Stanislaw Lem - A Kudarc

Egy ember belső szerveit átvilágítani anonim és úgyszólván elvont foglalatosság. De maguk a meztelen hullák, a hélium alatt a nitrogénjégbe fagyva, szétroncsolt arcukkal olyan látványt nyújtottak, hogy Gerbert inkább megkímélte tőle a fizikusokat. Mindkét élettelen ember szemgolyói épségben maradtak — az orvosok titkos bánatára, mert ha egyikükre a biztos vakság várna, akkor nyilvánvaló lenne, hogy az ép látású személyt kell feléleszteni.

A fizikusok távozása után Terna leült az acélasztalra a kibelezett krioténer elé, és szótlanul nézett maga elé. Végül Gerbert nem bírta tovább a feszültséget.

— No, hát akkor mi legyen? — kérdezte. — Melyiket?

— Konzultálhatnánk Hrusszal, — mormolta tétován Terna.

— Minek? Tres faciunt collegium?

Terna felállt, a billentyűzetre csapott, a képernyő engedelmesen kimutatta a két zöld számoszlopot egymás mellett, jobb oldalon pedig egy pirosat, amely figyelmeztetően villogott. Terna kikapcsolta a készüléket, mintha nem bírná elviselni a látványt. Aztán megint a billentyű felé nyúlt, de Gerbert átfogta a vállát, és visszatartotta.

— Hagyd abba. Ezzel semmire se megyünk.

Terna a szemébe nézett.

— És ha még tanácsot kérnénk, — kezdte, de nem fejezte be a mondatot.

— Nem. Senki sem fog nekünk segíteni. Hrus.

— Nem Hrusra gondoltam.

— Tudom. Azt akartam mondani, hogy formálisan nézve a dolgot, Hrusnak döntenie kell, ha hozzá fordulunk. Kénytelen lesz, mert ő a főorvos, de a mi részünkről ez siralmas kibúvó lenne. Különben is láttad, milyen szélsebesen kereket oldott. Ne húzzuk az időt. Egy óra múlva, már kevesebb mint egy óra múlva Khargner lecsökkenti a meghajtást.

Elengedte Terna karját, és a vezérlőpulton benyomta a reanimációs terem készenléti kapcsolóit.

— A halottak nem léteznek — mondta közben. — Éppúgy nem léteznek, mintha meg sem születtek volna. Senkit sem ölünk meg. Újrateremtünk egy életet. Így fogd fel a dolgot.

— Remek — válaszolta Terna felcsillanó szemmel. — Igazad van. Ez lesz a mai jó cselekedetünk. Átengedem neked. Te választasz.

A falitáblán kivilágosodott a serleg köré tekeredő fehér kígyó, a készenlét jele.

— Nem bánom — mondta Gerbert. — Egy feltétellel. A dolog köztünk marad, és senki sem fogja megtudni. Elsősorban ő nem. Érted?

— Értem.

— Jól gondold meg. A műtét után az összes maradványt kidobjuk az űrbe. Minden adatot kitörlök a holotékában. De te meg én tudni fogjuk, mert a saját memóriánkat nem törölhetjük. Képes leszel elfelejteni?

— Nem.

— És hallgatni?

— Azt igen.

— Mindenki előtt?

— Igen.

— Mindvégig?

Terna habozott.

— Várj csak, hiszen mindenki tudja! Te magad mondtad el a tanácskozáson, hogy választhatunk.

— Muszáj volt, Hrus tudta, mi az ábra. De miután az adatokat kitöröltük, azt fogjuk hazudni, hogy itt és most olyan objektív tényezőket fedeztünk fel, amelyek e mellett az ember mellett szóltak.

Terna bólintott.

— Rendben van.

— Jegyzőkönyvet készítünk. Együtt fogjuk megírni. Két tételt meghamisítunk. Aláírod?

— Igen. Veled együtt.

Gerbert kinyitotta a faliszekrényt. Ezüstös kezeslábasok lógtak benne, fehér csizmával, üvegmaszkkal. Elővette a magáét, és belebújt. Terna követte a példáját. A terem központi liftoszlopának ajtaja kinyílt, a lift kivilágosodott. Aztán becsukódott mögöttük az ajtaja, a lift elsuhant lefelé, az elhagyott terem félig elsötétült, csak a falitábla fénypontjai fölött világított Aszklépiosz kígyója.

