Stanislaw Lem - A Kudarc

Súlytalanságban az egész megszokott mozgáskoordináció fabatkát sem ér, de Tempe régi tapasztalata már teljesen visszatért. Nem kellett gondolkodnia, hogyan támaszkodjon meg két lábbal, mint alpinista a sziklakatlanban, míg a csapóajtó két nagy kerékzárját elforgatja. A gyakorlatlan ember alighanem bukfencet vetne, míg a páncélszekrényekéhez hasonló, küllős kerekeket próbálja elfordítani. Gyorsan bezárta a csapóajtót maga mögött, mert az orrban is volt ugyan levegő, de sohasem szellőztettek, és vegyszerek kesernyés szaga terjengett, mint egy ipari üzemben. Előtte a messze összeszűkülő térséget gyengén megvilágította a fénycsövek hosszú

sora, kétoldalt a dupla rácsos kereszttörzsbordák emelkedtek ki az űrhajó oldalfalából. Lassan ellebegett az orr felé. Már meg is szokta a keserű ízt a szájában és a torkában. Mögötte maradtak a nagy, oxidálódott falú gépek, a turbinák, kompresszorok, termogravitorok, óriás hengereiket kis galériák, folyosók, létrácskák vették körül, ügyesen kikerülte a vastag falú, hatalmas csővezetékeket, körülúszkálta a víz-, hélium— és oxigéntartályok kerek nyílásait a csavar koszorús, vaskos gallérokkal, és leszállt az egyikre, mint egy legyecske. Valóban legyecske volt egy acélbálna hasában. Mindegyik tartály magasabb volt egy templomtoronynál. Az egyik fénycső, a kiégéshez közel, egyenletesen hunyorgott, és ebben az imbolygó fényben a tartályok oxidált domborulata hol elsötétedett, hol felfénylett, mintha ezüstport szórnának rá. Jól kiismerte itt magát. A tartalék tartályok rekeszéből tovább úszott előre, ahol a középső szint masszív közfalai között saját lámpáik fényében csillogtak a kapudarukhoz kapcsolt nukleospin aggregátok bedugaszolt nyílásaikkal, aztán dermesztő hideg csapta meg, és megpillantotta a kriotronrendszerek hó borította héliumvezetékeit. Olyan hideg lett, hogy sürgősen megkapaszkodott a legközelebbi fogantyúban, nehogy hozzáérjen ezekhez a csövekhez, mert azonnal odafagyna, aztán úgy járna mint légy a pókhálóban. Nem volt itt semmi dolga, és éppen ezért érezte az egészet kirándulásnak; többé-kevésbé tudta már magáról, milyen mélységes örömet ébreszt benne az űrhajó ember nem járta, félhomályos, óriási térsége, amely hajójának erejét sejteti. A hajófenék raktáraiban álltak lerögzítve az önjáró talajgyaluk, a nehezebb és könnyebb leszállóegységek, távolabb zöld, fehér, kék konténerek sorakoztak, bennük a szerelőcsarnok és a javítóautomaták kellékei, egészen elöl az orrban két járótorony állt, óriási forgó csuklyákkal a fejük helyén. Véletlenül vagy talán szándékosan belekerült a szellőzőrendszer hőszitáiból áradó erős léghuzatba, és az elfújta a belső páncél hídszerkezet méretű, túloldali hajóbordái felé, de az így kapott mozgásimpulzust felhasználta arra, hogy ügyesen, bár kissé túl erősen, ellökje magát. Mint műugró a trambulinról, elrepült fejjel előre, maga körül pörögve, és lassuló, ferde mozgással az orrgaléria bádoglemezzel fedett korlátja felé tartott. Szerette ezt a helyet. Leült a korlátra, pontosabban két kézzel odahúzta magát, és előtte volt az orrbeli rakodótér millió köbmétere; messze, magasan három zöld lámpácska világított a csapóajtó fölött, amelyen bejött. Alatta, vagy legalábbis a lábai alatt, amelyek, mint a súlytalanságban mindig, ügyetlenül fölösleges végtagoknak tűntek, önvezérlő légpárnás járművek álltak a most összecsukott rámpához erősített platformokon, és felé meredt óriási páncéljából a kilövő alagútja, mint egy fantasztikus kaliberű ágyú csöve. De mihelyt így megült a korláton, megint elfogta ugyanaz a nyugtalanság, vagy inkább valami érthetetlen belső üresség, nem tudni, honnan származó, baljós sejtelem — a hiábavalóság érzése? Zaklatottság? Félelem? De mitől félhet? Most, ebben az órában, még itt sem tudott megszabadulni ettől a belső tehetetlenségtől, amilyet talán még sohasem érzett. Nézte ezt az óriási űrhajót, amely erejének pici töredékével őt is viszi a végtelen, örök világűrön át, és ez az erőtől duzzadó űrhajó, a reaktorokban remegő, napnál forróbb tüzével, ez volt számára a Föld, amely elküldte őt a csillagok közé, itt volt a Föld, a csillagokból merített energiába sűrűsödött földi értelem, nem pedig a buta szalonokban, amelyeknek bárgyú lakályosságát és kényelmét mintha ijedős kisfiúknak szánták volna. Háta mögött érezte a négyrétegű páncélt, benne az energianyelő kamrákkal, olyan műanyag tölti ki őket, amely ütésre kemény, mint a gyémánt, de sajátos módon olvadékony, mert az az anyag olyan tulajdonságokkal rendelkezik, hogy a benne támadt hézagok maguktól behegednek, az egész űrhajónak, mint élettelen és ugyanakkor élő szervezetnek, megvan ez a nagy gonddal kialakított regenerálódó képessége — és most hirtelen, mintha villám fényében látná, megtalálta a helyes szót arra, ami benne történik: kétségbeesés.

