Stanislaw Lem - A Kudarc

Így mentem két álló napig, sehogy sem tudtam tájékozódni. Napjában kétszer, háromszor, négyszer felmásztam egy magasabb halomra, kerestem azt, amelyikről Nfo Tuabé beszélt. De csak a kőerdőt láttam. Mögöttünk a dzsungel zöld csík volt, aztán már csak kék vonal a láthatáron, végül eltűnt. A vízkészletünk fogyott. A termeszvárak sehogy sem akartak véget érni. A távcsövön át egyre újabbakat láttam, egészen a horizontig, ahol összeolvadtak, mint a búzakalászok. Egyre jobban bámultam azt a gyereket. Zokszó nélkül végigcsinált velem mindent, pedig azt sem tudta, minek. Így mentünk négy napig. Egészen kába voltam a napsütéstől. A védőszemüvegek nem használtak. Csupa vakító fény volt az ég is, amelyre nappal föl sem lehetett nézni, meg a homok is, amely izzott, mint a higany. És köröskörül a termeszvárak végtelen oszlopsorai. Sehol egy élő lélek. Idáig még a keselyűk sem merészkedtek. Csak egy-egy magányos kaktusz árválkodott a homokon.

Végre este lett. Kiosztottam az aznapi vízadagot, aztán felmásztam egy nagyon magas termeszvárra. Még Caesar korából származhatott. Már reménytelenül nézelődtem, mikor egyszerre csak megláttam a távcsőben egy fekete pontot. Először azt gondoltam, piszkos az üveg. Tévedtem. Ez volt az a vár.

Másnap már hajnal előtt fölkeltem. Alig tudtam felébreszteni szegény gyereket. A fekete pont felé kezdtük cipelni a holmikat, az iránytű szerint. Vázlatot is rajzoltam a környékről. De a termeszvárak, bár némileg alacsonyabbak lettek, egyre közelebb voltak egymáshoz. Végül már olyan sűrű rácsot alkottak, hogy nem tudtam magam átpréselni rajta. A kis néger még átfért, hát átadogattam neki a csomagokat, két cementoszlop között állva. Aztán feljebb másztam, míg át nem tudtam vergődni. Így ment ez öt óra hosszat. Ezalatt talán száz métert tettünk meg. Láttam, hogy így semmire sem jutunk, de valahogy elöntött a láz. Nem szó szerinti értelemben, mert állandóan harmincnyolc fok körül volt a hőmérsékletem. Ezt az éghajlat teszi. Lehet egyébként, hogy ez az agyra is hat valahogy. Fogtam öt font dinamitrudat, és felrobbantottam az utunkban álló várat. Fedezékbe húzódtunk, és meggyújtottam a kanócot. A robbanás ereje lefelé hatott, nem is dördült nagyot. Megremegett a föld. De a többi termeszvár nem omlott össze. Abból, amelyiket felrobbantottam, csak fehér testektől nyüzsgő, nagy kéregdarabok maradtak. Eddig nem tettünk kárt egymásban. Most megkezdődött a harc. A robbanás kráterén nem lehetett átjutni. Termeszek tízezrei másztak elő a gödörből, és jöttek, mint a partra kicsapó hullámok. Minden kis göröngyöt végigtapogattak. Meggyújtottam a ként, hátamra vettem a tartályt. Tudja, milyen ez a szerkentyű. A kerti locsolóhoz hasonlít. Vagy a lángszóróhoz. Maró füst csapott ki a kezemben tartott csőből. Fölvettem a gázálarcot, a másikat odaadtam a fiúnak. Odaadtam neki az erre a célra csináltatott, acélhálós csizmákat is. Így sikerült átjutnunk. A füstoszlop szétkergette a termeszeket. Amelyik el nem menekült, az fölfordult. Egy helyütt benzint kellett használnom, szétlocsoltam és felgyújtottam, hogy tűzgáttal tartsam távol magunktól a termeszek áradatát. Még vagy száz métert kellett megtennünk a fekete termeszvárig. Alvásról szó sem lehetett. Ültünk az állandóan füstölgő kéntartály mellett, kézilámpákkal világítva. Micsoda éjszaka! Viselt valaha hat óráig egyfolytában gázálarcot? Nem? Hát akkor képzelje el, milyen lehet egy átforrósodott gumiormányt viselni. Ha pedig meglazítottam az álarcot, hogy szabadabban lélegezzek, akkor a füsttől fuldokoltam. Így telt el az éjszaka. A fiú egyfolytában reszketett. Aggódtam, nem lázas-e.

Végre nappal lett megint. Fogyott a vizünk. Már csak egy kannányi volt. Legfeljebb három napra elég, ha módjával oltjuk a szomjunkat. Sürgősen vissza kellett volna fordulnunk.

A professzor elhallgatott, kinyitotta a szemét, és a kandallóba bámult. A parázs már kihunyt. Lámpafény ömlött el a szobán: szelíd, zöldes fény, mintha tengervízen szűrődne át.

— Akkor elértünk a fekete termeszvárhoz. Fölemelte a kezét.

