Stanislaw Lem - A Kudarc

Ebből eredt az általános pesszimizmus — az a meggyőződés, hogy a Föld nemcsak a Tejútrendszerben egyedi jelenség, hanem a spirális galaxisok milliárdjaiban is. A tudomány, méghozzá éppen az asztrofizika további fejlődése után megkérdőjelezte ezt a pesszimizmust. Igencsak hitelesen hangzott az új elv, az antropikus elv fogalma: a kozmikus energia és anyag tulajdonságaival szorosan összefügg, hogy a világegyetem ténylegesen olyan, amilyen, és hogy ténylegesen létezik benne élet. Ha tehát a kozmoszban emberek vannak, akkor nagyon valószínű, hogy született élet a Földön kívül is. Sorra keletkeztek hát az elméletek, amelyek összeegyeztették a világegyetem életteremtő voltát a hallgatásával. Számtalan bolygón keletkezik élet, de értelmes lényeket csak rendkívüli körülmények igen ritka találkozása szül.

Nem az a baj, hogy túl ritkán keletkezik élet, hanem az, hogy többnyire nem fehérje alapú. Ismeretes, hogy a szilícium éppen olyan sokféle vegyületet képes alkotni mint a szén, a fehérjék építőköve, márpedig a szilícium alapú evolúciók sohasem jutnak el az értelem szakaszába, vagy az értelem egy más fajtáját fejlesztik ki, amely nincs semmilyen rokonságban az emberi szellemmel.

Nem az a baj, hogy az értelem felvillanásai különböző formájúak, hanem az, hogy rövid ideig tartanak. Az élet fejlődésének csak a korai szakaszai tartanak évmilliárdokig. A főemlősök, ha egyszer már kialakultak, százezer vagy kétszázezer év múlva óhatatlanul eljutnak a robbanásszerű technikai fejlődéshez. A technika robbanása nemcsak egyre gyorsabban emeli őket a természet erőinek egyre magasabb szintű hasznosítása felé. Ez a robbanás — mert a kozmikus óra szerint valóban robbanás — szét is szórja a civilizációkat, mindegyik más irányban fejlődik, nem érthetnek szót egymással. Sohasem találkozhatnak az értelem közösségében, mert ilyen közösség nem létezik. Antropocentrikus babona csupán, amelyet korunk embere a legősibb hiedelmekből és mítoszokból vett át. Értelem sokféle lehet, és éppen azért hallgat az ég, mert olyan sokféle van. Dehogy, de hogy, állították más hipotézisek. A talány megfejtése sokkal egyszerűbb. Az élet fejlődése, ha értelmet szül, ezt egyedi véletlenek sorozata révén teszi. Az értelmet már bölcsőjében megsemmisítheti, ha az anyabolygó közelében bármilyen csillagászati esemény történik. Ezek a kozmikus beavatkozások mindig vakok és véletlenszerűek; nem bizonyította-e be az őslénytan — a galaktográfia, a Tejút-regészet segítségével —, miféle kataklizmáknak, a mezozoikus őshüllők miféle hullahegyeinek köszönhetik az emlősök, hogy főemlőssé lettek, és az események — eljegesedések, özönvizek, elsi-vatagosodások, mágnesespólus-változások, mutációsidőmódosulások — miféle bonyolult sorozatából adódott az ember fejlődéstörténete? Mindamellett az értelem igenis kifejlődhet a napok trilliói között. A földi fejlődés útjára is léphet, akkor pedig ez a csillaglottó-nyeremény ezer év, kétezer év múlva katasztrófába torkollik, mert a technika mezején szörnyű csapdák lapulnak, és aki oda téved, könnyen otthagyhatja a fogát.

Az értelmes lények észreveszik ezt a veszélyt, hogyne vennék, de akkor már késő. A civilizációk megszabadultak a vallásos hittől, túltették magukat a vallás kései, elfajzott változatain, az e világi és csakis e világi vágyak teljesítését ígérő ideológiákon, és megpróbálják fékezni lendületüket, de ez már lehetetlen. Még ott is, ahol addigra szét nem robbantotta őket valamilyen belső antagonizmus.