Vakon és testetlenül tért eszméletre. Első gondolatai nem szavakból álltak. Kifejezhetetlen, vegyes érzések támadtak benne. Elúszott, eltűnt valahová, majd visszatért. Csak amikor visszanyerte belső beszédképességét, akkor tehette fel magában a kérdéseket: mitől rémültem meg? Mi ez a sötétség? Mit jelent ez? És miután ezt a lépést megtette, már azt is tudta gondolni: ki vagyok? Mi történik velem? Mozogni akart, hogy felismerje karjait, lábait, törzsét, tudva már, hogy van teste, vagy legalábbis lennie kellene. Ám egyetlen porcikája sem engedelmeskedett, meg sem moccant semmije. Nem tudta, nyitva van-e a szeme. Nem érezte a szemhéját, szeme rebbenését. Minden erejét megfeszítette, hogy kinyissa a szemét, és talán sikerült is. De semmi mást nem látott, csak ugyanolyan sötétséget, mint eddig. Ezek a fáradságos próbálkozások megint visszavitték a kérdéshez: ki vagyok? Ember. Ez a nyilvánvaló tény revelációnak tűnt számára. Úgy látszik, erősen éledezett már a tudata, mert rögtön ezután elmosolyodott magában, hogy no, ez aztán szép kis eredmény, ez a válasz. A szavak lassacskán tértek vissza, nem tudni, honnan, eleinte szétszórtan és összevissza, mintha halakat fogna ki ismeretlen mélységekből: vagyok. ÉN vagyok. Nem tudom, hol. Nem tudom: miért nem érzem a testemet? Most kezdte érezni az arcát, száját, talán az orrát, sőt meg is tudta mozdítani az orrcimpáit, bár ehhez óriási akaraterő kellett. Meregette a szemét minden irányba, és józanul okoskodva, mert a következtetés képessége is visszatért már, meg tudta állapítani: vagy megvakultam, vagy teljesen sötét van. A sötétségről az éjszaka jutott eszébe, az éjszakáról nagy térség, tele tiszta és hűvös levegővel, s ezen keresztül a légzés. Lélegzem-e? — kérdezte magától, és hallgatózva kémlelte a saját sötétségét, amely olyan hasonló volt a semmihez, és annyira különbözött tőle. Úgy rémlett neki, lélegzik, de nem úgy mint szokott. Nem működtette a bordáit, a hasizmait, érthetetlen módon lebegett, a levegő pedig magától hatolt belé és távozott belőle szelíden. Nem tudott másképp lélegzeni.

Volt már arca, tüdeje, szája és szemei, de semmit sem látott. Elhatározta, hogy ökölbe szorítja a kezét. Pontosan emlékezett, hogy mik azok a kezek, és hogyan kell őket ökölbe szorítani. Mégsem érzett semmit, és ekkor újra feltámadt benne a szorongás, immár racionális félelem, mert józan okoskodásból adódott: vagy megbénultam, vagy elvesztettem a karjaimat, és alighanem a lábaimat is. Ám ez a következtetés hamisnak tetszett — hi szen tüdeje van, ez biztos, és még sincs teste. Sötétségén és félelmén távoli, egyenletes, tompa hangok hatoltak át — a vére? És a szíve? Az dobog. Most megjött az első híradás a külvilágból: beszédet hallott. Rögtön működésbe lépett a hallása, de még tökéletlenül — tudta, hogy két ember beszélget, mert megkülönböztette a két hangot, de nem értette, mit mondanak. Ismerős nyelven beszéltek, de a szavak elmosódottan jutottak el hozzá, mint a párás üvegen vagy ködön át nézett tárgyak. Erősen figyelt, hallása lassan kiélesedett, és furcsa dolog történt — a hallása révén kilépett önmagából. Ezáltal valamilyen térbe került, amelyben volt fent és lent, jobbra és balra. Hirtelen még az is eszébe jutott, hogy ez gravitációt jelent, aztán egész figyelme a hallásában összpontosult. Két férfi hangját hallotta, az egyik magasabb és halkabb, a másik mély bariton, és mintha egészen közel volna. Hátha ő is képes volna megszólalni, ha megpróbálná? Előbb azonban még fülelni akart, nemcsak kíváncsiságból és reménykedve, hanem azért, mert gyönyörűséges dolog volt ilyen jól hallani és egyre pontosabban megérteni a beszédet.

— Én még héliumban tartanám — ez volt a közelebbi hang, amely magas, testes férfi képzetét keltette, olyan sok erő volt benne.