Isaac Asimov: Alapítvány és Föld

1941. augusztus l-jén 21 éves ifjonc voltam, a Columbia Egyetem kémiai fakultásának végzős hallgatója, s már — három esztendeje a science fiction hivatásos művelője. Sürgősen találkozni akartam John Campbell-lel, az Astounding szerkesztőjével, akinek akkor már öt történetemet adtam el. Mindenáron el akartam neki mesélni egy vadonatúj ötletemet.

A Galaktikus Birodalom bukásának történetét, tehát egy, a jövőben játszódó történelmi regény megírását terveztem. Magávalragadó lehetett a lelkesedésem, mivel Campbell is izgalomba jött tőle. Az volt a kívánsága, hogy ne egyetlen történetet írjak meg, hanem történetek sorozatát az Első Galaktikus Birodalom bukása és a Második Galaktikus Birodalom tündöklő felemelkedése közti zűrzavaros ezer esztendőről. Mindezt a „pszichohistória” tudománya fényében, amit Campbell és én részletesen megvitattunk egymás között.

Az első történet az Astounding 1942. májusi számában, a második az 1942. júniusi számban jelent meg. Egy csapásra népszerűek lettek, és Campbell gondoskodott róla, hogy még az évtized vége előtt megírjak hat további történetet. A sztorik egyre hosszabbak és hosszabbak lettek: az első mindössze 12 ezer szóból állt, míg az utolsó háromból kettő egyenként ötvenezerből.

Az évtized végére azonban belefáradtam a sorozatba, abba is hagytam, és más témákba fogtam bele. Addigra már számos kiadó próbálkozott kemény fedelű science fiction könyvek publikálásával. Az egyik ilyen kiadón belül működött egy kicsiny, félhivatalos cég, a Gnome Press, amely három kötetben megjelentette az én Alapítvány -sorozatomat: Alapítvány (1951), Alapítvány és Birodalom (1952) és Második Alapítvány (1953). Később a három könyv az Alapítvány-trilógia néven vált ismertté.

A könyvek nem hoztak igazi sikert, mert a Gnome Pressnek nem volt akkora tőkéje, hogy megfelelő reklámot csinálhasson nekik. Magam sem kimutatást, sem honoráriumot nem kaptam tőlük.

1961 elején Timothy Seldes, akkori szerkesztőm a Doubleday-nél, szóba hozta, hogy egy külföldi kiadó érdeklődött az Alapítvány -könyvek utánnyomásban való megjelentetése iránt. Miután azok nem voltak Doubleday-könyvek, Seldes a kérést hozzám továbbította. Én vállat vontam. „Nem vagyok érdekelt az ügyben, Tim. Még honoráriumot sem kapok utánuk” — mondtam.

Seldes elszörnyedt, és haladéktalanul hozzálátott, hogy megszerezze a jogokat a Gnome Presstől (amely akkor már a végét járta). A trilógia még az év augusztusában (az Én, a Robottal együtt) a Doubleday tulajdonába került.

Ettől a pillanattól kezdve az Alapítvány -sorozat befutott, és egyre több pénzt hozott. A Doubleday egyetlen kötetben jelentette meg a Trilógiát, s a Science Fiction Könyvklub révén terjesztette. Ennek köszönhető, hogy az Alapítvány -sorozat rendkívül széles körben ismertté vált.

Az 1966-ban Clevelandben tartott Science Fiction Világkongresszuson felkérték a sci-fi rajongókat, szavazzák meg a „minden idők legjobb sorozata” kategóriát is. Ez volt az első (és mindeddig az utolsó) alkalom, hogy ez a kategória részt vett a Hugó-díjért való nevezésben. Az Alapítvány -trilógia elnyerte a díjat, ami tovább növelte a sorozat népszerűségét.

Mind több rajongó kérte, hogy folytassam a sorozatot. Én udvariasan bár, de elutasítottam a kérést— ugyanakkor elbűvölt, hogy a sorozat indításakor még meg sem született emberek ilyen erős vonzódást éreznek iránta.

De a Doubleday komolyan vette a követelést. Igaz, hogy húsz éven át csak ugratott vele, de miután az igény mind erőteljesebben és sürgetőbben mutatkozott, a kiadó végül elvesztette a türelmét. 1981-ben közölték velem, nincs más hátra, írnom kell egy újabb Alapítvány -történetet, és — hogy megédesítsék számomra a keserű pirulát — a. szerződésben a szokásosnál tízszer több előleggel kecsegtettek.

