Stanislaw Lem: Éden

Elnémultak. Csak arcukat világította meg a zseblámpa, amely az ajtó lapos nyitókerekén fe-küdt. Az űrhajó belsejéből hosszú nyikorgás, majd rövid, gyengülő reccsenések sorozata hallatszott, aztán csönd lett.

— De hátha valamelyik automata? — reménykedett a Kibernetikus.

— Hiszen láttad őket.

— Igen, de a tartalék kamrába nem néztünk, be.

A Kibernetikus kiállt a csapóajtó szélére, és kihajolva lekiabált a folyosó sötétségébe:

— Tartalék automaták!

A folyosó falai visszaverték a hangját. Válasz azonban nem érkezett.

— Gyere, vizsgáljuk meg rendesen ezt az aj-tót — mondta a Mérnök. Letérdelt a kissé homorú csapóajtó elé, és közel hajolva, centiméterről centiméterre megvilágította a peremét. A fényfolt végigvándorolt a hasadékon, amely körül repedések finom hálója rajzolódott ki.

— Belülről sehol sem olvadt meg. Nem is csoda, hiszen a keramit nagyon rossz hővezető.

— Ne próbáljuk meg még egyszer? — javasolta a Doktor, és megragadta a nyitókart.

— Nincs értelme — legyintett a Vegyész.

A Mérnök az ajtóra fektette a tenyerét, és hirtelen felugrott.

— Fiúk, vízre van szükség! Sok hideg vízre!

— Minek?

— Fogjátok csak meg az ajtót! Érzitek, milyen forró?!

Egyszerre több kinyújtott kéz érintette meg az ajtót.

— Majdnem éget — mondta valaki.

— Ez a mi szerencsénk!

— Hogyhogy?

— A hajótest felhevült, kitágult, az ajtó szintén. Ha lehűtjük az ajtót, összehúzódik, és akkor talán ki lehet nyitni.

— A víz nem elég. De talán van még jegünk.

Biztosan maradt a fagyasztókban — mondta a Koordinátor.

Egymás után ugrottak le a folyosóra, aztán futó léptek dobogtak a vízszintes falon.

A Koordinátor a csapóajtó mellett maradt a Mérnökkel.

— Kinyílik — mondta halkan, mintegy önmagának.

— Ha meg nem olvadt — dörmögte a Mérnök.

Széttárta karját, és mindkét tenyerével végigsimította az ajtó peremét, a hőfokot vizsgálva. — A keramit háromezer-hétszáz fok fölött kezd olvadni.

Nem figyelted, mennyi volt a páncél hőfoka a végén?

— A végén már minden műszer megbolondult.

Amikor a fékezőrakéták bekapcsolódtak, kétezerötszáz fok fölött volt, ha jól emlékszem.

— Kétezer-ötszáz, az még nem olyan veszélyes! — No igen, de aztán!

A vízszintesen fekvő belső ajtó fölött megjelent a Vegyész felhevült ábrázata. A zseblámpát a nyakába kötötte, a himbálózó fény megcsillant a vödrében hozott jégtömbökön. Feladogatta őket a Koordinátornak.

— Várjál csak… hogy is csináljuk ezt a hűtést… — akadt meg kissé a Mérnök. — Egy pillanat.

Eltűnt a sötétségben. Újabb léptek közeledtek, a Doktor hozott két vödör vizet, amelyben jégdarabok úsztak. A Vegyész világított, a Doktor meg a Fizikus locsolgatni kezdte az ajtót. A víz lefolyt a padlóra, onnét a folyosóra. Mikor tized-szer öntötték le a csapóajtót, úgy rémlett, hogy hallanak valami halk pattogást. Felkiáltottak örömükben. Megjelent a Mérnök. Jókora űrruhareflektort hozott, szalaggal a mellére erősítve.

Ennek a fényétől nyomban világos lett. A Mér-nök a földre dobott egy nyaláb műanyag lapot, amelyet a vezérlőteremből hozott. Módszeresen munkához láttak: telerakták az ajtó felületét kisebb-nagyobb jégdarabokkal, és rászorították a jeget a műanyag lapokkal meg a felfújható párnákkal és a könyvekkel, amelyeket a Fizikus közben odahordott. Végül, mikor már alig bírták a hátukat kiegyenesíteni, és a jégfalból nem sok maradt, mert az ajtólap melegétől nagyon gyorsan olvadt, a Kibernetikus két kézzel megragadta a nyitókart, és megpróbálta elfordítani.

— Várj, még ne! — kiáltott rá dühösen a Mér-nök, de a kar meglepően könnyen fordult. Mindannyian nekiugrottak. Egyre gyorsabban forgott.

