Stanislaw Lem - A Kudarc

— Az volna a legjobb, ha kriminológusok, törvényszéki szakértők végezhetnék a vizsgálatot — jegyezte meg. — De mivel ilyenek nincsenek a fedélzeten, hát majd segít, — kicsit gondolkodott — Lakatos és Biela. A fizikusok is egyfajta detektívek — tette hozzá mosolyogva.

Átvitték hát a főlaboratórium szelvényébe az ívelt szarkofághoz hasonló krioténert, amelynek burkolata megfeketedett, mintha tűztől volna kormos. Masszív fogókba helyezték, nyitókulcsokat illesztettek a külső kapcsokra, és a tartály élesen nyikorogva, lassan, hosszában felnyílt. Belseje feketén tátongott a felhajló koporsófödél alatt. Alján hevert a szkafander, melynek tulajdonosa már hetek óta cseppfolyós héliumban nyugodott a nitrogéntömbbel együtt, amelybe belefagyott. Lakatos és Biela kiemelte és egy alacsony fémasztalra tette az üres szkafandert. Egyébként már megvizsgálták, amikor a tetemet kiemelték, de nem találtak benne egyebet, mint a klimatizációs vezetékeken fennakadt, fagyott textilfoszlányokat. Most apránként kibelezték a zúzmarás szkafandert, a nyakgyűrűtől, amelyhez a sisakot erősítik, a törzs és a pneumatikus nadrágszárak mentén egészen az ormótlan csizmákig. Kiszerelték belőle a spirálcsövecskéket, a szétszakadt oxigénvezeték darabjait, gondos boncolást végeztek: minden kis foszlányt nagyítóval megvizsgáltak, végül pedig Biela kézireflektorral bemászott a krioténer hengerébe. Hogy könnyebben mozoghasson, a manipulátor felvágta és széthúzta a fémpáncélt. A szkafander ugyanis a karöltőknél megrepedt, amikor a Diglátort összelapította a rázúduló birnami jéglavina, vagy esetleg a robbanásszerű vitrifikáció belső nyomásától. Ha a szkafandert viselő embernél volt valamiféle személyes holmi, az kicsúszhatott a felhasadt szkafanderből, s a sugárban kiáramló, megszilárduló nitrogénnel és emberi vérrel együtt a konténerbe kerülhetett abban a pillanatban, amikor a konténer nyílására rázuhant a különleges acélsisak, mely a szkafanderben elpusztult embert elvágta a külvilágtól.

Ahhoz, hogy az acélsisakot levágják a tartályról, hidraulikus satut kellett használni, mert a manipulátor fogói gyengének bizonyultak. A két fizikus és az orvos néhány lépésre elhátrált az acéllaptól, mert nagyon brutális eljárás következett, a vanádiumkések alól csak úgy röpködtek a jókora páncélszilánkok, mígnem a roppant ágyúlövedék kupakjához hasonló sisak megremegett, és lassan levált a tartály felső részéről. Megvárták, míg teljesen leválik. Amikor már nem röpködtek a salakfekete szilánkok, és a krioténerről lehasított kupak üres belsejét mutatta feléjük, Lakatos fölemelte a négykarú manipulátorral a mennyezet alá, Biela pedig ismét meg akarta vizsgálni a tartályt — ám ekkor mind megálltak egy pillanatra, mert a tartály páncélja megremegett, oldalai tovább hasadtak a hegesztése mentén, és lassan szétestek az acéllapon, mintha megismételnék a valaha már megtapasztalt agóniát. A távvezérelt markoló a nehéz sisakot lassan átvitte a terem túlsó végébe, és ott lerakta, mint egy üres bomba felét, olyan óvatosan, hogy meg sem csörrent az alumíniumasztalon.

Biela a szétnyílt tartályhoz lépett. A bélésmaradványok száraz lemezei sötétlettek benne, mint az égett avar. Lakatos is közelebb ment, és Biela háta mögül nézte, mi van a tartályban. Elég jól ismerte a vitrifikálás történetét. A Grál és a Roembden idejében robbanótöltetekkel csapták rá a kupakot a tartályra és benne az emberrel, hogy a test minél gyorsabban megfagyjon. A vitrifikálásra készülő embernek le kellett vennie a sisakját, bár szkafanderben maradt. Hogy az ütés szét ne zúzza a fejét, a kupak felfúvódó légpárnákkal volt kibélelve. A felhasadó légpárnák védték a megfagyasztott embert, mikor a szájába hatoló, kúp alakú fecskendő ontani kezdte a cseppfolyós nitrogént, rendszerint kitörve a fogait, sőt szétzúzva az állkapcsát. Az volt a cél, hogy az agy megfagyasztása minden irányból egyszerre történjen, tehát az agyalap felől is, a szájpadlás irányából. Ezeket a roncsolásokat az akkori technika nem tudta kiküszöbölni. A két fizikus apránként kitépte a törékeny bélésrétegeket, minden darabot leraktak egymás mellé, míg szerszámaik le nem csupaszították a krioténer belső fémfalát. A porladó bélésdarabok között találtak egy gyűrött tárgyat, amely megőrizte könyvecske formáját, sarkai megpörkölődtek, mintha tűzben lett volna. A félig elszenesedett tárgy olyan törékeny volt, hogy az érintéstől már-már hamuvá esett szét, hát üvegfödél alá tették, mert még a lehelet is kárt tehetett benne.

