Stanislaw Lem - A Kudarc

A külső megfigyelő szemében az űrhajó eltűnik, mihelyt érinti a Fekete Lyukat, láthatatlan marad a bradikronban vesztegelve, majd ismét kiúszik a külső térbe. Az egész galaktika, minden távoli szemlélő úgy látja, hogy a rezgésbe hozott kollapszár néhány másodpercig rezeg, lapos korong és orsóforma között váltakozva. Ugyanígy rezgett egyébként agóniájában, amikor összeomló csillag volt, tehát amikor nukleáris tüzének kiégése után beomlott a saját súlya alatt.

A bradikronban veszteglő hajó számára majdnem megállhat az idő. De ez még nem minden. A rezgő kollapszár nem úgy viselkedik, mint egy ideálisan rugalmas labda, hanem inkább mint egy fel-felpattanó, egyenlőtlenül deformálódó hőléggömb. Ez a kvantumeffektusok felfokozódásából következik. Ily módon a bradikronok mellett feltűnhetnek retrokronok: visszafelé folyó idő áramlatai, folyamai. A távoli megfigyelők számára egyik sem létezik. Csak az veheti hasznát a megállt vagy megfordult idő ilyetén sávjainak, aki beléjük hatol.

A terv úgy szólt, hogy a Hárpia csillagkép fölötti magányos kollapszárt használják fel kikötőnek, amelyhez kipányvázzák az Euridikét. Az expedíció feladata ugyanis nem az, hogy kapcsolatba lépjen akármelyik, erre alkalmas civilizációval, hanem hogy elérjen egy olyan civilizációt, amely, mint az ég felé szárnyaló lepke, már-már kirepül a kapcsolatablakból — már az ablak felső pereménél libegteti szárnyát, és ott kapja el a lepkevadász. Ez a művelet csak úgy valósítható meg, hogy megállnak az időben, olyan távolságra a lakott bolygótól, hogy a földi pszichonauták még éppen odaér jenek, mielőtt az ottani civilizáció kiválik a Hortega-Neyssel-féle fejlődési vonal fő áramlatából. Ezért az expedíciót három szakaszra osztották fel. Az első szakaszban az Euridiké eléri a kollapszárt a Hárpia csillaghalmazban, amelyet vadászatuk és időmanővereik területének kiszemeltek. A kollapszárnak a találó Hádész nevet adták. Az Euridiké előtt ugyanis útra kelt egy utasok nélküli kolosszus, az Orpheusz nevezetű, egyszeri felhasználásra készült rakéta. Ez gravitációs ágyú, működési elve szerint g r a c e r gravitation amplification by collimated excitation of resonance). Amikor az Euridiké megadja a jelzést, az Orpheusz a saját frekvenciájának megfelelő rezgésbe hozza a Fekete Lyukat.

Bár a földi jelenségek mércéjével mérve óriási, a rezgésbe hozandó kollapszár tömegéhez viszonyítva az Orpheusz csak porszem, de hasznosítani tudja a gravitációs rezonancia jelenségét. Amikor átadja rezgő lelkét a Hádésznak, ezzel egy összehúzódásra és egy kitágulásra készteti, s akkor a fekete pokol megnyitja torkát, az Euridiké becsusszanhat, és szépen besiklik a bradikronikus áramlások örvényébe. Előzőleg a fedélzetről megállapíthatják, hogy az öt fényévnyire lévő Quinta bolygón virágzik-e már a technika, és e diagnózis alapján kijelölik a látogatás megfelelő időpontját. Az időpont kijelölése után az Euridiké beáll az időkikötőbe a Hádeszben, amelyet az Orpheusz gracersugara rezgésbe hozott. Mivel az Orpheusz csak egyetlen ilyen koncentrált gravitációsugarat tud kilőni, és a kilövéssel önmagát is megsemmisíti, a műveletet nem lehet megismételni. Ha előszörre nem sikerül, mert az időviharokban valamilyen navigációs hibát követnek el, vagy ha tévesen ítélték meg a quintai civilizáció fejlődési ütemét, vagy bármilyen más tényezőt figyelmen kívül hagytak, akkor az expedíció máris kudarcot vallott, ami a legjobb esetben azt jelenti, hogy üres kézzel térnek vissza a Földre. A tervet tovább bonyolítja az a szándék, hogy a Hádész poklában igénybe veszik a retrokrónokat, vagyis az egész galaktika idejéhez képest visszafelé folyó időt, avégett hogy az expedíció indulása után mindössze tízegynéhány évvel visszatérhessen a Nap közelébe, holott a Hárpiát ezer parszek választja el a Földtől. A visszatérés pontos dátuma persze a határozatlansági intervallumba tartozik: a bradikronokban és retrokronokban hajózva, a töredék másodpercek éveket jelentenek a gravitációs présektől és malmoktól távoli időben. Elméje sehogy sem tudott megbékélni ezekkel az ismeretekkel, mert csúnya ellentmondások táncoltak közöttük. A legfontosabb a következő volt.

Az Euridiké az időtlenségben, vagy mondjuk, az egyetemestől eltérő időben fog vesztegelni a kollapszár közelében. A felderítők elrepülnek a Quintára, és visszatérnek — ez több mint hetvenezer órába, vagyis körülbe lül nyolc évbe telik. A kollapszár a gracerlövés hatására csak néhány másodpercig rezeg a korong— és orsóforma között — így látja minden távoli megfigyelő. Tehát amikor a felderítők visszatérnek, már nem találják a hajót a kollapszár kikötőben. A Fekete Lyuk már jóval előbb visszanyeri nem rezgő gömb formáját. Márpedig a terv szerint a Hermésznek, a Quintáról visszajövet, az időkikötőben kell találnia az anyahajót. De a kikötőt nem fogja megtalálni, hiszen az csak másodpercekig létezett, hírehamva sem lesz, mire a Hermész visszatér. Hát hogy is van ez?

