Stanislaw Lem: Éden

Hamarosan kiderült, hogy a Vegyészen és a Mérnökön kívül senki sem tud elaludni. A Doktor tehát újra felkelt, és elment egy zseblámpával altatót keresni. Ez csaknem egy órába tellett, mert a kis műtőbe roppant nehéz volt bejutni: az előtérben a faliszekrényekből kiesett és szilánkokká tört készülékek és laboratóriumi üvegedények halmai eltorlaszolták az ajtót. Végül — karórája hajnali négyet mutatott a fedélzeti idő szerint — kiosztotta az altató tablettákat, eloltották a lámpát, és nemsokára nyugtalan szuszogás töltötte be a sötét helyiséget.

Meglepően hamar felébredtek, szinte mindannyian, kivéve a Kibernetikust, aki túl nagy adag altatót vett be, és egészen kába volt. A Mér-nök viszont panaszkodott, hogy nagyon fáj a vál-la. A Doktor fájdalmas duzzanatot talált azon a helyen, a Mérnök biztosan túlerőltette az ízületet, amikor az ajtónyitással kínlódtak.

A hangulat komor volt. Mindenki hallgatásba merült, még a Doktor is. A zsilipkamrában hagyott élelemhez nem férhettek hozzá, mert a nagy omladékhalom éppen a faliszekrény ajtajára zuhant. A Fizikus és a Vegyész megint elzarándokolt hát á konyhai raktárba újabb konzervekért.

Kilenc óra volt, mikor nekifogtak az alagút ásásának.

Csigalassúsággal haladt a munka. Az ovális aj-tónyílásban még lendületet sem lehetett venni, az emberek ásóikkal döfködték a tömör föld-falat, a hátul állók pedig a folyosóra lapátolták az omladékot. Némi tanakodás után elhatározták, hogy a kormányfülkébe szórják be a földet, mert az volt a legközelebb, és nem volt benne semmi olyasmi, ami a közeljövőben szükségesnek bizonyulhat.

Négy óra leforgása után a kormányfülkét térd-magasságig megtöltötte a lehordott föld, az alagút azonban még csak két méter hosszú volt.

A márga tömör volt, ha nem is kemény; a rudak és ásók beleragadtak, és a vasnyelek meggörbültek a túl heves nyomástól az ádázul dolgozó emberek kezében. Legjobban a Koordinátor acélásója vált be.

A Mérnök aggódott, hogy a földfödém megsüllyed, és különös gondot fordított az aládúcolásra. Estefelé, mikor nyakig agyagosan vacsorához ültek, az alagút, amely az ajtónyílástól meredeken, csaknem hetvenfokos szögben felfelé vezetett, még mindig csak öt és fél méter hosszú volt.

A Mérnök megint lenézett az aknába, amely az alsóbb szintek felé vezetett — odalent volt, harminc méterre a főajtótól a tat irányában, a rakodóajtó, de csak a víz fekete tükrét látta; magasabban állt, mint tegnap, alighanem egy másik tartály is megrepedt, és tartalma lassan kifolyt.

A víz, mint a kis Geiger-mérő azonnal jelezte, sugárszennyezett volt. A Mérnök gyorsan be-zárta az akna csapóajtaját, és visszatért társaihoz, de semmit sem szólt erről a felfedezéséről.

— Ha minden jól megy, holnap kijutunk, ha rosszabbul megy, akkor holnapután — jelentette ki a Kibernetikus, miközben a harmadik bögre kávét itta a termoszból. Mindannyian nagyon sok kávét ittak.

— Honnan tudod? — csodálkozott a Mérnök.

— Csak úgy érzem.

— Rendelkezik az intuíció adományával, ebben különbözik az automatáitól — nevetett a Doktor.

Ahogy telt a nap, egyre jobb kedvre derült. Amikor a többiek felváltották az ásásban, mindig leruccant a hajó különböző helyiségeibe, és felderítő útjai gyümölcseként két magnetoelektromos zseblámpával, egy hajnyíró géppel, több tábla vi-taminos csokoládéval és egész halom törülközővel gazdagította a társaságot. Mindenki fülig agyagos volt, kezeslábasuk merő kosz; áram híján persze nem is borotválkoztak, és rá sem hederítettek a Doktor nagy szerzeményére, a hajnyíró gépre. Egyébként ő maga sem használta.

Másnap is reggeltől estig ásták az alagutat.

