Stanislaw Lem: Éden

A Doktor vállalkozott elsőnek, majd némi habozás után a Vegyész. Mikor fejük eltűnt a nyitott csapóajtó mögött, és a magukkal vitt zseblámpa fénye sem látszott többé, a Koordinátor halkan megszólalt:

— Eddig nem akartam beszélni. Tisztában vagytok nagyjából a helyzettel?

— Igen — felelte a Mérnök a koromsötétségben.

Kinyújtott kezével megérintette a Koordinátor lábát, és nem húzta vissza az ujjait. Szüksége volt erre az érintésre.

— Mit gondolsz, nem lehet átvágni az ajtót?

— Mivel? — kérdezte a Mérnök.

— Villamos vagy gázpisztollyal. Van autogén-vágónk és…

— Hallottál már olyan autogénvágóról, amely átvág negyed méter keramitot? No ne tréfálj!

Elhallgattak. A hajó mélyéből, mint valami vas-pincéből, tompa zaj hallatszott.

— Hát akkor? Akkor mi lesz?! — fakadt ki idegesen a Kibernetikus. Hallották ízületei reccsenését, amint felállt.

— Ülj le — szólt rá szelíden, de határozottan a Koordinátor.

— Gondoljátok, hogy az ajtó… összeolvadt a páncéllal?

— Nem biztos — felelte a Mérnök. — Tudod egyáltalában, hogy mi történt?

— Pontosan nem. Kozmikus sebességgel a légkörbe ütköztünk, ott, ahol nem kellett volna légkörnek lennie. Miért? Az automata nem tévedhetett.

— Az automata nem is tévedett. Mi tévedtünk — mondta a Koordinátor. — Megfeledkeztünk a csóva miatti módosításról.

— Miféle csóva? Miről beszélsz?

— A gázcsóva, amelyet minden légkörrel rendelkező bolygó maga után húz, a mozgásával ellenkező irányban. Nem tudod?

— Dehogynem, persze. Ebbe a csóvába ütköztünk?

De hát annak egészen ritkának kell lennie.

— Tíz a mínusz hatodikon, vagy ehhez hasonló — felelte a Koordinátor —, de gondold meg, öregem, hogy másodpercenként több mint hetven kilométerrel repültünk. Úgy lefékezte a hajót, mintha falba ütköztünk volna. Ez volt az az első rázkódás, emlékeztek?

— Persze — mondta a Mérnök —, és amikor be-léptünk a sztratoszférába, volt még tíz vagy tizenkettő.

Csoda, hogy kibírta, és nem ment szét apró darabokra.

— A rakéta?

— Hússzoros túlterhelésre van méretezve, és mielőtt a képernyő megrepedt, saját szememmel láttam, hogy a mutató túlugrott a skálán. A skála harmincig mutat.

— És mi?

— Mi van velünk?

— Mi hogy bírhattuk ki? Azt akarod mondani, hogy a tartós lassulás harminc g volt?

— Nem a tartós. Nyilván csak a csúcsértékei.

Hiszen a fékezőrakéták teljes erővel működtek.

Ezért következett be a pulzáció.

— De az automaták kiegyenlítették, és ha a kompresszorok nem… — kezdte a Kibernetikus némileg makacskodó hangon. Elhallgatott, mert a hajó mélyében csikorogva gurult valami, mintha vaskerekek gördülnének bádoglapon. Az-tán csönd lett.

— Mit akarsz a kompresszoroktól? — mondta a Mérnök. — Ha bemegyünk a gépházba, megmutatom neked, hogy a teljesítményük ötször akkora volt, mint amire méretezték őket.

Hiszen azok csak segédaggregátok. Először kilazult a rög-zítésük, aztán mikor megkezdődött a pulzálás…

— Gondolod, hogy a rezonancia?

— A rezonancia is. Tulajdonképpen szét kellett volna kenődnünk több kilométer hosszan, mint az a teherhajó a Neptunon, emlékszel? Majd elhiszed te is, ha meglátod a gépházat. Előre megmondhatom neked, hogy ott mi van.

— Egyáltalán nem az a legforróbb vágyam, hogy meglássam a gépházat. Hol a fenében maradnak ezek ilyen sokáig? Olyan sötét van itt, hogy megfájdul a szemem.

— Világosságot tudunk csinálni, ne félj — mondta a Mérnök.

Ujjai hegyét, mintegy akaratlanul, még mindig a Koordinátor lábának támasztotta. Az némán ült, meg se moccant.