— Egyes fizikusok — magyarázta neki Lauger — azt állítják, hogy ezt éppolyan jól értik, mint ahogyan értik azt, hogy micsoda egy kő vagy egy szekrény. Pedig valójában csak azt értik, hogy az elmélet megegyezik a mérési eredményekkel. A fizika, édes fiam, keskeny palló az emberi képzelet számára felfoghatatlan szakadékok fölött. Válaszok halmaza bizonyos kérdésekre, amelyeket felteszünk a világnak, a világ pedig csak azzal a feltétellel válaszol, hogy nem tesszük fel neki a további kérdéseket, azokat, amelyeket a józan ész kiabál teli torokból. Mert mi a józan ész? A majmokéval azonos érzékszerveken alapuló értelem. Ez az értelem a maga földi kuckójában kialakult szabályok szerint akarja megismerni a világot. De a világnak, túl ezen a kuckón, az értelmes majomemberek fészkén, olyan tulajdonságai vannak, amelyeket nem lehet kézbe venni, megnézni, körbeharapdálni, hallani, fogdosni, és ily módon kiismerni. A Hermész felderítőútja az időkikötőben veszteglő Euridiké számára néhány hétig fog tartani. A Hermész legénysége számára nagyjából másfél évig. Ebből három hónapig repülnek a Quintára, egy évet töltenek a Quintán, negyedévig repülnek visszafelé. Az olyan megfigyelők számára, akik sem a Hermészen, sem az Euridikén nem tartózkodnak, a Hermész kilenc év alatt teljesíti feladatát, az Euridiké pedig erre az időre eltűnik a szemük elől. A fedélzeten mért idő szerint az Euridiké péntekről szombatra ébred, visszahátrál a péntekbe, és akkor a kollapszár kiköpi a térbe. A Hermészen lassabban fog telni az idő mint a Földön, mert a fénysebességhez közeli sebességgel fog repülni. Az Euridikén még lassabban telik majd az idő, aztán a manőverei jóvoltából visszafelé halad: a bradikronból ugyanis átmegyünk a retrokronba, onnan pedig kiugrunk a galaktokronba. Vagyis az Euridiké a gravitációsan megnyúlt időből átkel a fordított időbe, majd abból fölmerülve, találkozik a Hermésszel a ránctalan téridőben. Ha az Euridiké a variokronokban hajózva egy másodperccel elhibázza a manővereit, akkor nem fog a Hermésszel találkozni. Nincs itt semmi ellentmondás, gondolj csak bele, a világ oldaláról nézve. Az ellentmondások abból adódnak, hogy a csekély földi gravitációban kifejlődött értelmünk összeütközik a billiószorta nagyobb gravitáció jelenségeivel, ennyi az egész. A világ a természet törvényeinek nevezett egyetemes szabályok szerint van berendezve, de ugyanaz a szabály különböző hatásfokkal érvényesülhet. Teszem azt: aki bekerül a Fekete Lyukba, annak számára a tér olyan lesz mint az idő, mert éppúgy nem tud kihátrálni a Fekete Lyukból, ahogy nem tudunk visszafelé mozogni a földi időben, vagyis visszatérni a múltba. Nem tudjuk elképzelni, hogy mit élne át az ilyen ember, még ha feltételezzük is, hogy nem pusztul el azonnal az eseményhorizont alatt. Mégis, szerintem a világ barátságosan van berendezve, hiszen azon is úrrá tudunk lenni, ami ellentétes az érzékeinkkel. És gondolj csak bele, a gyerek megtanul beszélni, holott nem érti sem a nyelvtani szabályokat, sem a mondatszerkezetet, sem a beszéd belső ellentmondásait, amelyek rejtve maradnak a beszélő előtt. Látod, belekergettél a filozofálásba. Az ember végső igazságokra vágyik. Gondolom, így viselkedik minden halandó értelem. Mi az a végső igazság? Az út vége, ahol már nincsenek sem további titkok, sem további remények. Ahol már semmit sem lehet kérdezni, hiszen minden válasz elhangzott. Ilyen hely pedig nincs. A kozmosz labirintusokból épült labirintus. Mindegyikből egy újabb nyílik. Ahová mi magunk nem tudunk belépni, oda eljutunk a matematikával. Kocsit szerkesztünk belőle, hogy azzal közlekedjünk a világ nem emberi térségeiben. Matematikából a kozmoszon túli világokat is fel lehet építeni, függetlenül attól, hogy léteznek-e. Azonkívül faképnél lehet hagyni a matematikát a világaival együtt, és a hit szárnyán átlendülni a túlvilágra. Olyan formátumú emberek foglalkoznak ezzel, mint Arago atya. A különbség köztünk ugyanaz, mint bizonyos dolgok megvalósulásának elérhetősége és bizonyos dolgok megvalósulásának reménye között. Az én szakmám azzal foglalkozik, ami elérhető, az övé azzal, ami csak várható, de szemtől szembe csak a halál után érhető el. Te mit értél el a halálod után? Mit láttál?