A mérnök megragadta az ajtót biztosító hármas retesz fogantyúját, megrántotta, vastag üveglap repedéséhez hasonló hang hallatszott, és a csapóajtó nyílni kezdett feléjük, először csak lassan, aztán hirtelen rázuhant a legközelebb állókra, és a sötétlő nyílásból fekete lavina omlott rájuk nagy robajjal, térdig betemetve a szemben állókat. A Vegyészt és a Koordinátort, akik a legközelebb álltak, hátralökte a kinyíló ajtó. A Vegyész úgy nekiszorult a falnak, hogy moccanni sem tudott, de nem történt semmi baja. A Koordinátor az utolsó pillanatban félreugrott, kis híján feldöntve a Doktort. Most valamennyien mozdulatlanul álltak. A Doktor zseblámpáját betemette az omladék, csak a Mérnök mellén levő reflektor világított.

— Mi ez? — szólalt meg fojtott hangon a Kibernetikus. Ő állt leghátul, a többiek mögött, a belső ajtólap szélén.

— Talajminta az Éden bolygóból — felelte a Koordinátor. Kisegítette a Vegyészt a kinyílt külső ajtószárny mögül.

— Hát igen — mondta a Mérnök —, az egész kijárat föld alatt van, alaposan belefúródhattunk a talajba!

— Ez az első leszállás egy ismeretlen bolygó felszíne alá, nem igaz? — kérdezte a Doktor. Egyszerre csak valamennyien nevetni kezdtek, a Kibernetikus úgy kacagott, hogy könnyes lett a szeme.

— Elég! — kiáltott fel erélyesen a Koordinátor.

— Nem állhatunk így reggelig. Hozzatok szerszámokat, fiúk, kiássuk magunkat!

A Vegyész lehajolt, és felemelt egy súlyos, kemény rögöt a földrakásról, amely az ajtónyílás alatt halmozódott fel a padlón. A tojásdad nyílás-ból tovább pergett a föld, egy-egy zsíros fényű, feketés rögöcske legurult a halom oldalán, és meg sem állt a folyosóig.

Leugráltak a folyosóra, mert a zsilipkamrában már annyi hely sem volt, hogy leüljenek. A Koordinátor és a Mérnök ugrott le utolsónak.

— Milyen mélyen fúródhattunk be? — kérdezte halkan a Koordinátor a Mérnöktől. Egymás mellett mentek a folyosón. Jóval előttük gyorsan sikló fényfolt világított. A Mérnök átadta a reflektort a Vegyésznek.

— Milyen mélyen?… Ez rengeteg tényezőtől függ. Tagerssen nyolcvan méter mélyen vágódott be a talajba.

— No igen, de mi maradt a hajójából és belőle!

— És az a holdszonda? Aknát kellett vágni a sziklába, hogy kiszedhessék. A sziklába!

— A Holdon habkő van…

— És honnan tudhatjuk, hogy itt mi van?

— Hiszen láttad. Márgának néz ki.

— Itt az ajtónál, de távolabb?…

Szerszámokkal nagyon rosszul álltak. Az űrhajó, mint minden távolsági rakéta, két teljes készlet automatát és távirányítású félautomatát vitt magával, mindenfajta munkához, ami csak előadódhat a különféle bolygókon, így földmunkákhoz is.

Csakhogy ezek a gépek nem működtek, és áram nélkül gondolni sem lehetett a beindításukra.

Nagyobb gépük csak egy volt, egy mikroatommáglyás meghajtású exkavátor, de ennek a beindításához is áram kellett volna. Nem maradt más hátra, mint hogy egészen kezdetleges eszközöket fabrikáljanak: csákányokat és lapátokat. Ez is roppant nehéz feladat volt. Ötórai fáradozás után a legénység ismét a zsilip felé baktatott a folyosón, magukkal cipelve három lapáttá kalapált ásót, két acélrudat és néhány nagy bádog-lemezt a járat falának biztosításához. A kiásott föld cipelésére a vödrökön kívül néhány nagy műanyag láda szolgált, ezekre kétoldalt rövid alumínium csöveket erősítettek fülnek.

Tizennyolc óra telt el a katasztrófa óta, már alig álltak a lábukon a fáradtságtól. A Doktor kijelentette, hogy legalább néhány órát aludniuk kell. Előbb azonban fekvőhelyekről kellett gon-doskodni, legalább ideiglenesen, mert a hálófül-kék padlójához erősített ágyak most függőlegesen álltak. Lecsavarozásuk túl fáradságos lett volna, inkább felfújható gumimatracokat vittek a könyvtárba — ez volt a legépebb helyiség, a könyvek felét már előzőleg kihordták a folyosóra —, és sorjában lerakták őket a földre.