Isaac Asimov: Alapítvány és Föld

Bizonyos értelemben, persze, nem változott a helyzete. Továbbra is tanácsos maradt. Megvolt a státusa, megvoltak az előjogai, csak éppen gondolni sem mert rá, hogy valaha is visszatérhet a Terminusra, s igényt formálhat e státusra és előjogokra. Ma már éppúgy nem tudna beilleszkedni az Alapítvány zűrzavaros világába, mint e gaiabeli kicsinyes szabályosságba. Már sehol sem érzi magát otthon, a világmindenség árvája lett belőle.

Álla megfeszült, dühösen beletúrt fekete hajába. Most még kár a sorsa felett való kesergéssel vesztegetnie az időt, előbb csak találja meg a Földet. Ha túléli a kutatást, bőven lesz ideje, hogy leüljön és sírjon egy sort. Meglehet, akkor több oka is lesz rá.

Amikor végre visszanyerte szokott egykedvűségét, számba vette a történteket…

Három hónapja, hogy Janov Pelorattal, ezzel a tehetséges, kissé gyermeteg tudóssal elhagyta a Terminust. Peloratot a régi korok iránti lelkesedése hajtotta, hogy megtalálja a régen elvesztett Földet, Trevize pedig vele tartott, ürügyként használva föl Pelorat célját arra, amit ő a saját valódi céljának vélt. A Földet ugyan nem találták meg, de megtalálták Gaiát, és Trevize ott kényszerült rá, hogy meghozza azt a sorsdöntő választást.

És most ő fordul el — fordít teljesen hátat —, hogy útnak induljon s fölkutassa a Földet.

Ami Peloratot illeti, nos, ő is talált valamit, amire nem számított. Rátalált a fekete hajú, fekete szemű Blissre, arra a fiatal nőre, aki éppúgy Gaia volt, mint Dom — vagy bármelyik homokszem, fűszál… Pelorat az élete delén jóval túljáró férfi sajátos szenvedélyességével szeretett bele a nála sokkal fiatalabb nőbe, s ami még különösebb, úgy tűnt, mintha a helyzet az ifjú hölgyet is boldoggá tenné.

Furcsa… ámbár Pelorat valóban boldog volt, és Trevize-nak bele kellett nyugodnia, hogy mindenki a maga módján találja meg a boldogságát. Ez az egyéni lét értelme — az egyéniségé, melyet Trevize, saját választása révén, eltörölt (jó előre) a Galaxisban.

Gyötrelmes gondolatmenet. A döntés, amit hozott, amit hoznia kellett, azóta is égő fájdalomként hasogatta a lelkét, szinte szünet nélkül; és…

— Golan!

A hang behatolt Trevize gondolatai közé, s a napfénytől hunyorogva felpillantott. — Á, Janov — mondta szívélyesen, annál is inkább, nehogy Pelorat megsejtse keserű gondolatait. — Látom, sikerült eltépnie magát Blisstől — kockáztatott meg némi kedélyeskedést is.

Pelorat megrázta a fejét. A lágy szellő összeborzolta vékony szálú, ősz haját, hosszú, komoly arca már nem is lehetett volna hosszabb és komolyabb.

— Ami azt illeti, drága barátom, épp ő javasolta, hogy keressem meg magát azzal a… nos, azzal kapcsolatban, amiről szólni szeretnék. Nem mintha én nem akartam volna már fölkeresni, szó sincs róla, de úgy látszik, ő fürgébben gondolkozik, mint én.

Trevize elmosolyodott.

— Rendben van, Janov. Nyilván el akar búcsúzni tőlem.

— Nos, nem, nem egészen. Tulajdonképpen inkább az ellenkezőjéről van szó. Golan, amikor elhagytuk a Terminust, maga meg én, kettőnk közül én akartam mindenáron megtalálni a Földet. Amióta felnőttem, gyakorlatilag ez a cél éltet.

— És én fogom elérni, Janov. A feladat most már az enyém.

— Igen, de azért az enyém is… még ma is.

— De hát… — Trevize bizonytalanul lendítette meg a karját, mintha át akarná nyalábolni a kettejüket körülvevő világot.

— Magával akarok menni — bökte ki Pelorat egy lélegzetre. Trevize elképedt.

— Ezt nem gondolhatja komolyan, Janov. Most már itt van magának Gaia.

— Egyszer majd visszatérek Gaiára, de nem engedhetem, hogy egyedül induljon útnak.