A kormányfülkében már olyan magasan állt a föld, hogy egyre nehezebb volt az ajtón át beszórni.

A könyvtár került sorra. A Doktornak ebben a kérdésben bizonyos kételyei voltak, de a Ve-gyész, akivel együtt cipelték a vaslemezből barkácsolt saroglyát, habozás nélkül rázúdította a márgahalmot a könyvekre.

Az alagút egészen váratlanul nyílt meg. A Fizikus ugyan már egy ideje kijelentette, hogy a föld szárazabb lett és lazább szerkezetű, de megfigyelését a többiek kétkedéssel fogadták.

Az űrhajó belsejébe szállított márgát továbbra is ugyanolyannak találták. Éppen a Mérnökre és a Koordinátorra került az ásás sora, megragadták az ásók nyelét, amely még meleg volt társaik kezétől, és az első csapásokat mérték a göcsörtös falból kiálló rögökre, mikor az egyik rög hirtelen eltűnt, és az így keletkezett nyíláson enyhe légáramlás hatolt be. Tisztán érezték az enyhe léghuzatot — odakinn valamivel magasabb volt a légnyomás, mint az alagútban és az űrhajóban.

Az ásó és az acéldorong lázas munkába kezdett, már senki sem hordta el a földet, a legénység töb-bi tagja, minthogy elöl nem segíthettek, mert nem volt hely, egy csoportban toporgott az elöl dolgozók mögött. Néhány újabb ásócsapás után a Mérnök ki akart mászni, de a Koordinátor visszatartotta. Előbb ki akarta tágítani a kijáratot.

Ezenkívül az utolsó adag földet is levitette az űrhajóba, hogy az alagutat ne torlaszolja el semmi.

Így aztán még eltelt vagy egy negyedóra, amíg a hat ember a szabálytalan nyíláson át kimászha-tott a bolygó felszínére.

Esteledett. Az alagút fekete torka egy kis domb tíz-egynéhány méteres, enyhe lejtőjére nyílt. Közvetlenül előttük véget ért a lejtő. Távolabb, egészen a láthatárig, amely fölött az első csillagok hunyorogtak, nagy síkság terült el. Helyenként, elég messze tőlük, fákhoz hasonló, bizonytalan körvonalú, karcsú oszlopok meredeztek. Nyuga-ton még keskeny fénycsík szegélyezte a láthatárt, de már olyan kevés világosságot adott, hogy a környezet színei egyhangú szürkeségbe olvadtak ösz-sze. A mozdulatlanul álló emberektől balra az űrhajó óriási, domború teste emelkedett ferdén a levegőbe. A Mérnök hetven méterre becsülte a kiálló rész hosszúságát, eszerint több mint negyven méter fúródott be a dombba. Pillanatnyilag azonban senki sem törődött ezzel a hatalmas csővel, amely feketén rajzolódott az égre, végén a kormányfúvókák tehetetlenül meredező csövei-vel. Az emberek mélyen beszívták a hűvös levegőt, amelynek valami alig érezhető, ismeretlen, meghatározhatatlan illata volt, és szótlanul néztek maguk elé. Csak most vett erőt rajtuk a teljes tehetetlenség érzése — az ásók vasnyele szinte magától esett ki a kezükből. Álltak, tekintetük lassan körbesiklott a végtelen pusztaságon, a sötétségbe merülő láthatáron és a lassan, egyenletesen hunyorgó csillagokon.

— A sarkcsillag? — szólalt meg a Vegyész akaratlanul is lehalkított hangon, és rámutatott egy alacsonyan álló csillagra, amely halványan pislákolt a sötét keleti égbolton.

— Nem, innét nem látni. Most… igen, a Tejútrendszer déli pólusa alatt vagyunk. Várjatok csak… Ott kell lennie valahol a Dél Keresztjének…

Felszegett fejjel szemlélték valamennyien a már csaknem fekete eget a fényesen sziporkázó csillagokkal. Sorolni kezdték a felismert csillagok, csillagképek nevét, ujjukkal mutogatták őket egymásnak, ettől kis időre felvillanyozódtak. Egyedül a csillagok nem voltak teljesen idegenek ezen az üres, halott vidéken.

— Gyorsan hűvösödik, mint a sivatagban — jegyezte meg a Koordinátor.

— Mindegy, ma már úgysem csinálhatunk semmit.