Stanislaw Lem - A Kudarc

Ez a csipkés falú alkotmány akkora volt mint egy csatahajó. Félig kész váza összecsukott, spirálisan összegöngyölt, óriási esernyőre hasonlított, textília helyett egymásra boruló tükörpikkelyekből szőtt anyaggal. Ezért özönvíz előtti halra is emlékeztetett, vagy kihalt tengeri hüllőre, amelynek csontvázát őslénytankutatók helyett gépek rakják össze. A pilótáktól távol eső elülső részén, ahol az óriási szörnyeteg pofája lett volna, szikrák röpködtek ezernyi kékes füstcsík között — az orr karimáján a lézerhegesztő villogott.

A szolézert, amelyet eredetileg napenergiával működő fotonágyúnak terveztek, a szerelő-automaták átprogramozott csapata egykettőre átformálta fényfoltokat eregető tükröcskévé. Igaz, terajoule-os kapacitású tükröcske lett belőle.

Az elgondolás forrása a fizikusoknak az az aggálya volt, hogy ha megint felhasználják a sziderális technikát, méghozzá ilyen sajátos, nem csupán gravitációs effektusok előállítására, a bolygólakók nemkívánatos útmutatásokat kaphatnak, amelyek nyomán fegyvermestereik rátalálnak a Holenbach-szakasz felé vezető csapásra. Ezért a Holenbach-féle energiaforrás helyett egy némileg már elavult technikához nyúltak vissza: sugárátalakítókat alkalmaztak. A szolézer szépen elhelyezkedik majd a napkorong előtt, szétnyílik, mint a legyező, a nap felé forduló receptorai felfogják a minden hullámhosszon érkező, kaotikus sugárzást, és a monokróm sugárágyúba gyömöszölik. A felvett energiának majdnem a fele a szolézer hűtésére szolgál, e nélkül a nap hevétől rögtön porrá égne. De a kibocsátott energia elegendő ahhoz, hogy a koncentrált fényoszlop, amelynek átmérője a sugár ágyú torkolatánál kétszáz méter, a Quinta pályáján az elkerülhetetlen szóródás miatt háromszor akkora, olyan könnyedén hasítsa a bolygó kérgét mint forró kés a vajat. Ez a messziről jövő tűzpenge a tízezer méter mély óceán fenekéig hatolna. A felforró, zubogó víz nyomását a tűzpenge meg sem érezné. A zubogó tengervízből akkora felhő szállna fel, hogy az atomrobbanás gombafelhője semmi hozzá képest, a szolézer fénytűje pedig átdöfné az óceán alatti lemezt, átfúrná a litoszférát, és negyedsugárnyi mélységben behatolna a bolygó magjába. Ilyen katasztrófát persze senki sem szándékozott előidézni. Az eredeti terv úgy szólt, hogy a szolézer éppen csak súrolja a jéggyűrűt és a bolygó termoszféráját. Mikor aztán ettől is elálltak, kiderült, hogy a fényágyút egész könnyen át lehet alakítani jelzőlámpává. El Salam és Nakamura elhatározta: az átalakítás legyen minél egyszerűbb, de amellett két legyet üssön egy csapásra. A feladat: minden lehetséges címzetthez egyidejűleg és olvashatóan kell eljuttatni az üzenetet. Az ilyen kapcsolat, ha egyoldalú is, adottnak veszi, hogy a bolygót benépesítő élőlények rendelkeznek látószervvel és az üzenet tartalmának megértéséhez elegendő intelligenciával.

Az első feltétel nem a feladókon múlott. Szemet nem ajándékozhatnak a Quinta-lakóknak, ha nincs nekik. A második felvétel viszont nem csekély ötletességet igényelt a feladóktól, különösen mivel a quintai hatóságok bizonyára nem óhajtják, hogy a kozmikus jövevények közvetlen kapcsolatba lépjenek a lakossággal. A jelzésnek tehát fényesőként kell a bolygó minden földrészére zuhognia, áthatolva a sűrű felhőrétegen; a tömör felhőtakaró egyébként még előnyös is, mert a rajta áthatoló fénytűket csak a bolond tévesztheti össze a napfénnyel.

