Stanislaw Lem - A Kudarc

— Én is játszottam tükrökkel gyerekkoromban — mosolyodott el a dominikánus. — GOD pedig sohasem volt gyerek.

— Remek ötlet az információ közléséhez — szólalt meg Nakamura. — De tudnak-e majd válaszolni? Ha megértik?

— A fogantatás előtt volt az angyali üdvözlet — felelte Arago. — Talán nem tudnak úgy válaszolni, hogy mi megértsük őket. De legalább ők értsenek meg minket világosan.

Tempe, aki leplezetlen csodálattal nézett a szerzetesre, nem bírt tovább hallgatni.

— Most igazán elmondhatjuk: heuréka! No és. tükrök biztosan őnáluk is akadnak! A tükröket háborúban sem kobozzák el.

A szerzetes mintha nem hallotta volna. Rágódott valamin. Halkan, vonakodva megszólalt:

— Volna egy kérésem. Szeretnék egypár szót váltani az asztrogátorral négyszemközt, ha beleegyezik. de ugye, nem bántódnak meg?

— Úgy lesz, ahogy ön óhajtja — mondta Steergard. — Mindannyian adósai vagyunk. Nakamura kolléga, el kell végezni a szükséges átalakításokat, hogy a szolézer sugara bejárhassa a Quintát, és az optikai kérdéseken kívül informatikai feladatok is vannak. Ez a jelsugárzás olyan címzetteket feltételez, akik csak elemi szintű képzettséggel rendelkeznek.

A fizikus és a pilóták távozása után Arago felállt.

— Bocsássa meg, amit az elején mondtam. Abban a hiszemben jöttem, hogy egyedül találom, asztrogátor. Ami a tükörötletet illeti, én nem vagyok túl optimista. Elmondhattam volna alacsonyabb szinten is, sőt ez volt a szándékom. Mint egy laikus javaslatát, hogy a szakértők elbírálják. Elég valószínű, hogy ezzel a jelezgetéssel semmire sem megyünk, vagy csöbörből vödörbe jutunk. Eleve túl antropocentrikus ötlet. Ön először felháborodott, megbántódott, aztán megkönnyebbült.

— Mondjuk. Mire gondol, atyám?

— Nem lelki vigaszra. Ahhoz, hogy ennek a kísérletnek a technikai oldalát kidolgozzák, önnek és a többieknek be kell vonniuk GOD-ot.

— Hát persze. Elvégzi a számításokat, meg minden. De miért? Elkészíti a programot. Megteszi mindazt, ami tőle telik. Csak nem feltételezi, atyám, hogy ő az advocatus diabolí?

— Nem. És én sem vagyok doctor angelicus. De azt fölösleges mondanom, ugye, hogy keresztény vagyok?

Steergard újra meghökkent a beszélgetés eme fordulatától.

— Mire gondol, atyám? — ismételte.

— A teológiára. Hogy jobban megértsen, nemcsak világi, hanem az én számból egyenesen szentségtörő módon fogok fogalmazni. Lelkiismeretem előtt azt hozom fel mentségemre, hogy a helyzet rendkívüli. A fizika nyelve közelebb áll önhöz mint a hittudomány hermeneutikája. A fizika fogalmi apparátusára lefordítva, a sacrum többalakúsága megfelel az egész világegyetemben jelen lévő és mindenütt azonos anyag eltérő színképeinek. A hasonlatot folytatva azt mondhatnám, hogy a testek színképein kívül létezik a hitek spektruma. Az animizmustól, totemizmustól, politeizmustól kezdve a személyes Istenbe vetett hitig terjed. Az én hitem földi színképtartománya úgy foglalja őt magában mint emberi és egyben isteni családot. Ismeri azokat a teológiai vitákat, amelyeket a SETI kiváltott, különösen amióta a mások keresésének szándéka létrehozta ezt az expedíciót?

— Őszintén szólva, nem. Úgy gondolja, ismernem kellene őket?

