s ezek eltorzították az izográvokat. A gravitációs viharok vagy ciklonok okait nyolc elmélet magyarázta, mindegyik másképpen, közülük a legeredetibb, amely persze nem szükségképpen állt a legközelebb az igazsághoz, abból indult ki, hogy a hipertérben a Hádész egy másik világegyetemmel érintkezik, és az a másik kozmosz érezteti hatását, megrázkódtatva a kollapszár iszonyú „magját”, centrumát, szingularitását, ezt a hely nélküli helyet és idő nélküli időt, ahol a téridő görbéje végtelenül nagy értéket ér el. Ez az elmélet a Hádész magjának „másik oldaláról”, ahol az összemorzsolt téridő elképzelhetetlen, infinit világát mégiscsak eligazgatják egy idegen univerzum transzflnális mérnökei, valójában csak a csillagászok matematikai fantaziálása volt — azért rugaszkodott így neki a fantáziájuk, mert megrészegültek a teratopológiától, a régi Cantor-elmélet legújabb és különösen divatos dédunokájától. Ezt a kollapszárt is Cantornak akarták elnevezni, de fölfedezője ragaszkodott a mitológiai névhez. Igazság szerint sem a SETI földi vezérkara, sem az Euridiké parancsnoksága nem sokat törődött azzal, mi játszódik le valójában az eseményhorizont alatt, és erre megvolt a kézenfekvő, gyakorlati okuk: az eseményhorizont átléphetetlen határ, és akármit takarjon is, annyi biztos, hogy a pusztulás kapuja.

A Hádész fölött az űrben repülve, az Euridiké ügyes manőverekkel ellensúlyozta a gravitáció minden változását, mégpedig úgy, hogy vastag sugárban lőtte ki a nehéz elemeket, amelyeket hidrogénből és deutériumból szintetizált az Olimos-ciklus segítségével. Milliárd tonnákat elcsorgatva, ravaszul egyensúlyozott, mivel a Hádész, békésen tűrve, hogy viselkedésének törvényeit ilyen trükkösen kihasználják, bőven ellátta az űrhajót energiával — rengeteg sok energia szabadult fel mindabból, amit a kollapszár örökre elnyelt. Az Euridiké nagyjából úgy repült mint a léghajó, amely azért nem süllyed, mert gondolájából sorra kidobják a ballasztzsákokat. De igazán csak nagyjából; nincs az az élő kormányos, aki ezt a játékot igazgatni tudná.

Az űrhajó sokszelvényes, csuklós teste, amely messziről a roppant Fekete Lyuk fölött tekergő, mérföldes, fehér gilisztához hasonlított, igen érdekes látvány lehetett volna a megfigyelőnek, de hát nem volt és nem lehetett, aki megfigyelte, mert az Euridiké derék társán, az Orpheuszon, amely majd megnyitja előtte a poklot, nem volt ember. Az automata hős folyamatos lézerkapcsolatban volt gigászi nimfájával, és várta a jelet, amelynek hatására majd rezgésbomba lesz belőle, hivatalosabb nevén egyimpulzusú gracer. Egy hasonló, csak ezerszer kisebb gracert már kipróbáltak a Naprendszerben, szétlőtték vele a Szaturnusz egyik nagyobbacska holdját. Mivel a lézerkapcsolat is romlani kezdett, az Orpheusz megkapta végleges működési programját, engedelmesen elnémult, és gépháza központjában elkezdte a visszaszámlálást. Közelebb került a kollapszárhoz mint az Euridiké, a fény és minden más elektromágneses hullám ott már szétkenődött és elhajlott, az infravörösön át a rádióhullámok és azon túli hullámok spektrumába szorult. Amikor a Hádész irgalmatlanul gyúrni kezdte maga körül az időt és teret, hogy gyilkos horizontja alatt péppé zúzza össze, az Euridiké elvégezte utolsó, kritikus megfigyeléseit a Quintán, a Hárpia hatodik napjának ötödik bolygóján, az expedíció tulajdonképpeni célpontján. Már jó előre kilőttek az űrbe, messze a kollapszártól, néhány keringő asztromatát, ezek alkották a Quinta figyelésére szolgáló planetoszkópot, nem is akármilyet — olyan távcsövet, amelynek nyílása, fókusztávolsága két csillagászati egység. A Quinta képe, jobban mondva háromdimenziós modellje, eleinte homályos, kékes-cirmos felhőgömbként állt össze a holovizorban, és lebegett az obszervatórium csarnokában, a galériák emeletei között. Mellesleg hiába, mert nem nézte senki. A holoszkóp csak azért került az obszervatóriumba, mert a japán gyártó cég ingyen felajánlotta az expedíciónak, persze reklámcélokból, hogy a földi planetáriumok minél többet rendeljenek belőle. Valóban hatásos képet adott, de az asztrofizikusok jóformán semmi hasznát nem vették. Azért engedték beépíteni, mert az egész berendezés elfért az orrcsarnok falain, és az átlátszó kupola alatt elhelyezett planetoszkóp látványos képei éppen megfeleltek dísznek az üres csarnokban. Indulás előtt csak úgy rajzottak a vendégek az űrhajóra, és szívesen megbámulták a ködfelhők vagy bolygók lebegő képét — legalább ennyit lássanak a kozmikus tájból, amelyet elfed az Euridiké ablaktalan teste.

