Stanislaw Lem - A Kudarc

Az a gép, amelyet úgy programoznak, hogy senki, az alkotóját is beleértve, ne tudja megkülönböztetni az intellektuális kapcsolatban egy háziasszonytól vagy a nemzetközi jog professzorától, nem egyéb mint szimulátor, amely mindaddig nem különböztethető meg a közönséges emberektől, amíg valaki meg nem próbálja a háziasszonyt elcsábítani és anyává tenni, vagy a professzort meghívni reggelire. Ha még itt sem támad fennakadás, ha a háziasszony aranyos kisdednek ad életet, a professzor pedig jóízűen elfogyasztja a kontinentális reggelit, akkor végleg megszűnt a különbség a természetes és a mesterséges között — és mit érünk vele? Lehet-e csillagtechnika jóvoltából szintetikus csillagokat gyártani, amelyek szakasztott olyanok mint a valódiak? Lehet. Csak az a kérdés: minek? A kibernetika történészei megállapították: e tudományág ősatyáit az a remény fűtötte, hogy megoldják a tudat rejtélyét. E reménynek az a siker vetett véget, amelyet a huszonegyedik század derekán értek el, nevezetesen, amikor egy harmincadik generációs számítógép, rendkívül beszédes, intelligens és megejtően emberszabású jószág, megkérdezte eleven beszélgetőpartnereit, vajon tudják-e, mi a tudat, voltaképpen milyen jelentést takar ez a szó, mert ő nem tudja. Ez a számítógép önprogramozásra is képes volt a megadott irányelvek alapján, aztán úgy kinőtt a megadott irányelvekből mint gyerek a pelenkából, és kifejlesztette magában az emberi beszélgetőpartnerek utánzásának olyan fantasztikus képességét, hogy már nem tudták „leleplezni” mint gépet, amely embernek tetteti magát, holott nem az, mindez azonban hangyányival sem tette érthetőbbé a tudat rejtélyét, hiszen a gép erről a kérdésről pontosan ugyanazt tudta, amit az emberek. De hogyan is lehetett volna másképp? Eljutottak az „önantropizáló” program végtermékéhez, amely szükségszerűen ugyanannyit tudott a tudatról mint ők. Egy kiváló fizikus, aki tanúja volt ennek a vitának, rámutatott, hogy az, ami úgy gondolkodik mint az ember, éppen annyit tud a saját gondolkodásának mechanizmusáról mint az ember, vagyis semmit. Kajánságból-e, vagy a csalódást enyhítendő, az nem derült ki, mindenesetre elmesélte a diadalukkal imigyen pórul járt kibernetikusoknak, hogy az ő tudós kollégái ugyanilyen kelepcébe estek, amikor egy évszázaddal azelőtt elhatározták: most pedig jól megszorongatják az anyagot, és kivallatják, milyen is a valódi természete — részecskékből áll-e, avagy hullám természetű. Hanem az álnok anyag a bolondját járatta velük, volt pofája kijelenteni, hogy ő ilyen is, meg amolyan is, majd a további kísérletek kereszttüzében végleg elkábította őket, mert minél többet tudtak meg róla, annál inkább ellentmondott az nemcsak a józan észnek, hanem a logikának is. Végül kénytelenek voltak készpénznek venni az anyag szemérmetlen állításait; a részecskék időnként hullámok, a hullámok olykor részecskék, a tökéletes vákuum egyáltalán nem tökéletes vákuum, mert csak úgy nyüzsögnek benne a virtuális részecskék, amelyek úgy tesznek, mintha nem volnának, az energia negatív is tud lenni, tehát létezhet a semminél kevesebb energia, a mezonok a Heisenberg-féle határozatlansági tartományban gálád, szemfényvesztő trükköket produkálnak, fittyet hányva a részecskék viselkedésének szent törvényeire, de olyan észveszejtő gyorsan csinálják, hogy senki sem tudja ezen a disznóságon rajtakapni őket. Úgy áll a dolog, vigasztalta barátait ez a Nobel-díjas, kiváló fizikus, hogy a világ nem hajlandó „végső” válaszokat adni azokra a kérdésekre, amelyek „végső lényegét” firtatják. Hiába lehet a gravitációval ma már úgy csapkodni mint egy sétapálcával, azt ma sem tudja senki, mi a „lényege” a gravitációnak. Nem csoda hát, hogy a gép úgy viselkedik, mintha tudata volna, de ahhoz, hogy megállapítsuk, ugyanolyan tudata van-e mint az embernek, nekünk kellene átváltoznunk azzá a géppé. A tudományban nélkülözhetetlen a mértéktartás: vannak kérdések, amelyeket nem szabad feltenni sem önmagunknak, sem a világnak, hiszen aki felteszi őket, éppoly balgán viselkedik mint aki haragszik a tükörre, amiért szépen visszatükrözi ugyan minden mozdulatát, de azt nem akarja neki elmagyarázni, hogy mozdulatainak volicionális forrása miféle. Ennek ellenére vígan használjuk a tükröket, a kvantummechanikát, a sziderológiát és a számítógépeket, nem csekély haszonnal.