— A gépházba pedig csak azért megyünk le, hogy ne unatkozzunk. Egyéb dolgunk úgysem igen lesz.

— Komolyan azt gondolod, hogy nem jutunk ki innét?

— Dehogy, csak tréfálok. Imádom a fekete humort.

— Hagyd abba — szólalt meg a Koordinátor.

— Először is ott a vészkijárat.

— Köszönöm szépen! A vészkijárat pontosan alattunk van. A hajó nyilván mélyen befúródott a talajba, lehet, hogy még ez az ajtó is a föld alatt van.

— Hát aztán? Vannak szerszámaink, majd alagutat ásunk.

— És a rakodóajtó? — szólt közbe a Kibernetikus.

— Víz alatt van — közölte lakonikusan a Mér-nök. — Benéztem az ellenőrző aknába. Biztosan megrepedt az egyik főtartály, mert legalább két méter magasan áll a víz. És valószínűleg szenynyezett.

— Honnan tudod?

— Onnan, hogy mindig így van. A reaktor hűtése az első, ami lerobban. Nem tudtad? A rakodóajtót nyugodtan kihagyhatod a számításból.

Ezen át kell kijutnunk — ha sikerül…

— Kiássuk magunkat — ismételte halkan a Koordinátor.

— Ez elméletileg lehetséges — hagyta rá váratlanul a Mérnök. Elhallgattak. Lépések koppantak, egyre közelebbről, alattuk a folyosón világos lett, elvakulva hunyorogtak.

— Sonka, kétszersült meg füstölt nyelv vagy mi a csuda ebben a dobozban, mindez a vastartalék-ból! Csokoládét is hoztunk, és itt vannak a termoszok.

Adogassátok föl! — szólt le a Doktor a másik kettőnek, miután elsőnek kapaszkodott fel a zsilipajtóra. Zseblámpájával világított, mikor mind a hárman bemásztak a zsilipkamrába, és szétrakták a konzervdobozokat. Alumínium tányérokat is hoztak.

Szótlanul ettek a zseblámpa fényénél.

— A termoszok épségben maradtak? — szólalt meg egyszer csak csodálkozva a Kibernetikus. Kávét töltött a bögréjébe.

— Furcsa, de így van. Konzervekkel sem állunk rosszul. De a fagyasztó, a hűtőszekrények, a sütők, a kis szintetizátor, a tisztítóberendezés, a víz-szűrők mind ripityára törtek.

— A tisztítóberendezés is? — kérdezte aggódva a Kibernetikus.

— Az is. Talán meg lehetne javítani, ha volna mivel.

De hát ez bűvös kör: ahhoz, hogy akár a legegyszerűbb javító félautomatát is beindítsuk, áram kell; ahhoz, hogy áramunk legyen, meg kell javítanunk az aggregátot, ehhez viszont a félautomatára lenne szükség.

— Nagytanácsot tartottatok, jeles műszakiak?

No és? Hol a reménysugár? — kérdezte a Doktor, miközben vastagon vajat kent a kétszersültjére, és sonkát tett rá. Választ sem várva, folytatta:

— Kölyökkoromban több könyvet olvastam el az űrhajózásról, mint amennyit megboldogult rakétánk nyom, de egyetlen regényt, történetet vagy akár anekdotát sem találtam olyasmiről, ami velünk történt.

Vajon miért?

— Mert unalmas téma lenne — gúnyolódott a Kibernetikus.

— Mindenesetre új téma: csillagközi Robinsonok — elmélkedett a Doktor. Becsavarta a ter-moszt. — Mihelyt hazaérünk, igyekszem majd megírni, szerény tehetségemhez mérten.

Nagy csend támadt. Összeszedték a konzervdobozokat, a Fizikus azt javasolta, hogy tárolják őket az űrruhás szekrényben, a falhoz húzódtak hát, hogy kinyithassák a padlón levő ajtót.

— Igaz is, valami furcsa hangokat hallottunk, amikor a raktárban kotorásztunk — jegyezte meg a Vegyész.

— Milyen hangokat?

— Nyikorgást és recsegést, mintha valami nyomná a hajót.

— Talán egy szikla zuhant ránk? — kérdezte a Kibernetikus.

— Nem, az egészen más lehetett — szólt közbe a Mérnök. — Amikor behatoltunk a légkörbe, a külső páncél nagyon felhevült, az orrpáncél ta-lán meg is olvadt, most pedig a konstrukció részei lehűlnek, elmozdulnak, belső feszültségek támadnak, és ebből erednek a hangok. Most is hallani, figyeljetek csak…