— Mint egy görbe ujj. Olyan volt. A felszíne sima, mint a csiszolt márvány. Alacsonyabb tornyok vették körül, és ami a legkülönösebb, nem függőlegesek, hanem feléje hajoltak, mint groteszk bókban kővé dermedt bábok.

Minden holminkat egy helyre hordtam ebben a negyvenlépésnyi átmérőjű körben, és munkához láttam. Nem akartam dinamittal felrobbantani a fekete várat. Amióta ebbe a körbe beléptünk, a termeszek nem mutatkoztak többé. Végre levehettük a gázálarcot. Micsoda megkönnyebbülés! Néhány percig nem volt nálam boldogabb ember a földön. Leírhatatlan gyönyör szabadon lélegezni. és előttem ott az a fantasztikusan görbülő, fekete vár, semmihez sem hasonló, amit addig ismertem. Táncoltam és énekeltem, mint az őrült, nem bántam, hogy csak úgy szakad rólam a veríték. Az én Uagadu gyerekem rémülten nézett. Talán azt gondolta, hódolok a fekete bálványnak.

De aztán hamar észbe kaptam. Kevés okom volt az örvendezésre. Fogytán a víz, a száraz élelem két napra ha elég. Igaz, ott vannak a termeszek. A négerek ínyencfalatnak tartják őket. De én nem tudtam magamon erőt venni. Persze az éhség a legjobb szakács.

Megint elhallgatott. Csillogott a szeme.

— Nos, hogy rövidre fogjam. kedves barátom, én szétvertem azt a termeszvárat. az öreg Nfo Tuabé igazat mondott.

Előrehajolt. Vonásai élesebbé váltak. Most már megállás nélkül beszélt.

— Először is volt benne egy fonadékréteg, rendkívül sima és erős, vékony fonadék. Belül a központi kamra, termeszek vastag rétegével körülvéve. De hogy egyáltalán termeszek voltak-e? Életemben nem láttam még ilyeneket. Óriásiak, laposak, mint a tenyerem, ezüst szőrszálak borították őket, tölcsérforma fejük valami antennafélében végződött. Ezek az antennák egy öklömnyi, szürke tárgyhoz kapcsolódtak. Hallatlanul öreg rovarok voltak ezek. Mozdulatlanok, mintha fából volnának. Nem is próbáltak védekezni. A potrohuk egyenletesen lüktetett. De amikor letéptem őket arról a központi tárgyról, arról a rendkívüli, kerek valamiről. rögtön elpusztultak. Szétestek a kezemben, mint a porladó rongy. Sem időm, sem erőm nem volt ahhoz, hogy mindent megvizsgáljak. Kiemeltem a kamrából azt a tárgyat, acéllemez dobozba zártam, és rögtön elindultam visszafelé az én Uagadummal.

Nem érdekes, hogyan jutottam vissza a tengerpartra. Találkoztunk a vörös hangyákkal. Áldottam a percet, amikor úgy döntöttem, hogy visszacipelek egy kanna benzint. Ha nem tudok tüzet gyújtani. De mindegy. Ez külön történet. Csak egyvalamit mondok el: az első pihenőhelyen figyelmesen megnéztem azt a tárgyat, amelyet elhoztam a fekete termeszvárból. Amikor megtisztogattam a rárakódott szennytől, kiderült, hogy tökéletesen szabályos golyó, valami nehéz anyagból, amely átlátszó, mint az üveg, de hasonlíthatatlanul erősebb a fénytörése. No és ott a dzsungelben mutatkozott egy bizonyos jelenség, amellyel eleinte nem törődtem. Azt gondoltam, biztosan érzékcsalódás. De amikor elértem a civilizált partvidékre, és még később is, meggyőződtem róla, hogy nem volt érzékcsalódás.

Hátradőlt a fotelban, és majdnem láthatatlanná vált az árnyékban, csak feje vált el a világosabb háttértől. Lassan folytatta:

— Üldöztek a rovarok. Lepkék, molyok, cserebogarak, hártyás szárnyúak, amit csak akar. Éjjel-nappal repültek utánam, mint egy zúgó felhő. Illetve nem utánam, hanem a poggyászom után, a fémdoboz után, amelyben a golyó volt. A hajón kissé javult a helyzet. Radikális rovarirtó szereket használva, megszabadultam az üldözőimtől. Újak nem jöttek, mert a nyílt tengeren nincsenek. De mihelyt partra szálltam Franciaországban, kezdődött minden elölről. És a legrosszabbak a hangyák. Ahol egy óránál hoszszabb időre megálltam, feltűntek a hangyák. Vöröshangyák, tuskóhangyák, fáraóhangyák, feketék, szürkék, kicsik és nagyok, jöttek, áramlottak ahhoz a golyóhoz, rámásztak a dobozra, elborították vastag, nyüzsgő rétegben, szétrágtak, elpusztítottak minden anyagot, amibe csak becsomagoltam, egymást fojtogatták, megdöglöttek, savat lövelltek, hogy szétmarják az acéldobozt.