— Olyan mint valami kis irattartó. Még az is lehet, hogy állatbőrből van. Levéltárcának hívták az ilyet. Az emberek magukkal hordták. Az iratok pedig többnyire papírrá feldolgozott cellulózból voltak.

— Vagy műanyag polimerekből — fűzte hozzá Biela magyarázatához Gerbert.

— Nem valami biztató — sóhajtott a fizikus. — Ilyen körülmények között a cellulóz sem tartósabb mint a régi műanyagok. De hogy került ez a bigyó a tartályba?

— Azt könnyű elképzelni — magyarázta Lakatos, két tenyerét egymás felé közelítve. — Amikor az a szegény fickó bekapcsolta a vitrifikátort, alulról és felülről rácsapódott a tartály. Implóziós robbanótöltetekkel működött, persze nem úgy, hogy az embert agyonnyomja. A szkafander megtelt nitrogénnel, hónaljban megrepedt, és a kinyomuló levegő minden ruháját letéphette. Régen előfordult, hogy a közeli gránátrobbanás légnyomása minden ruhát letépett a katonáról.

— Most mit csinálunk vele?

Gerbert nézte, amint a fizikusok megszilárduló folyadékkal töltenek meg egy burát, majd kiemelik az öntvényt, amelyben úgy feketéllik a lapos holmi, mint rovar a borostyánban, és hozzálátnak a vegyelemzéshez. Találtak olyan vegyi anyagokat, amelyeket hajdan bankjegynyomáshoz használtak, cserzett és színezett állatbőrre jellemző szerves vegyületeket, továbbá ezüstnyomokat, parányi mennyiségben. Bizonyára fényképek maradványaiból származtak, mert a fényképezésnél használtak régen ezüstsókat. A sugárzás keménységét változtatva, rögzítették az öntvény egy lemezkéjét, és végül bonyolult betűrejtvényhez jutottak, betűk és kis körök, talán pecsétek rendetlen halmazához. A kromatográf elkülönítette a nyomtatott betűket a tintával írottaktól, mert a tinta szerencsére ásványi anyagot tartalmazott. A többit elvégezték a mikrotomográf szűrői. Az eredmény igen szerénynek bizonyult. Ha valóban személyazonossági igazolványt találtak, ami valószínűnek látszott, akkor a keresztnév egyáltalán nem olvasható, a vezetéknévből pedig csak az első betű: P. A vezetéknév négy-nyolc betűből állhat. Két személy neve kezdődött P betűvel — közülük éleszthetik fel az egyiket. Lehívták a monitorokra a cseppfolyós héliumban nyugvó emberek spinogramját. Ezekből a rétegfelvételekből, amelyek sokkal pontosabbak a hajdankori röntgenképeknél, évtizednyi pontossággal lehetett megállapítani az áldozatok életkorát az ízületek és az erek elmeszesedése alapján, mert amikor ezek az emberek éltek, az orvostudomány még nem tudta késleltetni a szklerózisnak nevezett elváltozásokat. A reanimálásra alkalmas két személy hasonló testalkatú volt, arckoponyájuk helyreállítása a plasztikai sebészekre várt, vércsoportjuk azonos volt, a bordák mésztartalma és az aorta csupán nyomokban észlelhető elmeszesedése szerint életkoruk harminc és negyven év között lehetett. Az életrajzi adatok szerint, amelyek a múltbeli betegségeket is feltüntették, egyikükön sem végeztek soha olyan műtétet, amely a testen heget hagyott volna. Az orvosok ezt tudták, de arra is kíváncsiak voltak, mit állapítanak meg a fizikusok: az átvilágítás a szervezetben lévő atommagok mágneses rezonanciáján alapult. A fizikusok csak a fejüket rázták: a nem bomló elemek atommagjai úgyszólván örök életűek. Más a helyzet, ha a testekben izotópok is vannak. Nos, valóban voltak, de ez is zsákutcának bizonyult. Mindkét személyt 100–200 rem nagyságrendű sugáradag érte valamikor. Valószínűleg élete utolsó óráiban.