Vagy egy órával később bement Gerberthez. Az orvos kajütje a többiekétől távol, a második fedélköz végében volt. Gerbert alighanem azért választotta, mert szép tágas, és üvegfala a melegházra nyílik. Jobbára csak moha, fű és fagyal nő ebben a melegházban, a hidroponikus medence két oldalán pedig szürkészöld, gömbölyű, szőrös kaktuszok. Fák egyáltalán nincsenek, csak mogyoróbokrok, mert a rugalmas mogyoróvessző kibírta a nagy túlterhelést a repülés közben. Gerbert nagyra tartotta ezt a zöld növényzetet az ablaka előtt, és a kertjének nevezte. A folyosóról lehetett bemenni, és sétálgatni lehetett az ösvényeken az ágyások között, persze csak amikor éppen volt gravitáció, de a nemrég lezajlott éjszakai támadás, amely úgy megrázta az űrhajót, elég nagy pusztítást vitt véghez a kertben. Gerbert, Tempe és Harrach aztán mentette a menthetőt a törött bokrok közül.

Az expedíció előkészítése során a SETI szakértői úgy döntöttek, hogy GOD állandóan figyelni fogja a Hermész minden utasának viselkedését, és mint pszichiáter számon tartja lelkiállapotukat. Ez senki előtt nem volt titok.

A megfigyelést az indokolta, hogy a kizárólag egymásra utalt, tartós stresszhatásnak kitett emberek között könnyen felléphetnek rendellenes pszichés jelenségek, mégpedig a normális családi és társadalmi kapcsolatoktól évekig elzárt csoportok pszichodinamikájára jellemző formákban.

Ez az elszigetelt életforma még a korábban tökéletesen kiegyensúlyozott és lelki traumákkal szemben ellenálló személyiségekben is zavarokat okozhat. A frusztráció depresszióba vagy agresszivitásba megy át, és maguk az érintettek szinte sohasem ismerik fel, hogy pszichés működésükkel valami baj van.

Orvos persze van a fedélzeten, mégpedig a pszichológiában és a lelki zavarokban is járatos szakember, ám ez nem garantálja a kóros tünetek felismerését, mert az orvos is kerülhet olyan erős stresszhatás alá, amellyel a legkeményebben jellem sem tud megbirkózni. Az orvosok is emberek. A gépi programnak viszont nem támadhatnak lelki zavarai, ennélfogva hatékonyan működhet mint objektív diagnoszta és higgadt megfigyelő, még akkor is, ha katasztrófa történik, és az egész hajó a pusztulás küszöbére kerül.

