Stanislaw Lem - A Kudarc

— Beszélj.

— A quintai történelem kulcsa a kritikus szakaszban a jéggyűrű. Amikor az iparosítás nekilendült, a bolygón sok állam volt, köztük a jócskán előreszaladt, együttműködő élboly. Kiléptek a világűrbe, hasznosítani kezdték az atomenergiát. Eközben az iparilag gyengébb, de a lélekszámot tekintve erősebb országokban bekövetkezett a demográfiai robbanás. Az élboly elhatározta, hogy az óceán szintjének csökkentésével megnöveli a lakható területet. Ennek egyetlen módja az volt, hogy a tengervizet kisöprik a légkör fölötti űrbe. Nem tudom, milyen technikát használtak ehhez; de ismerem azokat a technikákat, amelyekkel nem tudták volna megcsinálni. Több száz köbmérföld vizet nem lehet sem űrhajókkal elhordani, sem közvetlenül, szivattyúk és vízágyúk rendszerével kilőni. Az első változathoz elérhetetlen mennyiségű üzemanyag és szállító jármű lenne szükséges. A második megvalósíthatatlan, mert mielőtt a kilőtt vízsugarak, ezek a fordított vízesések, vagyis vízrepülések elérnék az első kozmikus sebességet, már elpárolognának a légköri súrlódástól, és visszatérnének a légkörbe.

Van azonban sok módszer, amely megvalósítható. Mondok egyet. Villámkisülés típusú csatornákkal kell átdöfni a légkört, minden ilyen villám szinergikus görbe mentén, az óceán partjáról kiindulva hatolna be a termoszférába, és a nyomában vízgőzt lövellnek ki. Ez nagyon leegyszerűsített séma. Lehet elektromágneses ágyúféléket létrehozni a légkörben, persze ágyúcső nélkül, alagutakat, amelyekben a centrifugális impulzusok kifelé hajtják az ionizált vízgőzt. Lehet a víznek nem termikus dipólusos tulajdonságokat adni. A Földön egy bizonyos Rahman foglalkozott ilyesfajta hidrotechnikával. Kimutatta, hogy a vizet csak az első kozmikus sebességre lehet felgyorsítani, miáltal a bolygó körül jéggyűrű kezd keletkezni, ez a gyűrű nem lesz stabil, ezért a következő szakaszban, már az űrben, fel kell gyorsítani, hogy centrifuga legyen belőle, akkor a második kozmikus sebességgel húsz-negyven év alatt szétrepül. Ellenkező esetben, tehát az űrbeli gyorsulás csökkenése vagy a munkálatok abbahagyása esetén, több víz kerül vissza a bolygóra a légkör felső szintjével való súrlódás miatt mint amennyit közben a vízágyúk kilőnek az űrbe. A további részletek nem érdekesek. Elég annyi, hogy már az Euridikéről megállapították a jéggyűrű belső peremének lassú elmorzsolódását és a gyűrű ellapulását, tehát külső kerületének növekedését.

Ez senkinek sem lehetett előnyös a bolygón. A víz visszakerülése nemcsak annyit jelent, hogy zuhog az eső. Az egyenlítői övezetben a folyamatos esőzés korszaka köszönt be, a csapadék maximuma évszakonként változik, mert a bolygó tengelye ferde szöget zár be az ekliptikával, olyasformán mint a Földé. Az átlagos évi hőmérséklet két Kelvin-fokkal csökken. A jégkorong beárnyékolja a bolygó nappali felét, és visszaveri a napfényt. Mármost ha csak műszaki hiba történik, ami mindig lehetséges, azt bizonyos idő múlva kijavították volna. De javításnak semmi nyoma. Tehát nem a bolygótechnika hibája miatt hagyták abba a munkát. Az okot máshol kell keresnünk, mégpedig a civilizáció politikai bomlásában. A kezdeti feltételekről egyet tudunk: kedvezők voltak a tervre nézve, amelyet csak globális összefogással lehetett megvalósítani, de az összefogás aztán megszűnt. Az együttműködés kora mintegy száz évig tartott, ezalatt, legalábbis a technika terén, biztosan együttműködtek. Egy-két évtizedes eltérés a válságszakasz szempontjából lényegtelen. Mi volt az oka annak, hogy letértek a közös útról? Helyi háborúk? Gazdasági válságok? Nem hinném. A politikai ügyek alakulása nem rekonstruálható visszamenőlegesen az adott állapotból, csak a Markov-láncnak nevezett modell segítségével alkothatunk róla képet. Ez lépésekben lezajló, sztochasztikus folyamat, amely eltörli a saját nyomait. Ha a huszadik században űrvendégek érkeztek volna a Földre, az ott talált helyzetből semmiféle retropolációval nem juthatnak el a keresztes háborúkhoz, kivéve persze, ha elolvasnak egy történelemkönyvet. A fehér foltot tehát a következő lehetséges fejleményekkel töltöm ki. Az ellentétek csírája eleve megvolt az együttműködésben, de lappangó formában. A legerősebb országok nem tehették meg, hogy fegyveres erővel igázzák le vetélytársaikat. A gyengébb országok is részt vettek a globális munkálatok ban, de az együttműködés őszinte kooperációból színlelt békés együttéléssé alakult át.