Tempe elég gyakran bejárt Gerberthez az ilyesféle beszélgetésekre, amelyek főként közelebbi témák körül forogtak, elsősorban az emberek és GOD viszonya körül. Ezúttal személyesebb gondjaival kereste fel az orvost. Általában nem szeretett beszélni magáról, még annak az embernek sem, aki visszaadta az életét — vagy talán éppen vele szemben volt különösen tartózkodó, mintha úgy érezné, túl sokat köszönhet neki? Amikor Gerbertnél beszélgettek, ő általában nem szólt semmit, azóta volt ilyen óvatos, amióta az Euridikén Lauger elárulta neki a két orvos titkát — azóta mindig bűntudatot érzett. Most sem a kétségbeesés késztette erre a látoga tásra, hanem az, hogy ilyen hirtelen rohanta meg, ismeretlen okból, mint valami betegség, és nem volt benne biztos, el tudja-e látni továbbra is a rá bízott feladatokat. Ezt nem volt joga eltitkolni. Csak akkor értette meg, milyen nehezére esett az elhatározás, amikor benyitott: az üres kajüt láttán szinte fellélegzett. Bár az űrhajó gravitáció nélkül haladt, tehát súlytalanság volt, a parancsnok elrendelte, hogy készüljenek fel a bármikor lehetséges gravitációs ugrásra — tehát rögzítsék az elmozdítható tárgyakat, és zárják a faliszekrénybe személyes holmijukat. A kajüt mégis rendetlen volt, szanaszét hevertek a könyvek, papírok, fényképek, ami egyáltalán nem vallott a rendszerető, gondos, már-már pedáns Gerbertre. Meglátta az orvost az üvegfalon át: a kertjében szorgoskodott, a kaktuszai mellett térdelt, műanyag burákat rakott rájuk. Úgy látszik, ezzel kezdte a készenléti állapotot. Tempe a folyosón át belibegett a melegházba, és valami köszönésfélét mormolt. Az orvos hátra sem fordulva, kikapcsolta a szíjat, amely térdeit a földhöz — igazi földhöz — rögzítette, és a levegőbe emelkedett, a vendége mellé. Túloldalt egy ferde hálón apró, mohos levelű növény indái kanyarogtak. Tempe már többször meg akarta kérdezni, hogy hívják ezt az indás növényt — nem is konyított a botanikához —, de valahogy mindig elfelejtette. Az orvos szó nélkül a földhöz vágta kis ásóját, az ásó a földbe fúródott, ő pedig az így keletkezett mozgásimpulzust kihasználva, karjánál fogva magával húzta a pilótát. Elvitorláztak a sarokba, ahol a mogyoróbokrok között földbe ásott kerti székek álltak, mint egy lugasban, de biztonsági övekkel ellátva.

Amikor leültek, és Tempe nem tudta, hogyan vágjon bele a mondókájába, az orvos megjegyezte, hogy már várta. Nincs ezen mit csodálkozni. „GOD szeme mindent lát.”

A pszichés állapotra vonatkozó adatokat senki sem kapja közvetlenül a géptől, hogy elkerüljék a Hicks-szindrómát, a fedélzeti fő számítógéptől való teljes függőség érzését, amely hozzájárulhat a pszichiátriai felügyelet által elhárítandó bajok, az üldöztetési és egyéb paranoid téves eszmék kialakulásához. A pszichonikusokon kívül senki sem tudja, hogy az ember milyen mértékben „lelkileg átlátszó” a figyelőprogram számára, amelyet Aszklépiosz gépi szellemének neveztek. Persze nagyon egyszerű lenne utánanézni, de mint megállapították, még a pszichonikusok is rosszul viselik el az ilyen revelációkat, amikor a saját személyükről van szó, még roszszabbul hatna a legénység moráljára a hosszú űrutazások alatt.