Igen ám, de most jött csak a neheze: mit tartalmazzon az üzenet? Semmi értelme ábécére tanítgatni a címzetteket, vagy jelszóként bizonyos számo kat üzengetni, az anyag egyetemes fizikai állandóit. A szolézer már rajtra készen álldogált a tatcsarnokban, de nem indulhatott el. A fizikusok, informatikusok, egzobiológusok a fejüket vakarták. Minden kész, csak program nincsen. Önmagyarázó kódok nem léteznek. Emlegették már a szivárvány színeit: a lila komor hatású, a látható színkép közepén jönnek a világosabb színek, a zöld a növényzetet, az életerőt sugalmazza, a vörös az agressziót — na igen, az embereknek. De kódot, mint konkrét jelentésű jelek sorát, a színkép vonalaiból nem lehet összeállítani. Ekkor a másodpilóta előállt a maga ötletével. Mondjanak el egy mesét a Quinta-lakóknak. A felhős ég legyen a képernyő. Arra vetítsék a képek sorát. Minden földrész fölött. Mint a jelen lévő Arago később tréfálkozott, obstupuerunt omnes. Valóban, a szakértőknek tátva maradt a szájuk.

— Műszakilag meg lehet ezt oldani? — kérdezte Tempe.

— Műszakilag igen. De mire jó ez? Mozielőadást rendezzünk az égen? De mit mutassunk be?

— Egy mesét — ismételte a pilóta.

— Hülyeség — fortyant fel Kirsting. Húsz évet szentelt a kozmolingvisztika tanulmányozásának. — Pigmeusoknak vagy ausztráliai bennszülötteknek talán elmagyarázhatnál valamit ábrákkal. Minden emberi rassznak és kultúrának vannak közös tulajdonságai. De hát ott nincsenek emberek!

— Nem számít. Van nekik technikai civilizációjuk, és már az űrben háborúskodnak. Ez azt jelenti, hogy régebben megvolt náluk a pattintott kőkorszak civilizációja. És már akkor háborúskodtak. És jégkorszakok is voltak ezen a bolygón. Amikor még nem építettek házakat, se wigwamokat. Tehát nyilván a barlangokban ücsörögtek. A barlang falára pedig termékenységi jelképeket mázoltak, és lerajzolták a zsákmányállatokat, hogy a rajz meghozza a vadászszerencsét. Mint varázslat. Vagyis mese. De hogy ez mese, azt csak pár ezer évvel később tudták meg a professzoroktól. Az olyanoktól mint Kirsting doktor. Fogadsz velem, doktor, hogy tudják, mi az a mese?

Nakamura már nevetett. A többiek is, csak Kirsting nem. De az egzobiológus és kozmonyelvész nem olyan ember volt, aki körömszakadtáig védi a maga álláspontját.

— Hát én nem is tudom. — töprengett. — Ha ez az ötlet nem hülye, akkor zseniális. Na jó, tegyük fel, hogy előadunk nekik egy mesét. De mifélét? ^

— Hát. az már nem az én dolgom. Nem vagyok paleoetnológus. És ami az ötletet illeti, az sem egészen az enyém. Gerbert doktortól kaptam még az Euridikén egy kötet fantasztikus novellát. Néha beleolvasok egy kicsit. Biztosan onnét jutott eszembe.

— Paleoetnográfia.? — latolgatta Kirsting. — Én éppen csak harangozni hallottam róla. És ti?

Ilyen szaktudós nem volt a fedélzeten.

— Talán GOD memóriájában akad valami. — vélekedett a japán. — Érdemes megpróbálni. De én azt mondom, ne mese legyen. Inkább mítosz. Vagy még inkább valami őscselekmény, egy közös téma, amely a legősibb mítoszokban szerepel.

— Az írásbeliség előtti korokból?

— Természetesen.

— Igen. A protokulturák legkorábbi szakaszából — adta meg magát Kirsting. Sőt már lelkesedett is az ötlet iránt, de hirtelen megrohanta egy kétség: — Várjatok egy kicsit. Úgy jelenjünk meg előttük mint istenek?

Arago a fejét rázta.

— Nagyon nehéz ügy ez, éppen azért, mert nem a fölényünket kell kinyilvánítani, és nem is magunkat bemutatni. Jó hírt kell hozni. Jó hírt. Legalábbis én így értelmezem a pilótánk javaslatát, hiszen a mesék rendszerint jól végződnek.

Így kezdődött a tanakodás két témáról: egyfelől azt fontolgatták, milyen közös tulajdonságai lehetnek a Földnek és a Quintának, mennyiben hasonlíthat az élővilág, a növények, az állatok; másfelől sorra vették a földi legendákat, mítoszokat, mondákat, rítusokat és szokásokat, hogy kiválasszák a legmaradandóbb jegyeket, azokat a jelentéseket, amelyeknek értelmét az évezredek alatt egymást követő történelmi korszakok sem mosták el.