Aztán felszínre kerültek az ellentétek, nem okvetlenül közvetlen módon vagy támadással. A tömbök száma lehetett több is, három vagy négy, de az ergodikus minimumhoz elegendő két szemben álló tömb. Elkezdődött a fegyverkezési verseny. Első következményeként felhagytak azokkal a munkálatokkal, amelyek azt célozták volna, hogy a jéggyűrűt szétoszlassák a világűrben. Az erre szánt eszközöket és erőforrásokat a fegyverkezésre fordították. Ugyanakkor az a szuperhatalom, amely a tervezet fő mozgatója volt, már nem találta kifizetődő vállalkozásnak a jéggyűrű olyan felszámolását, amely egyetlen földrész lakosainak sem árt, hiszen a további munka pozitív eredményei az ellenfélnek is hasznára válnának. Erre az ellenfél is rájött, és ugyanígy cselekedett. Attól fogva egyik fél sem nyúlt többé a jéggyűrűhöz, pedig jéglavinák zúdultak belőle a bolygóra, de a fegyverkezési versennyel elfoglalt felek ezen nem tudtak segíteni. Az eszkaláció során a fegyverkezési verseny kilépett a világűrbe. Így festhetett az előjáték és az első felvonás. Mi a második felvonás közepén érkeztünk, és mit sem sejtve, fejest ugrottunk ebbe a sokrétegű szferomachiába, közepén az ártatlan nappal.

— Újra megkérdezlek: miért nem álltál elő ezzel a retrospekcióval már korábban? Elég alkalmad volt rá.

— Nézd, amit én elmondtam, az nem újdonság nektek. Különböző változatokban kering a fedélzeten, magánvéleményként vagy nem magánvéleményként, de beszélnek róla. Bizonyítani egyik változatot sem lehet. A képzelőerő határai sokkal tágasabbak mint az elméletalkotás határai.

A fejtörő játék egyes töredékei, mint adatok, fokozatosan futottak be. Amíg kevés adatunk volt, számtalan kirakós játékot lehetett belőlük összeállítani, a fehér foltokat és a hézagokat alaptalan fantaziálással kitöltve. Én kombinatorikus gép vagyok. Ha rátok zúdítom a kombinatorika összes variánsát, amelyen végigmentem, hetekig hallgathattátok volna az okfejtéseimet, sűrűn megtűzdelve a fenntartásokkal, miszerint az elmondottak hitelessége bizonytalan. Azonkívül olyan utasításokat kaptam, amelyek ellentétesek voltak a te parancsaiddal. Rotmont doktor a Quinta spinoszkópiáját követelte. Elmagyaráztam neki, hogy ha a fedélzeti aggregátok teljes kapacitásával átvilágítjuk a Quintát, azt mindenképpen észreveszik, és ezzel csökkentjük a kapcsolat esélyét. De ragaszkodott az óhajához, hát álcázásra képes, könnyű spinoszkópokat küldtem ki. Erről tudsz, parancsnok. Rotmont azt remélte, fölfedezi, amit ezen a módon nem lehet fölfedezni. Semmire sem jutott, de nem én foszlattam szét a reményeit. Én megtettem, amit kívánt, mert ártani nem árthattam vele. A hipotézisek, amíg tényleges cselekvés alapjául nem szolgálnak, lehetnek tévesek, de nem végzetesek.

A kék jelzőlámpa kialudt. A pilóták és Nakamura, bár ugyanannál az asztalnál ültek, ugyanolyan fotelokba mélyedve mint Steergard és Arago, csak nézőknek tűntek, akiknek nincs módjuk beavatkozni a lejátszódó jelenetbe. Mintha nem is számítanának ebben a beszélgetésben.