Idegesen, de azért beleegyeztem. Harminckét éve nem írtam Alapítvány -sztorit, és most megparancsolják, hogy írjak meg egy 140 ezer szóból állót, azaz kétszer olyan hosszút, mint bármelyik előző kötetem, s csaknem háromszor olyan hosszút, mint bármelyik korábbi önálló regényem. Újra elolvastam hát az Alapítvány -trilógiát, majd egy mély lélegzettel belemerültem a feladatba.

A sorozat negyedik kötete, Az Alapítvány pereme, 1982 októberében látott napvilágot — és akkor valami nagyon furcsa dolog történt. Nyomban fölkerült a New York Times bestseller listájára. A legnagyobb meglepetésemre rajta is maradt huszonöt héten keresztül. Ilyesmi még sohasem esett meg velem.

A Doubleday azonnal szerződést kötött vélem újabb regények megírására — ezekből kettőt meg is írtam, egy másik sorozat, a Robot Regények számára…És akkor elérkezett az idő, hogy visszatérjek az Alapítványhoz. Í gy írtam meg az Alapítvány és Földet, amely azzal a pillanattal kezdődik, amellyel Az Alapítvány pereme befejeződött. Az olvasó most ezt a könyvet tartja a kezében. Ha fel akarja frissíteni az emlékezetét, lapozza át Az Alapítvány pereméi, de ez sem szükséges feltétlenül. Az Alapítvány és Föld megáll önmagában is. Bízom benne, hogy az olvasó élvezni fogja.

Isaac Asimov

New York City, 1986

— Miért tettem? — kérdezte Golan Trevize.

A kérdés nem volt új. Amióta csak megérkezett Gaiára, újra meg újra feltette magában. Valahányszor felriadt mély álmából a kellemesen hűs éjszaka kellős közepén, ez a kérdés visszhangzóit az agyában, mint valami halk dobpergés: „Miért tettem? Miért tettem?”

De csak most szánta el magát, hogy Gaia öregjétől, Domtól is megkérdezze.

Dom pontosan tudta, milyen feszült idegállapotban van Trevize, mert képes volt rá, hogy érzékelje a tanácsos elméjének finom szerkezetét. Mégsem válaszolt. Gaia soha semmilyen módon nem nyúlhat Trevize elméjéhez, és a kísértésnek úgy állhat ellen a leginkább, ha szinte aggályosán figyelmen kívül hagyja a tanácsos érzéseit.

— Mit, miért tett, Trev? — kérdezte Dom. Nehezére esett volna, hogy egy szótagnál többet kell kiejtenie egy névből, de a dolognak nem volt jelentősége, Trevize is megszokta lassan.

— Miért döntöttem így? Miért mondtam, hogy Gaia legyen a jövő?

— Igaza volt, amikor így döntött — nézett fölültéből Dom az előtte álló alapítványi férfira. Mélyen ülő szeme vén volt és komoly.

— Persze hogy azt mondja, igazam volt — mordult fel Trevize ingerülten.

— Én(mi)Gaia tudja, hogy igaza volt. Épp ezért értékes a számunkra. Mert képes rá, hogy hiányos adatok alapján jusson a helyes döntésre. És maga döntött. Gaiát választotta! Éppúgy elvetette az Első Alapítvány fejlett technológiájára épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját, mint a Második Alapítvány rejlett mentális erejére épülő Galaktikus Birodalom anarchiáját. Úgy ítélte meg, hogy egyik sem lehet tartós életű, így aztán Gaiát választotta.

— Igen — jelentette ki Trevize. — Úgy, ahogy mondja! Gaiát, a szuper organizmust választottam, a közös elméjű, közös személyiségű bolygót, ahol az embernek az „én(mi)Gaia” kiagyalt névmáshoz kell folyamodnia, ha ki akarja fejezni a kifejezhetetlent. — Nyugtalan léptekkel járkált föl-alá. — És a végén megszületik Galaxia, a szuper-szuperorganizmus, hogy magába foglalja ezt az egész nyüzsgő Tejutat.