— Szó sincs róla. Nekem azonban kötelességem volt. Egyházamban megoszlottak az álláspontok. Egyesek úgy vélték, hogy a teremtmények természetének romlottsága egyetemes lehet, és ez az egyetemesség nagyobb kiterjedésű mint a katholikosz földi fogalma. Tehát hogy lehetségesek világok, amelyeken a Megváltás áldozata nem játszódott le, ezért kárhozottak. Mások úgy gondolták, a megváltás mint a Jó és a Rossz közötti választás lehetősége, amely az isteni kegyelem adománya, mindenütt jelen van. Ez a vita veszélyessé vált az egyházra nézve. Az expedíció szervezőit és résztvevőit elfoglalta a munkájuk. Ezért nem sokat törődtek a szenzációkkal, amelyek az újságok példányszámát megnövelték. A bűnözés meg a szex iránt már kissé megcsappant az érdeklődés, az Euridiké expedíciója viszont újdonságokkal szolgált a fogyasztóknak. Szellemi játékokkal, amelyeket eredetivé és mulatságossá tett, hogy a credo quia absurdum olyan szorzószámot kapott, amely elég hatékonyan kompromittálta. Gondoljon csak bele, milyen vicces látomások: számtalan bolygó rengeteg édeni almával ott, ahol nincsenek almafák, olajágak, amelyeket Isten galambja sem hozhat el, mert ott nem nőnek olajfák, Pilátusok légiói, amint milliárd edényben kezeiket mossák, keresztfák erdei, Júdások tömege, rengeteg sok szeplőtelen fogantatás olyan lényeknél, amelyeknek élettana kizárja ezt a fogalmat, mivel nem párosodás útján szaporodnak. egyszóval, az Evangélium megszorzása a spirálgalaxisok összes karjával a mi Credónkat a hit karikatúrájává, paródiájává tette. Az effajta számtani humorizálás hatására az egyház elvesztette sok hívét. Hogy engem miért nem? Mert a kereszténység többet követel az embertől mint amennyit követelni lehet. Nemcsak azt követeli tőle, hogy ne legyen könyörtelen, aljas és hazug. Azt követeli tőle, hogy érezzen szeretetet a könyörtelenek, hazugok, hóhérok és zsarnokok iránt. Ama et fac quod vis. ezt a parancsolatot semmi nem helyezi hatályon kívül. Kérem, ne csodálkozzék túlságosan, hogy hittanórát tartok itt, egy űrhajó fedélzetén. Nekem kötelességem, hogy messzebbre tekintsek mint ameddig az idegen értelmek találkozását szolgáló felderítésünk esélyei elérnek. Az ön kötelességei mások. Megpróbálom ezt érzékeltetni. Ha ön egy zsúfolt mentőcsónakban állna, és a fuldoklók, akik már nem férnek fel, a csónak peremébe kapaszkodnának, miáltal a csónak pillanatokon belül felborulna és elsüllyedne, akkor ön lecsapná onnan a kezüket. Igaz?

— Attól tartok, igen. Ha nem lenne más megoldás.

— Ez a különbség közöttünk. Tehát ön nem fordul vissza.

— Igaza van. Értem a példázatát a csónakkal. Nem fogom tétlenül várni, hogy elsüllyedjen. Megpróbálom megmenteni ezt a civilizációt, minden erővel, ami csak a rendelkezésemre áll.

— Tehát végső esetben népirtással?

— Igen.

— Ezzel visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. Sikerült elodáznom ezt a végső megoldást. Többet nem értem el. Így van?

— Így van.

— Kész életet kioltani, hogy életet mentsen?

— Hiszen ez a példázata lényege, Arago atya. A kisebbik rosszat fogom választani.

— Oly módon, hogy gyilkossá válik?

— Nem utasítom el ezt a meghatározást. Lehetséges, hogy senkit sem fogok megmenteni. Hogy elveszejtem magunkat is, és őket is. De nem mosom kezeimet. Ha elpusztulunk, az Euridiké hírt kap mindenről. Az információt a helyzetünkről és arról, hogy nem vagyok hajlandó visszafordulni, már útnak indítottam.

— Az én eszkatológiámban nincs kisebbik rossz — jelentette ki Arago. — Minden meggyilkolt lénnyel egy egész világ pusztul el. Ezért az etikának nincs számtani mércéje. A visszafordíthatatlan rossz kívül esik a mérhető dolgok birodalmán.

Felállt.

— Nem veszem el több idejét. Bizonyára folytatni akarja a beszélgetést, amelyet félbeszakítottam.

— Nem. Egyedül akarok lenni.

A válaszfalat, amely a Hermész két tatcsarnokát rendszerint elválasztotta, eltávolították. Az acélfalak besiklottak a fedélközbe, és helyüket csak a hengeres fémfelületnél sötétebb, csúszásmentes horony széles pereme mutatta. Az óriási csarnok így hangárra hasonlított, amelyben eredetileg egy roppant nagy zeppelin lakott, de most másra használják. Vagy húsz emelet magasan az elcsúsztatott válaszfalak sínei fölött, nem messze a domború mennyezettől, mintha két fehér légy telepedett volna a keresztgerendára, tartószíjak hámjában lógott a két pilóta, Harrach és Tempe, hogy a súlytalanságban egy erősebb fuvallat el ne sodorja őket a helyükről. Súlytalanok lévén, tulajdonképpen azt sem lehet mondani, hogy lefelé néztek, bár nekik így rémlett. A gigászi csarnokban, ahol emberek csak ők ketten voltak, egyenletes, gyors, szüntelen munka folyt. Csillogóra zománcozott sárga, kék, fekete automaták fordították hol előre, hol oldalra fogókarjaikat, együtt hajlongtak, mint egy tökéletesen összehangolt tornászcsapat, hátra, más automaták felé, amelyek a beszerelni való alkatrészeket nyújtották feléjük. Építették a szolézert.