A Titánról jött hajótöröttnek bőven volt rá ideje, hogy kérdéseket tegyen fel, és meghallgassa a válaszokat. Az értelmes lények eleinte csak elmélkednek önmagukról és a világról, ezt nevezik a Földön filozófiának, aztán áttérnek a cselekvésre, de abból is csak az derül ki egyre fájdalmasabban, hogy bármi volt is az, ami életre hívta őket, bizonyosságot csak egyet adott nekik: azt, hogy halandók. Éppen halandóságuknak köszönhetik létrejöttüket, hiszen halandóság nélkül nem működhetne a keletkező és kihaló fajok több milliárd éves váltakozása. Az őskőkorszakban, a középső kőkorszakban meg a többi földtörténeti korban élt lények halálának mélységes mély szakadékából születtek, és az értelemmel együtt kapták a bizonyosságot, hogy ők is meg fognak halni. Miután erre rájöttek, nagyon gyorsan, tucatnyi évszázad alatt kiismerik a természet szülői módszereit, az önbeteljesítő folyamatoknak azt a perfid és pazarló technológiáját, amelyet a természet használ, hogy az élet újabb meg újabb formáinak teret adjon. Ez a technológia csodálatot kelt, amíg felfedezői is bele nem tanulnak. Erre sem kell sokáig várni. Ellopják a növények, az állatok, a saját testük titkait, átformálják a környezetet, vagyis önmagukat, és uralmuk növelésében nem ismernek határt. Kiléphetnek a kozmoszba — hogy megtapasztalják, menynyire idegen tőlük, és milyen irgalmatlanul testükben hordozzák állati származásuk bélyegét. Legyőzik majd ezt az idegenséget is; a kiépült technoszférában nemsokára ők lesznek az ősi biológiai örökség utolsó maradványai. A régi nyomorúsággal, az éhínséggel, a járványokkal, az öregkor megannyi esendőségével együtt halandó testüktől is megszabadulhatnak. Ez az esély eleinte fantasztikus, távoli, rémítő keresztútnak látszik.

Az effajta, elég komor pátoszt és valami mérnökies világvégehangulatot árasztó általánosságok csak visszatetszést keltettek a hajótöröttben. O az expedíció céljára volt kíváncsi, ha már akaratlan résztvevője lett, az expedíció tervezetéhez pedig közelebb vitte az a nemrég íródott, de máris klasszikussá vált egzobiológiai munka, amelyben meglátta Hortega és Neyssel diagramját. Ez a diagram a pszichozoikumok kozmoszbeli fejlődését ábrázolja, fő vonulatával és elágazásaival. A fő vonulat kezdetét a korai technikai korszakra teszik. Ez rövid időszak; ezer évig, a mechanikus és az informatikai eszközök szakasza között, nincsenek is elágazásai. A következő évezredben az informatika kereszteződik a biológiával, így alakul ki a biotikus gyorsítás áramlata. Innentől a grafikon diagnosztikus értéke csökken, ködös prognosztizálásba megy át. A fő vonulat formáját tények és elméletek jelölték ki, az elágazások már csupán az elméletek eredői, de tény, hogy ezeket az elméleteket egyéb, igen hiteles teóriák támasztják alá. A fő vonulat kritikus útelágazása az az időszak, amikor az értelmesek konstruktőri ügyessége egyenlővé válik a természet életteremtő képességével. Az egyes civilizációk további sorsa nem látható előre. Ez az útelágazás jellegéből következik. A civilizáció bizonyos része megmaradhat a fő vonulatban, ha erősen visszaszorítja a már elérhető, de meg nem valósított autoevolúciót. A biokonzervatizmus határesete az a tételes jogalkotás (törvények, egyezmények, büntetőjogi szankciókkal járó tilalmak), amely kategorikusan szabályozza a természettől ellesett manipulációkat. Környezetmentő technikák keletkeznek: céljuk az, hogy a technoszférát súrlódásmentesen a bioszférához igazítsák. Ezt a feladatot végre is lehet hajtani, ám ez nem feltétlenül következik be; akkor a civilizáció, önpusztító válságok sorozatában, demográfiai hullámzásnak indul. Hanyatlása és regenerálódása sokszor megismétlődhet, ám ezért az önpusztító tehetetlenségért áldozatok milliárdjaival kell fizetnie. A csillagközi kapcsolatteremtés tehát nem tartozik legsürgősebb feladatai közé.