A Titánról felszedett hajótörött a Marek keresztnéven kívül már vezetéknevet is viselt — Tempe. Így hívták azt a völgyet, ahol Orpheusz először meglátta Euridikét. Ezt a vezetéknevet Bar Horab adta neki a felderítőcsapat egyik kibővített, bizalmas tanácskozásán. Tulajdonképpen nem ő nevezte el így; ezen a tanácskozáson jelölték ki Marek Tempét a Hermész másodpilótájának, és a parancsnok úgy viselkedett, mintha ezen kívül semmiről sem tudna. Lauger tagadta, hogy ő találta volna ki a nevet, vagyis inkább tréfával ütötte el a választ: mindannyiukat megszállták a görög mitológia felidézett szellemei, mondta. Amíg a fékezés közbeni állandó gravitáció megengedte, gyakran meglátogatta Laugert, és hallgatta vitáit Golddal és Nakamurával, a két asztrofizikussal. Többnyire az „ablak fölötti” civilizációk talányos kérdéséről folyt a beszélgetés. Ezek azok a civilizációk, amelyek már letértek a Hortega-Neyssel-diagram fő vonaláról. Mivel sorsukról semmit sem lehet tudni, alaposan megmozgatják a fantáziát. A rejtély megszállott búvárai nagyjából kétféle nézetet vallottak, aszerint hogy e civilizációk hallgatásának okát a szociológiában vagy a kozmológiában vélték fölfedezni. Gold, fizikus létére, a szociológiai magyarázat híve volt, méghozzá a szociolízisnek nevezett, szélsőséges elméletet vallotta. A társadalom, belépve a technikai gyorsulás korába, előbb tönkreteszi élő környezetét, aztán szeretné megmenteni, de a megőrző intézkedések elégtelennek bizonyulnak, és a bioszféra helyébe — részint az igények, részint a szükség hatására — artefaktumok lépnek. Teljesen átalakított környezet keletkezik, de nem mesterséges a szó emberi értelmezése szerint. Az emberek szemében mesterséges az, amit ők maguk csináltak; természetes marad szerintük az, ami vagy érintetlen, vagy csak hasznosítják, például a turbinákat forgató víz vagy a megművelt termőföld. Az ablak fölött ez a különbség nem létezik többé. Mivel immár minden mesterséges, semmit sem tekintenek annak. A termelést, az intelligenciát, a kutatómunkát „átültetik” az egész környezetbe; az elektronika vagy annak ismeretlen megfelelői és elágazásai váltják fel az intézményeket, a törvényhozó testületeket, a közigazgatást, az oktatást, az egészségügyet, eltűnik a nemzetek etnikai identitása, eltűnnek a határok, a rendőrség, a bíróságok, az egyetemek, a börtönök. Ekkor bekövetkezhet a „másodlagos barlanglakó korszak” — általánossá válhat az írástudatlanság és a semmittevés. Nem kell szakmát tanulni ahhoz, hogy valaki megéljen. Aki akar, az persze tanulhat, mert mindenki azt csinálhatja, amihez éppen kedve szottyan. Ez nem jelent feltétlenül stagnálást: a környezet engedelmes, gondoskodó gyám, és tőle telhetőleg át is tud alakulni az óhajok vagy követelések szerint. De annyira-e, hogy az már haladás? Erre nem válaszolhatunk, hiszen a haladás fogalmának mi magunk tulajdonítottunk más-más jelentést az egyes történelmi korszakokban. Nevezhető-e a tudomány haladásának az a helyzet, amikor a szakosodás úgy felaprózza a megismerő, építkező, szellemi és alkotótevékenységet, hogy minden szakmában mindenki egyre mélyebben ássa fel a maga egyre kisebb kertecskéjét? Ha a gépek mindent gyorsabban és jobban kiszámítanak mint az eleven lény, akkor minek számolgatna tovább? Ha a fotoszintetikus rendszerek változatosabb és egészségesebb táplálékot állítanak elő mint a földművesek, pékek, szakácsok, cukrászok, akkor mi értelme szántani-vetni, gabonát őrölni és kenyeret sütni? No és ha létezik civilizáció, amely eljutott a szociolízisnek ebbe az állapotába, akkor miért nem sugározza szét a kozmosz minden csücskébe a maga nagyszerű receptjét, a tökéletes és kényelmes társadalom titkát? Nos, minek is tenné, hiszen civilizáció ott már egyáltalán nem létezik, ha a civilizációt az örökké éhes gyomrok és agyak közösségének tekintjük.