A felderítőket ily módon bebiztosították a fel nem ismert, kollektív lelki zavarok ellen, ám ez a módszer egy megoldhatatlan ellentmondást tartalmazott. GOD ugyanis ezáltal a legénység beosztottja és egyben feljebbvalója lett, parancsokat kellett teljesítenie, és közben felügyelnie a parancsnokok szellemi állapotára. Sajátos rangot kapott ezáltal: engedelmes eszköz és szigorú főnök. Folyamatos ellenőrző tevékenysége a parancsnokra is kiterjedt. Az volt itt a bökkenő, hogy a lelki traumák mielőbbi felderítését szolgáló felügyelet tudata önmagában is trauma. Erre azonban senki sem tudott gyógyszert. Ha GOD az emberek tudtán kívül látná el ezt a funkcióját, a dolog csak addig maradna titokban, míg valamilyen zavart nem konstatál, mert akkor azt közölnie kell, és a váratlan bejelentés nem pszichoterápia lenne, hanem sokkhatást gyakorolna az addig mit sem sejtő páciensre. Ezt a hibás kört csak úgy lehetett megszakítani, hogy visszacsatolást létesítettek az emberek és a számítógép felelőssége között. GOD a diagnózisait először a parancsnokkal és Gerberttel közölte, amikor ezt szükségesnek látta, majd a háttérbe húzódott, mint egyszerű tanácsadó, további kezdeményező lépéseket nem tett. Persze, senki sem lelkesedett ezért a kompromisszumért, de jobb megoldást sem tudott ajánlani senki, a léleklátó gépeket is beleértve. GOD, az utolsó generációs számítógép, nem kerülhetett érzelmek és indulatok hatása alá, hiszen a racionális lépések hatványozott sűrítménye volt, véleményeibe nem keveredhetett rokonszenv, ellenszenv vagy az önfenntartási ösztön reflexei; GOD nem elektronikus úton-módon óriásira növelt emberi agy, nincs semmilyen személyesnek nevezhető tulajdonsága, jellemvonása, semmiféle szenvedélye, hacsak szenvedélynek nem nevezzük, hogy igyekszik megszerezni a maximális mennyiségű információt — de a maximális hatalmat nem. Az első olyan gépek feltalálói, amelyek nem az izomerőt, hanem a gondolkodást támogatták, még abban az egyeseket vonzó, másokat riasztó illúzióban éltek, hogy az élettelen automaták intelligenciája addig-addig fejlődik majd, mígnem ezek az okos gépek hasonlatossá válnak az emberhez, még később pedig, továbbra is emberi módon, túlszárnyalják. Száz év és egypár évtized kellett hozzá, hogy e korai géptervezők utódai rájöjjenek: az informatika és a kibernetika atyáit egy antropocentrikus fikció tévesztette meg, hiszen az emberi agy lélek egy olyan gépben, amely nem gép. Az emberi agy a testtel közös rendszert alkot, elválaszthatatlan tőle, kiszolgálja a testet, és a test kiszolgálja őt. Ha tehát valaki olyan emberszabású automatát akarna előállítani, amelynek gondolkodása semmiben sem különbözik az emberétől, fáradozásának sikere, ha mégoly tökéletes is, abszurdumnak bizonyulna. Képzeljük csak el: az egymás után készülő, mindig átalakított és tökéletesített prototípusok valóban egyre hasonlóbbak az emberhez, de ugyanakkor egyre kevésbé használhatók arra, amire a sokadik generációs, gigavagy terabites számítógépek. Az apától-anyától született ember és az emberhez ideálisan hasonló gép között végül már csak egyetlen lényeges különbség lesz: anyaguk élő, illetve élettelen. A teljesen emberforma automata ugyanolyan fürge lesz mint az ember, de ugyanolyan gyarló is, ugyanolyan sebezhető, tévedésekre hajlamos, és gondolkodását éppúgy érzelmek befolyásolják, akár az emberét. A mesteri utánzat, amely pontosan lemásolja a természetes evolúció és annak koronája: az antropogenézis eredményét, igazi mérnöki remeklés lesz, és egyben olyan csodabogár, amellyel nemigen lehet mit kezdeni. Élettelen anyagból készült, remek hamisítványa lesz a gerincesek törzsébe, az emlősök osztályába, a főemlősök rendjébe tartozó elevenszülő, kétlábú élőlénynek, amelynek agya két féltekére oszlik, mert a gerincesek formálása során a szimmetriának éppen erre az útjára lépett a földi evolúció. Csak az a kérdés, hogy ebből a zseniális plágiumból mi haszna lenne az emberiségnek. Ez az utánzat olyasmi lenne, mutatott rá egy tudománytörténész, mintha kolosszális beruházások és elméleti munkák árán sikerülne építeni egy gyárat, amely spenótot vagy articsókát állít elő, igen gusztusos termékeket, amelyek képesek a fotoszintézisre, mint minden növény, és általában semmiben sem különböznek az igazi spenóttól vagy articsókától, kivéve azt az egyet, hogy ehetetlenek. Az ilyen spenótot lehet kiállításokon mutogatni és a fotoszintézisével büszkélkedni, de nem lehet megenni, és ezáltal a gyártásába fektetett tömérdek munka enyhén szólva megkérdőjeleződik. A „mesterséges intelligencia” első tervezői és szószólói alighanem maguk sem igazán tudták, mire törekszenek és mit remélnek. Az lenne a cél, hogy a géppel úgy lehessen beszélgetni mint egy átlagos vagy nagyon okos emberrel? Ezt meg lehet csinálni, és meg is csinálták, amikor az emberiség éppen tizennégymilliárd lelket számlált, és igazán arra volt a legkevésbé szüksége, hogy még mesterségesen is további embereket, illetve ember módon gondolkodó gépeket gyártsanak. Egyszóval, a számítógépes értelem mindinkább különvált az emberi értelemtől, támogatta az emberi értelmet, kiegészítette, meghosszabbította, segített megoldani az ember számára megoldhatatlan feladatokat, és éppen ezért nem az emberi gondolkodást utánozta vagy ismételte. Útjaik végérvényesen elágaztak.