— Dehogynem engedheti. Tudok magamra vigyázni.

— Nem vitatom, Golan, de maga nem tud eleget. A mítoszokat és legendákat csak én ismerem, csak én igazíthatom el magát bennük.

— És elhagyná Blisst? Ugyan már! Pelorat arcát halvány pír lepte el.

— Nem éppen ez a szándékom, drága barátom, de ő azt mondta…

— Talán bizony meg akar szabadulni magától, Janov — húzta össze Trevize a szemöldökét. — Nekem azt ígérte…

— Nem, nem értett meg. Kérem, Golan, hallgasson végig. Magában megvan az a kellemetlen tulajdonság, hogy meg sem hallgatja az embert, máris levonja a következtetéseket. Tudom, éppen ez a különleges magában, ami pedig engem illet, nyilván nem erősségem a tömörség, de azért.

— Jól van — szólt közbe Trevize szelíden. — Mi lenne, ha részletesen elmesélné, méghozzá a saját szája íze szerint, mit forgat Bliss a fejében, és én ígérem, hogy nagyon türelmes leszek.

— Köszönöm. Ha valóban türelmesen végighallgat, talán egyből ki is tudok rukkolni vele. Tudja, Bliss is velünk akar jönni.

— Bliss jönni akar? — horkant fel Trevize. — Nem, érzem, hogy megint robbanni készülök. Nem fogok szétrobbanni. Mesélje el, Janov, miért akar Bliss velünk jönni. Szépen, nyugodtan kérdezem.

— Azt nem mondta. Azt mondta, beszélni akar magával.

— Akkor most miért nincs itt, mi?

— Azt hiszem — mondom, azt hiszem —, Bliss úgy érzi, maga, Golan, nem nagyon kedveli őt, és ezért nem szívesen közeledik magához. — Én minden tőlem telhetőt megtettem, öregem, hogy meggyőzzem, magának nincs kifogása ellene. El sem tudom képzelni, hogy valaki ne a legnagyobb megbecsüléssel gondoljon Blissre. Ő mégis arra kért, hogy én hozzam szóba a dolgot, hogy úgy mondjam, maga előtt. Megmondhatom neki, Golan, hogy hajlandó találkozni vele?

— Természetesen, méghozzá most rögtön.

— És belátó lesz? Tudja, öregem, ő meglehetősen ragaszkodik a dologhoz. Azt mondja, életbevágóan fontos, és neki muszáj velünk jönnie.

— De ugye azt nem mondta, hogy miért?

— Nem, de ha ő úgy érzi, hogy jönnie kell, akkor; Gaiának kell jönnie.

— Ami azt jelenti, hogy nem utasíthatom vissza, így van, Janov?

— Igen, azt hiszem, nem utasíthatja vissza, Golan.

Az alatt a rövid idő alatt, amit Gaián töltött, Trevize először lépett be Bliss házába — amely most már Peloratnak is otthont nyújtott.

Futólag körülnézett. Gaián a házak szándékosan egyszerűek voltak. Mivel az időjárás nélkülözött mindenféle szeszélyességet, s ezen a szélességi fokon, állandóan kellemes éghajlat uralkodott (még a tektonikus rétegek is lágyan csusszantak arrébb, ha mozgásba kellett jönniük), nem volt értelme olyan házakat tervezni, amelyek mindenféle értelemben megvédik lakóikat, vagy holmi kellemetlen környezetben a kellemes közérzetet biztosítják. Maga a bolygó volt a ház, eleve úgy tervezték, hogy minden lakójának menedéket nyújtson.

E bolygóméretű házon belül Bliss háza kicsiny volt: a redőnyös ablakok nem kívántak üveget, s az a kevés, kecses vonalú bútor is inkább csak hasznossági célokat szolgált. A falakon holografikus képek függtek; az egyikről Pelorat nézett le meglepetten és elfogódottan. Trevize ajka megrándult, de mert nem akarta, hogy meglássák rajta, milyen jól mulat, aprólékos gonddal kezdte rendezgetni a derekára simuló széles selyemövet.

Bliss figyelte. Most nem mosolygott. Inkább komolynak látszott, szép, sötét szeme tágra nyílt, haja szelíd, fekete hullámokban omlott a vállára. Csupán telt, halványpiros ajka kölcsönzött némi színt az arcának.

— Köszönöm, hogy eljött hozzám, Trev.

— Janov ragaszkodott hozzá, Blissenobiarella.